Mindenszenteki fogasok
A temető a világ legszomorúbb helye. Nem is szeretek oda menni, bár viccesen mindig hozzáteszem magamban: addig jó, amíg megy az ember, nem pedig viszik… Mindenszentek napja hétfőn lesz, de mi ezen a borongósan bánatos vasárnapon helyezzük el megemlékezésünk virágait a sírokra.
Nagyszüleim urnái előtt állunk. Édesapám éppen a gyertyákat gyújtja meg, fiam a sárga gyöngykavicsokkal játszik. Csendes, meghitt tekintetű emberek jönnek-mennek mellettünk, ki virágot visz a kezében, ki kisebb koszorút. Mindenütt gyertyák és mécsesek égnek, sárga lángjuk imbolyog a temetőben kószáló szellő nyomán. A közeli lakótelep színes kockaházai felett, mint méhek a kas körül, varjak keveregnek magasan. Elhaló károgásuk áthallatszik a város monoton zsongásán. Az egész család itt van körülöttem, mégis oly egyedül érzem magam.
Mielőtt elmennénk, a nagyapám urnáját rejtő gránitkő mellé egy régi, kissé megrozsdásodott horgot nyomok a puha földbe úgy, hogy ne vegye észre senki.
A temetőből kifelé tartva valamikori ismerős embereket rejtő sírokat pásztáz a szemem. Van közöttük néhai horgász – halvány gyerekkori emlék –, és szomorúan tapasztalom, hogy van olyan is, akinek még egyáltalán nem kellene ott lennie. Ahogy telik a kimért idő, úgy lesz egyre ismerősebb itt minden, és ez így is marad mindaddig, amíg az árnyékvilághoz tartozók táborát erősítjük.
Kaposvárt magunk mögött hagyva tisztul az égbolt, a felszakadozó felhőzet mögül itt-ott kék szemével ránk kacsint. Ahogy közeledünk a Balatonhoz, kedvem is kikerekedik, alig várom, hogy Lengyeltóti után megláthassam a fonyódi hegyeket. Lassan sötétedik.
– Szép időt jósoltak holnapra. Ha nem lesz erős szél, kihajózom süllőzni – jelentem be páromnak váratlanul. Persze, Margó a legkevésbé sem lepődik meg ezen, sőt…
– Hát igen, hozhatnál végre valami pontytól és balintól eltérő halat is a konyhára. Kikeverném neki a sörtésztát! – válaszolja nagy komolysággal, mire fiam a hátsó ülésből helyesel:
– Igen, igen, óri süllő legyen vacsorára! – pöszéskedi el az orly szót, és Margó természetesen elmagyarázza a gyereknek, hogy is kell helyesen mondani. Az autó közben befordul velünk a hajókikötő felé, a vasúti átjáróban már előttünk csúcsosodik a Gulács gúlája. Kissé erős keleti szél fúj – állapítom meg a vízre pillantva. A kikötő foghíjas, néhány hajót már a sólyára tettek, de hamarosan a többi sem kerülheti el a sorsát. Csak a csónakok sorakoznak hiánytalanul; hiába, ez most a süllőszezon ideje, szükség van még rájuk.
Reggel szedtem egy kannára való küszt, amelyet aztán kétfelé osztottam. Két kannában csak jobban elélnek, több nem is kell, talán ez is túl sok. Jelentősége csak akkor lehet, ha kifejezetten az élő halat részesítik előnyben a süllők, ami a víz lehűlésével egyre valószínűbb. Vajon hova lett a nyár, amikor szinte csak a jól kitaposott vezérküszre mozdultak a tüskéshátúak? Akkor sem fogtam sokat, hiszen a pontyozás jobban csábított, az ősszel pedig még nem volt jó az idő, amikor itt lehettem. A lehetőséggel számolva még délelőtt előkészítettem a vitorlást, hátha ki lehet hajózni másnap.
Este Gyula barátom hív. Taxijával éppen a pesti aszfaltot szántja, vagy ahogyan csak mondani szokta: „darálom a mákot”. Erre felvidítom, hogy én egy sörrel a kezemben már holnapra fenem a süllőző horgokat, mert holnap ugye süllővadászat lesz, mire szokás szerint azt válaszolja: „hiába, te aztán tudsz élni…”
– Hagyd a fenébe a várost, gyere le a Balatonra! – oltogatom a vonal innenső végéről. Tudom, nem nehéz a békát tónak ugrasztani.
