A "látott hal" dicsérete
Ködös novemberi délelőtt. Ilyentájt már nem szokatlan időjárás, de ma, a gardák fesztiválján nem bánnánk, ha kisütne a Nap. A nehéz, tüdőt nyomasztó pára rátelepedik a vízre, az ember kabátjára és a halász még szárazon heverő hálójára. Valahol előttünk, a homályban hajó szalad, mögötte négy piros bója sejlik át a köd függönyén, és szinte várom, hogy mögülem, a Gurbicsatetőről valaki lekiáltson:
– Gardaaaaaa! Háájóóráá!
Tihany még ködbe veszetten is maga a csoda. Egyedülálló közeg, szemet és lelket egyaránt melengető látvány fogad mindenütt, bármerre is tekint az ember. A hajó aztán partot ér, teknőbe kerül a fogás egy része, és elindul a menet az Apátság felé.
Kivételesen szép megemlékezés ez az utókor részéről; a tiszteletadás után jókedvvé, mulatsággá váló hagyományőrzés, mely a magyar halászság egy különösen nehéz sorsú rétegének, az egykori balatoni gardahalászoknak állít soha el nem feledhető emléket. A továbbiakban korábbi novellám, az Ébredés sorait ajánlom a felvételek nézegetése közben; fogyasszátok egészséggel!
Halásszy jól ismerte a móló köveit (botorkált már rajtuk éppen eleget), ezért bátran lépegetett a fejlámpa sárgán imbolygó, keskeny fénycsóvájában. Közben azon tűnődött, vajon a hajnali háromórai kelés tényleg hajnali időpontnak tekinthető-e, vagy még maga az éjszaka? Osztott-szorzott magában, de nem jutott dűlőre. Csak azt érezte, borzasztóan korán (vagy talán későn?) van, és tudta, sietnie kell. Körülötte az éjszaka szurtos kezeivel még féltékenyen szorította magához pirkadatra ítélt hatalmát, akár a kisgyermek kidobásra váró, valamikori kedvenc játékszerét. Kiterített fekete leple jól betakarta a vizet és a környező magaslatokat, csak a Hold csekély fénye szűrődött át rajta, bizonytalan kontúrokká rajzolva a nappali valóságot. A móló végén magasodó lámpaoszlop – sokkal feketébb sáv a sötétségben – árnyékként borult a kövekre, és amíg a mellette pöffeszkedő betonalapra lepakolta horgászfelszereléseit, úgy érezte, labilis ez az árnyék, bármikor eldőlhet valamerre. Kevéske felszerelését hamar elnyelte a sötétség, csak a felszeletelt küszöket tartalmazó zacskó és horog maradt a fejlámpa fénysugarában.
Gardafogás – koncentrált álomittas elmével a hajnali horgászatra. Ezért is volt a sietség: a hajnal kibomló világossága ugyanis messzire viszi a kövezés előtt portyázó sugár kardosokat.
Gardaszobor a kikötő mellett
Az északi part hegyeinek oldalán megannyi szentjánosbogárként világítottak a távoli lámpások, apró fényeik bágyadtan ringatóztak a Balaton szelíd tükrében. Fent, a lámpavas csúcsán időnként felvillanó zöld jelzőfény körül árvaszúnyogok fáradt hada dudorászott. Tökéletesen megkomponált zenéjük versenyre kelt a köveken megtorpanó hullámok halk szonettjével.
Egyedül volt a mólón, csak a tó kiáradó lehelete ölelte át moszat-víz illatával.
