Régen jegyeztem már horgászatról és halfogásról. Konkrétan. Áttételesen, kissé irodalmiasan igen, de a nagyközönséget talán jobban érdekli a kiló és a centi, a módszer, a horogtípus- és méret, a csali, az etetőanyagról nem is szólva, ahogy ezt egy barátom és kritikusom jegyezte meg a minap. Nem azért nem tudósítottam, mert nem horgásztam, és nem azért, mert betlit betlire halmoztam az utóbbi időben. Fogtam ilyen-olyan halakat, szépeket, kevésbé szépeket, jobbára kagylón és szúnyogon döhérkedett pontyokat, de főképpen tapasztalatot és tanulságot fogtam, pontosabban vágtam zsebre. Ennek az összefoglalója következik most.

Tegnap este ismét nem pecáztam. Szinte menetrendszerű, hogy a horgászatra alkalmas időpontban nem érek rá. Pontosabban: más elfoglaltságom van. Pedig estére horgászhatóvá vált a víz, ráadásul mozgott is a hal. Hetek óta nem fürdött ennyi ponty az öbölben, mint most. Ezt onnét tudom, hogy a tanya előtt üldögéltem barátaimmal, ezt-azt csipegettünk és iszogattunk, miközben óhatatlanul hallottuk a hátunk mögött bukfencelő pontyokat. Mint kiderült, ráadásul étvágyuknál is voltak.

Július derekát koptatja a nyár, gondtalanul elnyújtózva a Balaton partján. Teheti, mert lustálkodását nem zavarja semmi; négy napja szél se rebben, és felhőt is legfeljebb az idejétmúlt balatoni képeslapokon láthat a strandi bazárba bekukkantó turista.

Halásszy újabban keveset horgászik. Ez azért van, mert most elsősorban halászni kell, másodsorban pedig az időjárással nincs kibékülve. Az előbbi szabad idejét korlátozza, utóbbi pedig kedvét és a horgászat lehetőségét. Felesleges tagadni: volt itt jó idő, már-már trópusi hőség és szép víz ahhoz, hogy kihajózzon egy-egy esti pecára. De a munka elfárasztotta, a kánikula és a temérdek árvaszúnyog kedvét szegte. Maradt a parti horgászat, ami azonban csőd közeli állapotba került az utóbbi hetekben. Most pedig napok óta fúj a szél.

Az elmúlt hétvégén ismét elkalandoztam a Balaton mellől. Mentségemre legyen mondva, a töröcskei horgászmaraton kedvéért kötöttem útilaput versenyre alkalmas felszereléseim talpára. A részvétel kötelező: immár 23. alkalommal ültem le egy hosszú nap erejéig ennek a csodálatos, Zselic peremén elhelyezkedő kis tónak a partjára, hogy újból felmérjem (évről-évre természetesen romló) edzettségi állapotomat…

Egy év kényszerű szünet után szombaton végre újból megszólalhatott az a hang, ami a nagybajszúnak „felhívást” jelez, nekünk, horgászoknak pedig izgalmas várakozást. Az elmúlt esztendő szomorú harcsapusztulása alaposan elvette a kedvem attól, hogy akkor zaklassam őket. Idén azonban volt néhány biztató jel, amiből sejtettük, maradt még belőlük a nagy vízben – és nem csak hírmondónak…

Gábor figyelmét minden alkalommal felhívtam arra, amikor telefonon tervezgettük látogatását, hogy június derekán már jelentősen megváltozott körülmények fogadják a fonyódi akadón szerencsét próbáló pergetőt. Elsősorban kevesebb hal, másodsorban szeszélyes időjárás. Hitte is, nem is, de ígérte, Lipták Zsoltival igyekeznek majd megvédeni a pergetőmundér becsületét…