– Ma megjártuk a két temetőt. Végül is miért ne – jön a kijelentő módban elhangzott kérdés, amit gyorsan meg is erősít:
– Igazad van. Kell egy kis pihenés!
– Gyere csak. Kishal van, a Maszit előkészítettem még délelőtt, és a meteorológia is szép időt jósol! – fűzöm hozzá, ezzel megadva a kegyelemdöfést a holnapi taxizásnak.
– Reggel ott vagyok! – köszön el sietve, mert éppen fuvar van kilátásban.
Maszi a közös vitorlásunk, ketten bitoroljuk Gyulával. Fajtáját tekintve egy öreg B-18-as tőkesúlyos túrahajó. Meg tudnám számolni a két kezemen, hányszor horgásztunk belőle közösen, és akkor sem kényeztettek el bennünket a süllők. Vitorlásversenyen is csak egyszer indultunk, ráadásul szélmentes napon – nem is tudtuk teljesíteni a távot. A versenyen három hajó küzdött az utolsó helyért; Ödiék mellénk evickéltek a Döm-Dömével (nekünk sok szódánk volt, Ödiéknek pedig fél kanna fehér boruk), de végül is a versenybíróság úgy döntött, hogy az Unicum Laude a tökutolsó „egy seklinyi” hátránnyal, azaz megúsztuk az arany kutya díjat. Ellenben a legvidámabb legénység különdíját így is kiérdemeltük a bírák szerint. Fröccsözésben Ödiék vitték ugyan a prímet, de még a rajthoz való készülődéskor, a mólóbejárat előtt néhányszor meglendítettük tviszteres botunkat, és mindenki legnagyobb ámulatára perceken belül egy-egy kilós süllőt emeltünk a fedélzetre. Hihetetlen mázli, Gyula szerint le kellett volna horgonyoznunk…
Másnap csodaszép pirkadásra ébredek. Délkelet felől hűvös napsugarak bujkálnak a hajóállomást vigyázó nagy platánfák ágai között. Szellő se rebben, leheletnyi köd fátyolozza csak a túlpartot. A szigeti nyírfákról sárga levelek peregnek a nyálkás kövekre, a kifakult nádszálakon ékkövekként csillognak a parányi páracseppek. Az öböl mozdulatlan vízfelszínén itt-ott apróhal gyűrűzik; ritka mozgásuk éppen arra elég, hogy a felettük portyázó sirályokban ne szunnyadjon a friss küszreggeli utáni vágyakozás.
A reggel itt lenne, de hol van Gyula?
Tanyája zárva, kocsija sehol. Talán a sztrádán autózik valahol, talán még el sem indult otthonról – állapítom meg, ám a tó nyugalmas ébredése türelmes békességet éleszt bennem, nem nyúlok a telefon után. Sehonnan nem vagyunk elkésve! Néhány horgász pakolgat csak a vitorlások körül, nem kapkodnak ők sem, éppen a közös kávéra készülnek.
Októberi hétvégékre emlékezem, míg leemelem pergető botomat a tanya mennyezete alá épített bottartóról. A pihenés szűkre szabott idejekor minden alkalommal túl erős szél fújt, nagyvízi horgászatról szó sem lehetett. A védett öböl nyugodt, tiszta vízében azonban sok kishal gyűlt össze, és mágnesként vonzotta a mólófej körül portyázó balinokat, csukákat. Reggelenként nagyon jókat pergettem, számos balint csaptam be egy könnyű támolygó kanállal. Az enyhén elmattolt, öreg műcsali napközben – mélyen vezetve – néhány csukát is „vasra” csalt, sőt, alig merem leírni, karnyi angolna is ráakaszkodott a kövezés előtt. A hármas horog egyik ága szép szabályosan ült a kígyóhal lapos szájában…
Most azonban nem látni sok küszt az öbölben, rablás sincs, de a fogós kis kanalat azért meghúzkodom a vitorlások mögött. Repül a csillogó fémcsali, húzom mélyen, billegtetem fent, de próbálkozásaimat nem kíséri eredmény. Kiballagok a móló végére, ott is átdobálom az egy hete még eredményes részeket, miközben a köd mögül apránként átsejlő túloldalt vizsgálgatom – meg vannak-e még a hegyek? A sikertelenségre kárhoztatott horgászatot csak akkor hagyom abba, amikor a Gulács orma is látszik már a tó homlokán, és úgy számolom, a család ébredezik odabent.
