Híd a Drinán
Halásszy megelégedéssel tette le a könyvet. Talán, ha nem tervezik ezt a kirándulást, soha el sem olvasta volna Ivo Andric regényét, amiért – nem mellékesen – Nobel-díjat kapott. Ámbár az utóbbi időben már kétkedve fogadja az irodalmi Nobel-díjas műveket, de ebben a kötetben nem kellett csalódnia.
Az utazás előtti éjszakán a Drinával álmodott. És a regénnyel. Az olvasott történetek ott keveregtek előtte álmai halával: látta a visegradi hidat, ami népek tarka kavargását kötötte össze; látta a mindig örök folyót, és benne a sötét hátú, piros úszójú paducokat, a csodás péreket, a morc galócát, miközben bátortalanul szorongatta hosszú, sokgyűrűs botját.
Megizzadva ébredt fel. Odakint kellemetlen szél hajtogatta a nyírfák ágait; az indulás ezért nem volt nehéz, hiszen ma amúgy sem horgászhatott volna a Balatonon. Azonban nem szeretett több napra eltávolodni a víztől, az országhatárt átlépve pedig minduntalan hideg szorítást érzett a mellkasán. De most remek társasággal, mesebeli tájakra utazik, különös, titokzatos halakra horgászhat, és végre, kicsit talán ki is fújhatja magából az idei dolgos hétköznapok leülepedett porát. A port, mely éppen elég fáradtságot, emberi ostobaságot, ocsmányságot és szomorúságot is fogva tartott eddig a tüdő mélyén.
Gyerünk hát!
Komló. Kissé ódivatú, de egyedi kisváros a Mecsek lábainál. Halásszy még sosem járt itt, és úgy érezte, negyven évet repült vissza az idő szárnyán. Döme már izgatottan pakolászott, míg Domy halálos nyugalommal rendezgette horgászmotyóit. Elli, a harmadik útitárs mit sem sejtve szaglászta az utca kövezetét; bizonyára idegen kutyaszag, idegesítő macskabűz után kutatott gazdájához hasonlatos nyugalommal.
Domy
Döme
Elli
A Dráva hídján átautózva már idegen földön jártak. Idegen föld… – gondolta Halásszy azzal a furcsa szorítással a mellkasán –, micsoda csúnya, émelyítő szókapcsolat ez! Mitől idegen ez a föld? A határátkelő mogorva dolgozóitól, a más rendszámú autóktól, vagy az érthetetlen nyelvtől? Igen, ez utóbbi zavarta Halásszyt leginkább; nem szerette, ha a vele szemben álló emberrel nem értik meg egymást. A szorítás aztán enyhült, mert arra gondolt: odahaza is számtalanszor tapasztalta ezt, pedig ott ugyanazt a nyelvet beszélték, mégis, mintha idegen emberek álltak volna egymás előtt, egy idegen földön…
A Száván átívelő híd után már Boszniában autóztak. Itt aztán elfogyott a lendület. Kanyargós, sok-sok kilométer hosszan beépített utak vezettek a sötétedésbe. Mire a Szerb határhoz értek, és átsuhantak a Drina felett, teljesen besötétedett, pedig a végállomás, Perucac eléréséig még másfél órányi autózás állt előttük. Domy mondta, jobbra a folyó szinte karnyújtásnyira tekeredik éppúgy, ahogy a mellette vezető út, de a folyóból semmit sem láthattak a sötétség miatt.
Perucac.
Néhány száz fős kis település a sziklák közé ékelt folyó partján. Egyelőre Halásszy és Döme semmit nem lát belőle, pontosabban csak egy furcsa, kocsmaszerű épületet, ami előtt leparkoltak. A legfontosabb kérdés szorongatja őket, érthető okokból: vajon lesz-e szállás éjnek idején, mert a kapcsolat, ahogy Domy nevezte, elérhetetlen volt egész nap.
