A compó

Szeretem a compót. Szeretem, mert dolgos hal; naphosszat képes turkálgatni az iszapot, szorgalmasan kutatva eleség után, s ez a bioturbáció, amit táplálkozása közben kifejt, a víz minden lakója számára igen hasznos. A néphit doktorhalnak tartja: állítólag a beteg, hámsérült halak a compó nyálkás testéhez dörzsölik saját testüket, és a compónyálka gyógyító ereje betegségük gyors javulását eredményezi. Ezt jómagam sosem láttam, ezért e népi bölcsességet kétkedve fogadom, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem igaz. Mindenesetre szívesen szólítom én is „doktor úr”-nak, de ezt részemről elsősorban a halak közötti felsőbbrendű intelligenciáját bizonyítandó megjelenésének, s nem orvosló tudományának köszönheti. 

Aztán szeretem azért is, mert egy parádés küllemű, gyönyörű hal. Fogása mindig különleges élmény: a sárga és zöld, valamint e színek különféle változataiban bukkanhat elénk, fekete szembogarát pedig egy világító, narancsszínű gyűrű szegélyezi. Egyszerűen úgy jellemezhetném – a Balaton ékszere. Latin neve is hozzáillően szép, mondhatni dallamos: Tinca tinca.

Régebben szerettem másért is: a húsáért. Néhány éve azonban nincs kulináris gondolatom, amikor horgomra akad. Teljesen természetes, hogy visszakerül lakóhelyére, ami minden esetben a kikötő vagy a hajózó öböl vize. Mert elsősorban itt él, hiszen életmódjából adódóan kedveli az iszapos, hínárral gazdagon benőtt vízterületeket. Állománya ezért a déli parti kikötőkre, valamint az északi part nádasaira koncentrálódik.

Szeretem küzdeni tudásáért is. Jellegzetesen, minden haltól eltérően igyekszik a horogtól megszabadulni, s ha már korábban fogtunk néhány compót, megakasztása után azonnal felismerjük, hogy ismét ővele van dolgunk. Nem szalad ki, de ragaszkodik a fenékzónához, és minden erejével próbál bemenekülni a hínár közé. Ha ez sikerül neki, legyünk türelemmel, és minél óvatosabban próbáljuk onnét kibogozni. A horog általában jól ül izmos szájszélében, egyetlen hiba az erőtlen akasztás lehet.   

Gyerekkoromban, a sziget mögötti nádasban fogtam egy kétkilós példányt. Máig ez a legnagyobb compóm. Akkoriban nem volt gyakori zsákmány, hiszen az öbölben ritkán horgásztunk, és hol van már a sziget mögötti nádas… Manapság bátran leírhatom, hogy meglepően gyakori vendég annak ellenére, hogy célzottan nem horgászom rá. Pontyozás közben, egyszerű csemegekukorica csalira érkeznek olyan napokon, amikor valami oknál fogva ráunnak a nehéz kenyérkeresetre, és a könnyebb megoldást választják. Ilyen napokon általában több is jelentkezik, aztán hetekre „eltűnnek”, csak jellegzetes fordulásaikat láthatjuk a sűrűbb-ritkásabb hínármezőben.

Ha rajtam múlna, a compót teljes védelem alá helyezném. Tudom, ez nagyon önző kijelentés, azonban büszkén jelenthetem, hogy a szigeti horgászok egy részét már sikerült meggyőzni. Nagyon sok compó nyeri vissza rendszeresen szabadságát – pontosabban az életét – a fonyódi öbölben, talán egyedül Jani Papa az, aki emiatt bolondnak tart bennünket, mert szerinte a legfinomabb balatoni halak egyike. Jani Papa közelít a hetvenedik életévéhez, ezért őt már nem tudjuk igazunkról meggyőzni; azelőtt a néhány compó előtt, ami évente a horgán végzi pályafutását, levett kalappal tisztelgünk.

Ez a rövid bejegyzés pedig nem volt más, mint írásos tisztelgés e pompás halfaj előtt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.