Gyula tizenegy óra körül érkezik, a parkolóban találkozunk. Mosolyogva köszönt: jó reggelt! Kissé bután nézek rá, látom kivörösödött szemeiben a rövid pihenéssel töltött éjszakát, és jó estét kívánok neki.
– Igyunk meg egy kávét, aztán indulhatunk. A hajóba minden be van pakolva, csak a botjaid hiányoznak – invitálom át mihozzánk, de látom, amúgy is ide tartott volna először.
A kávét Margó a tanya előtti stégen szolgálja fel. Gőzölgő illata jólesik, sokáig kevergetem a forró italt. Lábunk alatt, az öböl vizén apró fodrokat vet a megébredt déli szellő. Egyáltalán nem bánom a gyengécske szelet, kissé dagasztja majd a vitorlákat, a horgászatunkat pedig egyáltalán nem fogja zavarni.
Kávé elfogyott, némi ital és ennivaló csomagolva, most már indulhatunk!
A Cundri velünk együtt fut ki a kikötőből. Kapitánya, Laja sokat sejtetően mosolyog át hozzánk, és megkérdezi, merre tartunk.
– Átbogarásszuk az akadót, aztán lehúzunk a „Dorogi” elé! – adom meg a navigációs pontokat úgy, mintha ez biztos recept lenne a mai süllőfogás sikerére. Az akadó átbogarászása egyébiránt Gyula kérése és javaslata, szerintem ilyenkor több reményünk lehetne a „Dorogi” előtt, de hát a „vendég” – mert Gyula most az – kívánságát illik teljesíteni.
Laja bólogat, és azt is elárulja, hogy ők hol próbálkoznak.
– Megnézzük a györöki „Karóst”! – integetnek Nándikával, és motorjuk erőelőnyét kihasználva a mi szélerőnkkel szemben, beelőznek bennünket. Az enyhén molettnak tűnő Cundri fa felépítésű felső testével hátulról úgy néz ki, mint egy támadásra készülő, hajdani kalózhajó.
A györöki „karós” vízterületről már hallottam néhányszor, bár jómagam soha nem jártam arra. A helyet ismerő horgászok elmondásából tudom, hogy az aszályos évben kilátszottak ott valami karók a vízből. Körülöttük néhol kemény márgapadok vannak, melyek mellé olykor-olykor behúzódnak a fogasnagyapók. Kevés, de darabos süllőt lehet ott alkalomadtán fogni. Laja az ősszel horgászott már rajta néhányszor, de még csak kapása sem akadt. Ne lenne olyan messze…
Alig érjük el az akadó felső szélét, amikor jelentősen meggyengül az eddigi tolóerőnk. A vászon belibben, hajónk durcásan beadja az elejét, lendülete tehetetlen sodródássá alakul. A parti irányokat nézegetve az „Egybevágós” hely közelében vagyunk, ami nyáron elsősorban a kősüllők tanyája. Asztalnyi nagyságú márgadombok ékesítik az amúgy is egyenetlen aljzatot, igazi horogmarasztaló vidék ez itt.
– Dobok néhányat – mondja Gyula, és könnyű botját megsuhintja. Mondanám, hogy ez még az úszós módszerrel is akadós pálya, de már ragad is a tviszter. Társam kezében karikára hajlik a bot, plasztikcsali horga pedig jól tartja – a tó fenekét. Fölé sodródunk, az ellenkező irányból történő feszegetés hamar meghozza a kívánt eredményt. A zsinór eleje így is alaposan kiszálkásodott, friss kötésre van szükség. Gyula új hurkot vet, behúzott nyakkal, közelről vizsgálgatja az ólomfej és a zsinór találkozását, vastag ujjai között neon-zöld pókhálószálként leffeg a vékony húr (milyen furcsa színű zsinórja van!).
A fehér vitorlavászon is ernyedt háromszög az árbocrúd mentén; déli szelünk végleg kiszenvedett. Beindítom a motort, szinte alapon járatom, és a hajó orrával a szakadt partot célzom meg.