…A kocsmában emberek ülnek. Egyikőjük valami gépezet előtt, lámpával megvilágított asztalkánál kuporog, és egy horogra éppen tollakat erősít fel. Ő a kapcsolat, Milan, s nem is kocsma ez: horgászklub. A falon képek és rajzok, festések; két akvárium halakkal, a hűtő pedig – ahol a hideg söröket sejti Döme és Halásszy – műlegyekkel tömve…
Hajnalig söröztek eztán néhány kitartó klubtaggal, a lehető legsokoldalúbb megoldásokat bevetve, hogy megértsék egymást. Döme angol nyelvtudása aranyat ért, különösen, hogy egy fiatal pecás, Ljuba hozzá hasonlóan jól beszélt angolul. Halásszy mégis latinul érttette meg vele, hogy ő elsősorban Chondrostoma-t szeretne fogni, és másodsorban Thymallust. Dömének eztán nevetve vetette oda: „ezen a túrán a paduc a célhal, amit természetesen visszaeresztek az éltető elemébe; na ezt fordítsd le neki…”
Milan
Ljuba
A szállás húsz méterre volt a horgászklubtól. Takaros kis apartman, három szobával, kis konyhával. Nem messze egy patak locsogott hangosan, mintha odakint folyamatosan zuhogna az eső. Halásszy házi szalonnát, friss paradicsomot tálalt vacsora – pontosabban hajnali – gyanánt, és előkerült egy butykos is, némi hazai párlattal töltve. Ezután arra ébredt reggel, hogy Domy böködi, és egészen szívélyesen felkéri az oldalra fordulásra, mert úgy – elméletileg – nem lehet ilyen hangosan horkolni…
Perucac, nappali megvilágításban. Varázslatos kis település. A csobogás hangja már látható: gyors folyású kis patakocska szeli ketté a települést, hogy tízméteres zuhataggal végezze a Drinában. A patakban pedig micsoda halak! Termetes pisztrángok mindenütt, és egy, kettő…, sőt: három – számolják lelkesen – hatalmas galóca is lakik benne! Milan mondja, itt tilos horgászni. Döme megállapítja: ha ez odahaza lenne, a sötétség beálltával és nagyjából fél óra elteltével már tök üres lenne… De ez itt természetes és mindenki számára egyértelmű, hogy ez a patak a halaival együtt éppoly’ tartozéka a falunak, mint a templomuk a pappal.
A patak és a zuhatag tetején épített vendéglő teraszán reggeliznek. Átszámolva kilencszáz forintot kell otthagyni a menüért és a kávéért. A megmaradt kenyérdarabkákkal eztán a patak lakóit hergelik. Szinte tolakodnak a finomnak hitt falatokért, akár a csirkék az udvaron. Döme operatőrré változik, Domy célba dob a kenyérdarabkákkal, Halásszy pedig Elli társaságában fának dőlve figyeli a mutatványt. Legszívesebben el sem mozdulna onnét, de indulni kell pecázni.
A folyóhoz Milan kíséri őket. Valójában Halásszynak kell némi segítség, merre is keresse a paducokat, mert Domy már legyezett itt korábban, tudja, a folyónak melyik szakasza alkalmas erre. A vízállás magas volt, működött az erőmű, a víz sodort rendesen. Domy szerint túlságosan is gyors a víz, be sem lehet menni a pérekig, mert ott már beázna a melles ruha. De azért megpróbálták a horgászatot, igaz, jobbára a partközelben maradtak.
Halásszy előtt, nagyjából a folyó közepén időnként egy-egy hal dobta ki magát. Chondrostoma – mutogatott Milan, majd olyasvalami jelzést tett a kezeivel, miközben mosolygott: tessék, uram, a halak itt vannak, lehet belőlük fogni…
A víz húzott, mint a sörös ló, jó néhány dobás kellett a vízmélység beállításához. Ám Halásszy akárhogy igyekezett, nem tudta a tíz grammos szerelékét bevetni a halak mozgási területére. Egy keskeny kis sávban lehetett bedobni, mert mögötte meredek part és fák; a sodrás hamar lejjebb terelgette az úszót, ami itt-ott elbukott a fenéken fekvő sziklákban. Néhány kisebb halmozgást is látott, szedésnek tűnt, tehát van itt hal a paducon kívül is.
Volt, de délelőtt maradtak is a vízben. Milan és Ljuba egyáltalán nem csodálta, hogy nem fogtak semmit. Ha szerencsétek lesz – mondták –, délután lassít az erőmű, legalább fél métert apad a víz, és kényelmesebben, eredményesebben horgászhattok.
