A szerencse forgandó – tartja a közmondás nagy bölcsen, ugyanakkor az is biztos, hogy saját döntéseinkkel magunk is jelentősen befolyásolhatjuk. Hol pozitív, hol negatív irányba billen Fortuna mérlege egy-egy jó, vagy éppen rossz elhatározásunk nyomán.

Az elmúlt hét legkevésbé a horgászatról szólt. Esténként, amikor ráértem volna kihajózni, a hétfő kivételével kellemetlen szél fújdogált. Hétfőn szomszédomat, Erdei Zolit invitáltam egy kis süllőzésre, ami valóban kicsire sikeredett, hiszen Zoli egyetlen kapásán és süllőjén kívül csak az árvaszúnyogok zavartak bennünket. Szombaton egész nap dolgoztam, de nagyon reménykedtem, hogy vasárnap reggel jó víz lesz, és megkereshetem a kagylózó pontycsapatokat. Közben azon is elgondolkoztam, milyen rossz címet adtam az előző posztnak. Még hogy vége van a nyárnak…

Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak – szajkózhatnánk most stílszerűen. Elvégre szeptemberbe perdült a kalendárium, és valóban erős, hideget hozó északi szél fúj tegnap délután óta. Mindez rendben is lenne, csak egy valami hiányzik, hogy teljes legyen az őszi hangulat: a csapadék.

Nem akarok a dolgok elébe szaladni, de nem volt nagy tett, mert nem hosszában tettük, hanem keresztbe. Ettől függetlenül kaptunk hideget-meleget a barátoktól, amiben az elmeállapotunk felemlegetése volt a legenyhébb jelző a megmérettetés előtt. Utána már inkább arról esett szó, s ebben Kósa öcsi az élen járt, hogy: jövőre én is megpróbálom…

Gyula már két hete javasolta, hogy ideje lenne elmennem egy javasasszonyhoz, aki leveszi rólam a rontást, de hozzátette: szívesen elkísérne. Ugyanis az idei dunai szezonja nagyon hasonlóan alakult az én balatoni szezonomhoz: kevés szabadidőt tudtunk hóbortunkra szakítani. Ha sikerült, akkor az időjárás felelős többnyire kibabrált velünk. Nálunk állandó szél, a Dunán pedig kedvezőtlen vízállás rongálta esélyeinket. Ráadásul, ha minden összejött, halakkal csak ritkán találkoztunk. Hát ezért volt szükség a javasasszonyra.