– Gyerünk a hegy alá! – mondom Gyulának, aki még mindig a kötéssel bíbelődik, szájában a zsinór végével. Vállrándítással hozza tudomásomra, neki teljesen mindegy, akár maradhatunk is…
Maradni persze nincs miért. Őszidő közepén – valami különös, csak a halak által ismert oknál fogva – nem áll meg itt a süllő. Nyári horgászhely ez, még a kősüllők is eltűnnek innét a levélhullás idejére. A hegy alatt azonban, a szakadt parttal szemben húzódik néhány nagy töréssel bíró márgapad – mint mólók a víz mélyén. Körülöttük öblös, „kecskekörömmel” kitelt iszapos gödrök vannak, ahol gyakran vernek tanyát a kishalak. Szép és ígéretes helyek sorakoznak ott hosszasan, végük csaknem Béla-telepig ér. Régi, legendás halfogások színterei ezek; manapság a süllő arrafelé is ritka vendég, elsősorban pontyok bitorolják a bőséges kagylócsemege miatt. Újabban azon a vidéken kergetem őket, s talán a júliusi pontyozások emlékére, talán a múltbeli nagy öregek eredményeire gondolva tartunk most oda.
A hajó lassan, szinte hullámkeltés nélkül araszol előre, nyomát csak vékony fodrok kísérik mindkét oldalon. Gyula végre elkészült a kötéssel, jómagam pedig a parti irányzékokat lesem. A „Kocka” utáni kis kikötő fekete oszlopa apránként közelíti a kabinsor ajtóit; parttól való távolságunk a másik irányzék szerint jó, és ha az oszlop eléri a harmadik kabinajtót, éppen alattunk lesz a márgapad keleti vége.
A motort leállítom, hajónk becsúszik az irányra, de hagyom kissé továbbsodródni. A hátsó horgonyt engedem csak le, érzem, ahogy a kagylós iszap benyeli a fémkampókat. Megérkeztünk.
– Merre dobjak? – néz rám Gyula olyan ábrázattal, mintha azt kérdezné: kedves barátom, igazán nem számít, ha nem fogok halat, csak a drága műcsalimat be ne szakasszam…
– A márgapad előttünk húzódik, azt kell végigtapogatni. A széle nagyon akad, a teteje kevésbé. Másfelé nem érdemes próbálkoznod, mert iszap van. Nyáron pedig itt volt a nádam – mutatok a vízre, ahol nagyjából a domb szélét sejtem.
Gyula dob, fenékre engedi a tvisztert, és megindítja. A bot végén jól látom, ahogy az egyenetlen aljzaton meg-megakad a csali, és arra gondolok, milyen csábítóan ugrálhat odalent a márgabuckák között. Ha van süllő a környéken – biztatom Fortunát –, rá kell mozdulnia erre a könnyű és „zsíros” falatra. De novemberben – beszélem is le azonnal a szerencsénket – mindenki az iszapon, távol a parttól próbálkozik, nem véletlenül. Süllő sokára lesz itt újból, tavasszal majd, amikor megpattannak a barackfa virágrügyei.
– Szerelj át egy botot, dobálj te is! – fordul hozzám Gyula a következő bevetés előtt. A reménytelenség biztos tudata azonban lustaságot szül, sokkal jobban esik most semmittevően nézegetni, mint az eleve kudarcra ítélt pergetést gyakorolni. Így talán barátom is hamarabb elunja majd, és akkor indulhatunk a „Dorogi” elé.
– Nincs kedvem hozzá, dobálj csak! Én nézlek, és majd segítek az első süllőd fedélzetre emelésében – füllentem hamarjában, egyáltalán nem bánva pergető botom szándékos otthon felejtését…
A harmadik dobást követően azonban Gyula alig indítja el a fenékre érkező műcsalit, máris behúz a karcsú pálcával. A bevágás üres, az esetet látva elkönyvelem a tviszter bravúros megmenekülését a márgaakadó marasztaló fogságától. Különben is úgy láttam, eléggé a márgapad szélére sikeredett a dobás.
– Te, erre rányúlt valami! – nyugtázta felélénkült arccal az esetet, és ez mosolygásra késztet.
– Rá hát. Még szerencse, hogy nem akadt meg.
– De tényleg. Ez nem akadás volt, éreztem egy rúgást. Ez hal volt!