Rövid eresztéken felkínált horogára apró küszfilét tűzött, és a világítópatronos úszót a kövezés előtti vízre ejtette. A keskeny, rövid fénycsík látványosan kellette magát, kihívóan bukdácsolt a túlsó partról odavetült tompa fények tükörképei között. Halásszy figyelmét azonban lekötötte a körülötte lüktető víz. A felszín sejtelmes zsongással vibrált az apróbb-nagyobb halak hemzsegő tömegétől. Szinte forrt a víz, csendes bugyogással, melyben látni vélte (hiszen hallotta) a vízre hullott kis zenészekért tülekedő küszöket. Néha egy-egy súlyosabb loccsanás, éles cuppanás is hallatszott a kishalak folyamatos pittyenésein túl, bizonyítva, hogy a nagyobb vadászok sem pihentek még el.
Leült a legszélső lapos kőre, melynek lába a vízben ázott, és évek óta kitartóan állta a hullámok meg a jég támadásait. Nézte a fénylő tetejű, billegő úszót, csendben várva az első sugár kardos megérkezését, miközben áhítattal hallgatta társai sokszor hallott, ám megunhatatlan beszélgetéseit...
...Az első kapásra nem kellett sokat várni. Az úszó oldalazva merülni kezdett, majd amikor eltűnt a semmiben, Halásszy könnyedén megemelte vékony botját. A horog akadt, a hal riadtan cikázott odalent, végül erejét hirtelen feladva a felszínre dobta magát. A karcsú test kardpengeként, tompa csillanással szelte ketté a vizet. Hosszú mellúszóival szaporán integetett a mélység felé; talán az ott maradtaktól, talán csak az éltető víztől szeretett volna így végleg elbúcsúzni.
Halászhajók a ködben
Az utolsó tihanyi halászbokor ma még élő gardahalászai;Varró János hajóvezető,
Végh László halász,
Pekár Miklós halász
A mára megcsonkult, bokrát vesztett tihanyi halászbrigád (kék kabátban, jobbra Kiss László hajóvezető)
A tekergő hal Halásszy kezébe csusszant. „Különös hal ez a garda – állapította meg a horog kiszabadítása közben –, olyan, mintha a távoli tengerek sós vizéből cseppent volna ide, ebbe az édes Balatonba”. Persze tudta, hogy ez így is van, mégis kedvesebbnek tűnt úgy gondolni e halra, mint az időben oly távoli Pannon-tenger hagyatékára. Szebben hangzik ez így: örökség. A sötétségbe burkolódzó hegyek és dombok, melyek átélték a múlt pusztító-koptató rohamait, szintén ezen örökség részei, hát miért éppen a garda lenne – földtörténeti mércével mérve – frissen idetelepült? „Eredendően tengeri hal, csak íváskor vándorol a folyók édesvizébe” – tudományoskodott tovább Halásszy. – „A Balatonban mégis teljesen édesvízi életmódra áttért, önfenntartó populációja létezik. De ami ennél is különösebb, soha nem találkoztam kicsi – mondjuk küsznyi méretű – gardával…” – szögezte le sokadszorra is a furcsa tapasztalatot, melyet, ha olykor kérdésként tett fel elismert kutatóknak vagy halbiológusoknak, azok bizony úgy néztek rá, mint a szalajtott őrültre. „Hogy is van ez, kedves Pelecus cultratus?” – kérdezte a horog kiszabadítása közben, ám a hal nem válaszolt. Hatalmas szeme gyöngyként ragyogott a lámpafényben, acélkék háta, papírlap vékonyságú farktöve, késélnyi hasa és szabálytalan lefutású oldalvonala most is azt a képzetet nyújtotta, mintha több halból, távoli tengerek halaiból ollózta volna össze a valamikori Teremtő (Darwinról persze szó sem esett…). „Aztán itt van ez a száj – sikerült végre kiakasztania belőle a horgot –, a felső állású, szinte függőleges száj. Mintha mindig – még szenvedései közepette is – mosolyogna…
Kikötés előtt
Teknőnyi zsákmány, áldás előtt
Közel ezredévnyi műemlék
A gardákat hozó menetet az öreg gardahalászok vezették fel
Miklós bácsi nagyon elfáradt, mire az Apátsághoz értek
A kikérdezett (amúgy hallgatag) garda szákba került, a horogra pedig új küszfilé. Halásszy bedobott, de továbbra sem tudott szabadulni a gondolattól, amit az ujjnyi nagyságú garda hiánya keltett benne. Soha nem fogott ivadék méretűt e halból, se küszhálóval, se horoggal, se partközelben, se nyílt vízen. A leggyakoribb magyarázat, miszerint a fiatal garda a parttól távoli vizekben él, egyáltalán nem nyugtatta meg, az pedig, hogy valószínűleg összekeverte a küszivadékkal, nos kissé bosszantotta is. „Ez nyilván olyan titok, melyet manapság is kiválóan megőriz magának a tó” – összegezte végezetül. Ráadásul a következő kapásra megfogott hal szakasztott hasonmása volt az előbbinek, és ezen már nem is csodálkozott. A tökéletes középméret, melynél csak néhány centivel kisebbet vagy nagyobbat látott eddig.