Míg várakoztak a kedvezőbb vízállásra, Ljuba kirándulásra invitálta őket. Kiderült, hogy ő egy pisztrángtelepen dolgozik, azt vezeti. No, ettől kezdve már jól megértették egymást, ahogy szakmabeliek között szokás. A telep kétszáz méterre volt a patakra települt vendéglőtől, szépen és okosan megépítve, mindenféle hallal feltöltve. Többféle pisztráng, galóca, pér nevelődött ott, s mint kiderült, e telep feladata a Drina halállományának pótlása. Annyi protekciójuk azonban lett, hogy vásárolhattak hat pisztrángot, amit kissé később, a szálláson Halásszy azonnal „karba is tett”. Felséges vacsora lett belőlük, de ne szaladjunk ennyire előre: Milan jelezte, hogy a horgászklubban rendszeresen figyelt webkamera apadást jelez, az erőműben csökkentették a termelést.
Késő délutánra valóban nagyot apadt a folyó. Domyt magához vette Milan, és egy kis gumicsónakkal áteveztek a Bosnyák oldalra, ahol már ki tudtak szállni a folyóba. Ez általában így van: a halak többnyire a szomszéd partja előtt vannak, mert ott mindig kékebb a víz. Az előkékre péres legyek kerültek, és megkezdődött a lengetés. Domy összesen nyolc pért akasztott, de egyet sem tudott kivenni: kettő elvitte a 10-esre vékonyított előkét léggyel együtt, míg a többi lefordult a horogról. Milan kissé vastagabb és rövidebb előtétzsinórral horgászott. Három halat akasztott, ám egyiket sem tudta megszákolni. A pérek ímmel-ámmal szedegettek, mint akik jól vannak lakva; ennek megfelelően több elhibázott kapásuk is volt.
Döme Ljubával a folyó közepéig gyalogolt. Halásszy jóval felettük, a még szelídebb, mélyebb vízen úsztatott, és jól látta, ahogy a fiúk horgásznak. Mivel a paducok most sem tették tiszteletüket, sokáig nézegette a fiúk könnyed, légies mozdulatait. Csodálatos volt a folyó, benne a két, péreket becsapni igyekvő horgász sziluettjével.
Halásszy kipróbált minden beállítást: rövid előke, méter húszas előke, és e kettő közötti átmenet; sima úsztatás, finom beletartás, erős visszatartás. De semmi. Már majdnem feladta, amikor a visszatartott szereléken kapást észlelt: apró, arasznyi kis sebes pisztráng kapta el a három szem csontit. Nem sokkal később, a folyó közepén, sima úsztatás közben látványos, belerántós kapás, majd az akasztás után öröm: megvan az első paduc! Hal volt, nem is csúnya, de bizony nem paduc. Helyette egy szép pér kapta el a horgot, és Halásszy hirtelen el sem tudta dönteni, hogy a paducnak is örült-e volna ennyire, elvégre az mégiscsak közönségesebb hal.
Közönségesség, folyamatos ugrálások ide vagy oda, végül is be kellett hogy érje azzal a két hallal. Igaz, társainak még ennyi sem jutott, mert Döméék is csak kapásig és akasztásig jutottak, de pért ők sem vettek a kezeik közé.
A vacsorához nehéz volt bármit is hozzá fűzni. Pontosabban néhány sört kellett csak a Green Fish kávézóban. Illett is hozzá, és Halásszy immár másodszor tartotta szerencsés helyzetnek, hogy a klub és a szállás között csak néhány méter a távolság. Döme és Domy sokáig diskurált Ljubával, aki rávette a csapatot, hogy másnap látogassanak el a Gradac-ra. Nincs messze, potom hatvan kilométer – bagatellizálta el Ljuba, s valóban, hatvan kilométer nem nagy távolság. De a hatvanból hetvenöt lett, ráadásul hegyen-völgyön keresztül, kanyarból ki-be. A szép víz és sok hal ígérete azonban vitte a csapatot, és az sem tántorította el őket, hogy a beígért kísérő elérhetetlen lett. Halásszy megcsodálta, milyen segítőkészek itt az emberek: egy horgászboltban érdeklődtek, és hamarosan többen is jöttek navigálni. Egy horgász végül a saját kocsijával „tört utat” előttük egészen a Gradac bejárójának számító erdei útig.