Gyula kérlelhetetlen. Jó magam is az vagyok, hiszen a saját meggyőződésemmel szemben csak társam szerény balatoni pergető múltja áll. (A tapasztalatlanság ugyebár, hol van a személyes meggyőződéshez képest!) Aztán eszembe jut, hogy Gyula korábban bizony sokat pergetett a Tisza-tavon, fogott is halat éppen eleget, de ez itt most a Balaton! Vita ne legyen belőle, ha hal volt – hát legyen az…
– Lehet, hogy csak áthúztam rajta, de akkor is éreztem a rúgását! – fejezi be érvelését, és kezében újból lendül a bot. A fehér hernyótestű, piros farkú műcsali – jól látom ám! – az előző dobáshoz képest méterekkel odébb ér vizet, bár barátom szerint pontosan ott…
A kapás ismét gyorsan jön, de most az akasztás is sikerül. A pálca szép ívet vesz fel, görbe derékkal néz a vízre; bizony nem rúg odalent semmi… Gondtalan megelégedéssel (hiába, a tapasztalat!) állapítom meg a neon-zöld zsinór jelenlegi, horgonykötélként való működését.
– Felveszem a vasmacskát, és fölé állunk – javaslom a műcsali megmentése érdekében, de Gyula ellenkezik.
– Nem megyünk sehova – mondja, és a tviszter elveszítését célzó mozdulatot tesz.
Be is szakítja pillanatok alatt.
Újat köt a bugyiszínű zsinórra, kezében ismét lendül a bot, én pedig megnyitom a termoszt, és töltök egy pohárka rumos teát. Nos, tehát barátom olyan elszánt az iménti kapásnak vélt akadást követően – állapítom meg a tea szürcsölése közben –, hogy könnyedén lemond a drága műcsaliról csak azért, nehogy elmozduljunk pozíciónkból. Pedig lenne itt olcsóbb megoldás is, például kidobni egy kis bóját (parafa dugóra tekert öt méter zsinór, végén egy ólomnehezékkel) oda, ahol a kapást sejtette.
Néhány üres bevontatás után ismét leakad. Masszívan tart a horog, nem pattan ki a márgából, noha társam ügyesen próbálkozik a kiakasztással. Látom, ezt is be akarja szakítani.
Mielőtt erre sor kerülne, kidobok egy dugót a vélt kapás körülbelüli helyszínére, és felveszem a horgonyt. Beindítom a segédmotort, az akadás fölé kormányzom a hajót. Gyula megjegyzi, hogy ez már az előbb is eszünkbe juthatott volna…
A tviszter megmenekül, de most az ellenkező irányból állunk a dugóra. Alattunk a márgapad terpeszkedik, reménykedem, talán ebből az irányból nem lesz olyan akadós a célterület. A horgony hangosan koppan az aljzaton, vizünk méterrel kevesebb.
Gyula elmerül a pergetésben, én pedig átvizsgálom a Margó által összeállított ételkészletet. Maradok egy fasírtos szendvicsnél; ez jó lesz fojtásnak a rumos teára. Éppen csomagolásból bontogatom a szendvicsemet, amikor…
– Megvan! – nyög fel Gyula, kezében az életre kelt, bólogató bottal. Az orsó fékje szakaszosan ciripelve dicsekszik, hogy gazdájánál komolyra fordultak a dolgok.
A kezdeti meglepetés a kabinajtóhoz présel, ahonnét szinte értetlenül figyelem társam ténykedését. Mi történik itt? A horgon kétségtelenül hal van, és nem is rossz – állapítom meg az őszi verőfényben hunyorogva, és ismereteim birtokában, tudományos szintre emelve az egyszerű horgászatot, természetesen néhány másodperc alatt kész is vagyok a hal kilétét illető elméletemmel. Mégpedig: barátom nyilván kívülről akasztott meg egy szebb végzetet érdemlő pontyot, amely nyilván többedmagával szundikált eddig a márgapad árnyékában. A sárga dolmányosok ősszel is kedvelik ezt a környéket, ráadásul barátom valami olyasmit állított a kapásgyanús esetnél, hogy érezte a hal rúgását… Ezek szerint tényleg érzett valamit!
Kedvem felélénkül, a fárasztás látványa elűzi kényelmes lustaságomat. Az oldalba akasztott ponty jókat pumpál odalent, szendvicsem pedig szépen visszakerül a papírszalvétába. A rikító színű zsinór pókhálószál-vékonyságú világító húrként metszi a smaragdzöld vizet, a hal lassan, mély rúgásokkal vonszolja maga után. Lassan közelít hajónk felé. Gyula rápumpál néhányat (kezében félbevágott O betű a vékony nyél), mire a világító húr hirtelen bevág a hajótest alá, aggodalmas fintort csalogatva az arcunkra.