Kapás kapást követett, mohón kaptak a gardák. Érdekes módon hamar rátaláltak – tengernyi küsz közepette is – a felszín közelében feltálalt falatnyi haldarabkára, és rohantak, futottak volna a finomsággal boldogan tovább, de Halásszy botja mindannyiszor megálljt parancsolt. Cikázott a horogra akadt hal, kiterjesztett mellúszóival szinte repült a víz felett (pedig csak a víz színén szaladt vele), és Halásszy úgy érezte, néhány százezer év evolúciós munkája a gardákat valóban repképessé teszi. Egyelőre azonban a repülés csak a haltartó nyitott szájától a hálóval körülzárt vízig tartott gardáéknál, s egyáltalán: mi lesz itt néhány százezer év múlva?...
Kissé hiányos irdalású, de remek ízű ebédem
Szentiványi József kotrógépkezelő mester és Papp József fonyódi halászmester társaságában
Már lobog a venyigetűz, ami mellett a nyársra húzott gardák sülnek majd
Kilátás az Apátság felől
...Pirkadat után már nem volt több kapás. A felszínről eltűntek a kishalak, velük együtt a Balaton titokzatos vándorai, a gardák is elhúzódtak a mélyebb vizekre. Halásszy nézte a rajtavesztett, vödörbe borított sugár kardosok élettől búcsúzó testét, és arra gondolt, ezt a csodát valahogy mind tovább meg kell őrizni. Fiainknak, unokáinknak…
Azon a reggelen érezte először igazán, hogy nincs is számára ennél fontosabb feladat. Összeszedte kevéske felszerelését, és – a megérkezett Reggel könnyű súlyával a vállán – elindult a móló jól ismert kövein a part felé.
Címkék: halászat Tihany gardafesztiválA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
March Brown 2013.11.17. 18:43:19
Szépek ezek a régi szokások, de még szebb, hogy nem felejtődnek el.
Willyfog67 2013.11.17. 19:03:50
Felemelő volt ott lenni, és látni, mennyi ember hajlandó az emlékezésre. Pedig csak egy halról van szó.
Csak egy halról? :-)
"...Ez a szépséges hal csakis ködből, vagy esőből "születhet", viharok, záporok alkalmával egész rajok hullanak vízbe..." (Ördögh Mátétól idézve)
godzikka 2013.11.18. 09:54:03
Küsz ill. keszegszerű testben egy igazi ragadozó lakozik?
KAPOR · http://vadateshalat.blogspot.hu 2013.11.18. 11:01:34
Oktondi1 2014.03.24. 00:50:53
"- Te , ez a szobrot be kellene dobni a Kútba -, hogy legalább egy garda legyen benne."
(Kb. 3 éve szinte nincs garda ott, ahol több száz éve mindig volt! Magyarázatokat is hallottam már e szomorú jelenségre az "illetékesektől" . Azokon nem tudtam szívből nevetni --de nevettem.)