Az autót távoli parkolóban kellett hagyni. Innét már csak gyalog volt tovább az út, s míg várakoztak, megcsodálták a völgyben épült kolostort. Már éppen indulni akartak, amikor – az égből pottyant oda – előkerült a kísérő. A patak mellett aztán közel három kilométert kellett gyalogolniuk a horgászpanzióig. Kís fahíd mellett pihent meg a csapat, mert bizony nem éppen többször műtött térdnek való volt a terep, de a Gradac felső folyása minden nehézséget megért. Halásszyban azonban képződött némi rossz érzés: ez a hely kissé a hazai kockatavakra emlékeztette. A panziónál népes társaság, a kondérban gulyás rotyogott, és belépőnek el kellett kapniuk egy pálinkás poharat. És horgász mindenütt. Halásszy csak fotózott, nem itt akarta kipróbálni a legyezés művészetét, mert kissé sokallta a nyüzsgést. A halak ennek megfelelően óvatosak és bizalmatlanok voltak. Döme egy kis sebest fogott, Domy többet is, mert a végére eltalálta, éppen melyik nimfával lehet ímmel-ámmal becsapni őket.
Sötétedett már, amikor elindultak. Az erdei úton egyszer majdnem eltévedtek, s a krónikás írhatná, hogy nyomukban farkasüvöltés volt, de ez nem lenne igaz; a helyi természetvédelmi őr állítólag csak egyszer látott „farkashoz hasonló jelenséget”. Döme megtermett barna medvével riogatta a társaságot, mert neki már volt ilyen tapasztalata a Négyarcú-nál, ám ezt nem hitték el a többiek. Korom sötét volt, amikor az autóhoz értek, kellően megizzadva, sajgó izületekkel…
Az utolsó nap csak délelőttre terveztek horgászatot. Pontosabban Halásszy volt besózva, mert hihetetlennek tartotta, hogy nem tud paducot fogni. Pedig nem tudott. Döme aznap már csak fotózott és videózott, Domy pedig szintén pértelenül végzett a legyezéssel. Alacsony volt a víz, és a paducok úgy ugráltak, mint tengeren a delfinek. Csak az nyugtatta meg Halásszyt, hogy rajta kívül a helyi mesterek sem fogtak paducot; igaz, eléggé soványka vigasz volt ez.
A hazafelé indulás mindig nehézkes és szomorúsággal teli. Maradtak volna még, pért fogni, paducot fogni, elkapni a Drina ékköveiből néhány darabot; pisztrángot sütni vacsorára, majd elszopogatni néhány üveg sört a Green Fish-ben, Ljuba és Milan társaságában. Hosszú ideig autóztak a Drina mellett, kanyarogva éppúgy, ahogy ez a csodálatos folyó kanyarog; a folyó, mely mindig népeket és korokat választott el azzal a felsőbbrendűséggel, hogy ugyanakkor valahogy össze is kötötte őket...
Címkék: Drina pénzes pérA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.09.24. 20:13:15
Dévér?
Azt akarlyátok mondani, hogy három nap alat, sem egy retek compó, sem egy szeb törpeharcsa nem akadt horogra? Ezért enyit utazni? Egyáltalán vitetek kukoricát? Hát nem lyó már a Balaton? Hát nem lyó már a Dráva?
Magnum Rapala miért nem volt nálatok? Komojtalanok vagytok!
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.09.24. 20:18:27
Willyfog67 2013.09.24. 22:23:53
Most is befértél volna az autóba, Elli legfeljebb az ölemben utazott volna. Aludhattál volna Dömével, állítólag úgy sem horkolsz...:O
kisgyerek9 · http://kisgyerek.blog.hu 2013.09.25. 06:18:34
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.09.26. 18:22:21
Folyókat nem jó meghódítani. Országokat annál jobb. :-)
Üdv
70vr70 2013.10.02. 09:18:05