– A tőkesúly! Ne engedd rá! – rikkantok barátomra, aki ügyesen eltartja a vészesen görnyedező botot. A hal kifordul, félkört húz a rövidre vett pórázon (nocsak, miket bír ez a ronda zsinór!), és a forduló végén kisejlik hosszú, ezüstös teste a mélyen átlátszó víz alól.
– Balin! – ámulok hangosan a „biztosra vett” ponty váratlan metamorfózisán, és a hosszúnak látott haltest okán még hozzáteszem: – Kapitális balin!
A pontyból tehát őn lett, tudományos alapon felállított elméletem pedig pillanatok alatt elmerült a hal keltette mély örvényben. Kinyitom a merítőt, a kabin tetejére fektetem; mással úgysem tudom most hasznossá tenni magam. Gyula nem kapkod, a balin néhány kemény rúgással tör a mélybe. Társam ráemel, mégis váratlanul bukkan fel a hal; pont olyan váratlanul, mint ahogy a horogra került. Tüskés, kimerevített hátúszója fenyegetően mered az azúrkék ég felé, eltátott szájában a fogak között, látszólag vékonyan ül a horog, és az imént még smaragdzöld víz színtelen léként csurog kékezüst oldalán…
Meg kell kapaszkodnom az egyik szálingba, mert kis híján leszédülök a hajó oldaláról…
– Süllő ez Zsoltikám, szép süllő! – szuszogja Gyula, puhára engedett fékkel hárítva a hal fejrázással egybekötött, utolsó tombolását. Immár egy a víz az éggel; a színek valószerűtlenül összefolynak, csak a süllő kékezüstje tekereg közöttük kézzel fogható bizonyosságként.
Először arra gondolok, hogy ez nem is süllő. Ez már fogas a javából! Aztán arra, hogy kár volt előre jártatni a számat, sokkal bölcsebb dolog lett volna hallgatni. Végezetül – elég a gondolkodásból! – gyorsan mozdul kezem a merítővel, és hálóba csusszan a megszelídült fogasapó.
Ígéretemhez hűen fedélzetre segítem barátom nem mindennapi halát; a hajó szűk hátsó részét majd’ átéri köpcös teste. Közös megegyezéssel hat kilóra taksáljuk a csodálatos ragadozót. „Ritka ajándék egy ekkora süllő a Balatonból” – közlöm magammal, bár tudom, most nem mondok butaságot. „Még a legelszántabb, legráérőbb balatoni süllőhorgásznak is az, hát még nekünk” – teszem hozzá, és a hirtelen örömben, ami egészen váratlanul lépett a hajónkra, barátian vállon bokszolom társamat. Gyula kiszabadítja a tviszter horgát (keményen beékelődött a csontos szájszélbe), elégedetten mustrálgatva első mindenszenteki süllőjét.
– Fogtál már ekkorát? – kérdezem óvatosan, mert az elmúlt percekben summás ízelítőt adott Tisza-tavon szerzett pergető tapasztalatairól, amiről eddigi barátságunk alatt szinte semmit nem mesélt.
– Öt kilós volt a legnagyobb – válaszolja, majd hozzáteszi: – Ez itt nagyobb…– simogatja meg a halat, és belép a kabinba. Táskájában szájbilincs után kutakodik.
Lábam előtt a ragyogó fogas, a kabintetőre fektetve pedig a jól vizsgázott szerelés. Szinte kapkodva veszem kézbe a botot, és már repítem is a fogós csalit; pontosan a dugó mellett ér vizet. „Érdekes – lépek felül saját hiúságomon –, nagyon érdekes. Milyen gyorsan képes a helyi tapasztalatok bizonyosságát sutba dobni a horgász, ha olyan élmény éri, amilyet még a nála tapasztaltabbak sem éltek meg… Persze, lehet ez teljes véletlen is; lehet, megfogtuk az akadó egyetlen süllőjét” – összegzem végül, közben víz közé húzom a hajó mellé érő műcsalit.
Újabb dobás, most a jelződugó túlsó oldalára. Gyula előbukkan a kabinból, kezében a csupasz szájbilinccsel.
– Kötél kellene rá – mondja kissé tétován. Kezemben finom, ám annál izgalmasabb áramütésként rezzen a bot, amit a megemelt tviszter pillanatnyi elakadása okoz.
– Szereld le az egyik horgonyról! – javaslom viccesen, majd hozzáteszem: – Ott van a táskámban egy felkötelezve, tedd arra!
A harmadik dobást kissé hosszabbra engedem. Emelem-süllyesztem a piros farkú hernyót, miközben nézem Gyula ténykedését a szép fogassal. Mikor végez vele, felemeli, és elégedett mosollyal tekintünk hol egymásra, hol a halra.
Ekkor a neon-zöld zsinórral összekötött mélységben váratlanul olyasmi történik, ami kiegyenesíti az arcéleimet. Váratlanul? Dehogyis – de mégis! Tekintet és gondolat elkalandozik ugyan (ezért a váratlanság), ám meghosszabbított kezem – a karcsú, érzékeny bot – figyelmes; a műcsali megbotlik, éppen csak, szinte semmiség az egész, ugyanakkor súlytalanná is válik egyszerre. Mintha üres lenne a zsinór, mintha leakadt volna a végéről… Kezem lendül, félúton utolérem a csalit, s vele együtt a hátulról támadó ragadozót, melynek kilétében már az akasztás pillanataiban biztos vagyok (ugye-ugye, az a nagy tapasztalat!)…
Gyula botja karika kezemben, a hal kissé félsrégen oldalazik, és mindketten ragyogunk a valószerűtlen események közepette. Kemény rúgás alulról, s a jóleső tompa, nehéz ellenállás. De régen éreztem már ilyet!
Hamar a közelünkbe kerül; a hajó mellett parádézik, fúrja-túrja magát a mélybe, nem akar elszakadni a biztonságosnak vélt fenékzónától, ahol eddig lakott. Nem erőltetem; a kecses nyél és a vékony zsinór tartalékait jócskán meghagyva engedem küzdeni. „Milyen kettős ez a játék” – szólítom meg fárasztás közbeni önmagam. „A horgász átszellemülve élvezi ellenfele minden mozdulatát, míg a hal nem csak egyszerűen védekezik, több ez annál – bizony az életéért küzd”. Néhány perc múlva (talán egy, talán három, de utólag mindenképp szemhunyásnyi idő alatt) feljön, szétzúzza kék farkával a sima víztükröt, és éppen oly vehemens dühvel rázza-ropogtatja minden porcikáját, mint azt az imént Gyuláé tette. Ez a hal láthatóan kisebb, balatoni mércével mérve mégis szép darab…
Visszakapom a szákoláskor nyújtott segítségemet. A fogas békésen tűri bilincsre akasztását, és a vízbe engedve azonnal társa mellé simul.
– Jó négyes – bólogat barátom. Szerintem nincs annyi, de nem lehet messze tőle. Most már nem vagyok rest, átszerelem egyik botomat, és közös pergetésbe kezdünk.
Újabb kapás azonban nincs. Félórányi dobálás után döntünk a továbbállásról; ez a hely – nyári pontyozásaim színtere – így is többet adott, jócskán túlszárnyalta reményeinket. Távozásunkat az ismételten megébredt déli szellő megkönnyíti. Orrvitorlánk már lobog, vasmacska a fedélzeten, a kötelek megfeszülnek; felrántom a fővitorlát is, és a Maszi eleje a nyílt víz felé fordul.
…Vitorlázunk. Lábaink mellett fekszik a két hal, sűrűn pislogunk rájuk. Szépek, hihetetlenül szépek… Hamarosan dankasirály szegődik mellénk; könnyű, ide-oda libbenő, hófehér tollpihe az azúrkék égen. A kannából kihalászom a leglassúbb csalihalat, fejét összeroppantom ujjaimmal, és a hajó húzta sodorvonalba dobom. Madarunk – mint az ólommá változott tollpihe – lezuhan érte, meg se várja biztonságos távolunkat. Csőrében ezüstös villanás csak a kishal, a sirály pedig újfent könnyű, libegő tollpihe az égen. Néhány csalihalat még feláldozok a kanna tartalmából, a madár mindannyiszor bátor, kecses könnyedséggel halássza ki azokat. Sokáig követ bennünket; szerintem hálából a többfogásos estebédért, Gyula szerint – mivel egy sirály nem lehet hálás, és jóllakottnak sem tűnik – a további küszfalatok reményében.
Késő délutánba hajlik, amikor elérjük a „Dorogi” előtti vizet. A biztos tájékozódási pontot nyújtó parti épület valamikor a dorogi szénbányászok üdülője volt, erről kapta nevét ez a környezeténél kissé mélyebb és keményebb aljzatú, egykoron sok süllőt adó vízterület. Közelünkben nincs hajó, jóval távolabb, a „Ritkanyárfás” környékén parkol csak néhány. Jó lesz nekünk itt – egyezünk meg Gyulával.
A horgonyzás után friss küszök kerülnek horgainkra, és bedobálunk a fenekezőkkel. A gyűrűk közé akasztott műanyag karikák jobbra-balra lengedeznek a hol megpihenő, hol feltámadó déli fuvallatban. Jószerével nem is figyeljük a karikákat; elköltjük mi is ebédünket és vacsoránkat egyszerre, egy-egy bögre rumos tea kíséretében.
Hamar esteledik. A Nap fáradt-vörös korongja már a déli parton készül elbúcsúzni a Balatontól. Piros vére kifröccsen a fölégyűlt felhőfoszlányokra, rácsöpög a mozaikszerű dombokra, ahonnét aztán egy sávban a tó vízére ömlik. A véres víz felénk folyik, de vitorlásunkat nem érheti el (nincs ideje rá); az égitest sebeit jótékonyan kötözi be seszínű kezeivel a betoppanó szürkület. A déli szél is elpihen (ha tartja jó szokását, mára végképpen), és a közelgő est simára vasalja a tó szélgyűrte paplanját.
Kapásunk nincs, de nem is bánjuk; erről-arról beszélgetünk társammal, néha rápillantva két szép fogasunkra. Mikor beesteledik, és a sötétség gondosan szétárad körülöttünk, néhány kis mécsest veszek elő a táskámból. Meglepődöm: Gyula is előkotor két gyertyát a fahalas dobozaiból. Szótlanul gyújtjuk meg a fehér kanócokat.
A kis lángok alig-alig libbennek, sárga nyelveik apró fények csak a tó közepén; talán más nem is láthatja, oly parányiak. Megható, néma békesség szívódik belénk a terjengő viaszszaggal együtt. Gyula arcán narancssárga lebegés a két gyertya fénye, és ahogy a mozdulatlan karikákat nézi, tudom, emlékeivel a tó túlsó partján horgászók között kutakodik. Rájuk gondolok én is, egykori balatoni horgászokra, vonásaik bizony elkoptak a memória mind homályosabb kivetítőjén, ám emlékük annál elevenebben él bennem.
Hirtelen megnyúlnak és ellaposodnak a gyertyafények. Lángjuk vad ingázásba kezd, szinte kérőn: segítsetek! A feltámadó nyugati szél ellen azonban nincs orvosság; addig-addig pofozza-nyújtja a tűznyelveket, mígnem azok végleg kialszanak.
Nyakig húzom vastag kabátomon a cipzárt, és felkapcsolom a hajó világítását. Az árbocrúdhoz verődő, fővitorlát felhúzó drótkötél hangosan csilingelni kezd az egyre erősebb szélben. Frissen ébredt hullámok dobolnak a hajó oldalán.
– Induljunk! – javaslom Gyulának, és a botomhoz nyúlok. A drótkötél pedig úgy csilingel az árbocrúd fém oldalán, mintha csak a Jóisten rázná odafönn apró csengettyűjét.
Gyönk, 2007 novemberében
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
black sabbat 2013.11.01. 19:08:34
Addig olvastam,amikor "jött a Cundrival a Lajabá",és világos lett előttem!!
Gondoltam én már mindenre,de leginkább büszkeségedre!!!! És végre-ez a Zsolt!!
Willyfog67 2013.11.02. 06:18:23
Willyfog67 2013.11.02. 18:39:50
fonyod 2013.11.02. 18:44:51
Willyfog67 2013.11.02. 20:32:46
fonyod 2013.11.02. 20:53:40
Még jó, hogy nem vagyok süllőbolha.
godzikka 2013.11.18. 16:21:03
A képen alul a blog szerzője látható???
Ha igen, akkor én úgy fogalmaznék: Zsolt, kétségtelenül jót tettek az elmúlt évek :)
