Az elmúlt hét legkevésbé a horgászatról szólt. Esténként, amikor ráértem volna kihajózni, a hétfő kivételével kellemetlen szél fújdogált. Hétfőn szomszédomat, Erdei Zolit invitáltam egy kis süllőzésre, ami valóban kicsire sikeredett, hiszen Zoli egyetlen kapásán és süllőjén kívül csak az árvaszúnyogok zavartak bennünket. Szombaton egész nap dolgoztam, de nagyon reménykedtem, hogy vasárnap reggel jó víz lesz, és megkereshetem a kagylózó pontycsapatokat. Közben azon is elgondolkoztam, milyen rossz címet adtam az előző posztnak. Még hogy vége van a nyárnak…

A sok szúnyog, és ez a süllő is árva volt...

Bezzeg szombaton ragyogó víz volt hajnalban, amikor búcsút intettem a szigetnek. De a sok horgász közül senki sem találkozott ponttyal, mint este kiderült. Azt mondták, egyetlen ugrást sem láttak, a pontyok valószínűleg továbbálltak az akadóról. De ilyen hirtelen?

Szerencsére vasárnap hajnalban is kegyes volt az időjárás; leszámítva az északról érkező, lapos döghullámokat, sima víz várt rám. Csodálkoztam is, hogy csak jómagam hajózok ki pirkadatkor. Rajtam kívül egyetlen csónak sem jött ki egészen nyolc óráig. Enyém volt az egész akadó!

Az elektromos motort nem is használtam. Csendesen, lassú evezőcsapásokkal bóklásztam a mólóvég magasságában, a stégek előtt. Jó ideig azonban tényleg csak néhány keszegugrást, és egy-két kósza balinrablást láttam. Aztán negyed hétkor, közel a kő széléhez (kő széle: ahol véget ér az akadó, és kezdődik az iszap), tőlem úgy kétszáz méterre egyértelmű pontyfordulást vettem észre. És ekkor, szinte parancsszóra olyan mozgás kezdődött, hogy még most is beleborsózik a hátam…

Nagyjából hektárnyi vízterületen pontyfordulás pontyfordulást kezdett követni. Felemelően izgalmas, valószerűtlenül szép látvány volt ennyi bajszost látni ilyen nagy vízen. Csendesen, tolatva eveztem feléjük, majd amikor már egészen közel értem a bukfencező halakhoz, horgonyt vetettem. Gyors csalizás, néhány marok kukoricacsúzlizás – a szokásos mozzanatok. Úszóim éppen kettő és fél méter mélységnyi víz felett trónoltak, de a bevetés után megszűnt a közeli mozgás. Olyan érzésem lett, mintha megijesztettem volna őket, pedig csak nyugat felé vonult a pontycsapat. Tízpercnyi kapástalanság után horgonyt bontottam, mert pontosan előttem, nagyjából hatvan-hetven méterre szinte állandósult a mozgás. És néha nem is akármilyen halak fordultak jóllakottan…

Óvatos tolatás a csónakkal; szemem rajta tartottam a legígéretesebb helyen, majd horgonyvetés. Sikerült hangtalanul leállnom, amit az is jelzett, hogy egy derék pikkelyes szinte nekifordult a csónakomnak. Tudom, hogy ilyen nincs, de „összeakadt a tekintetünk”…

Itt a víz jóval kisebb volt, alig több másfél méternél. Jókora márgadomb tetejére vetettem be horgaimat. Éppen végeztem a kukorica csúzlizással, amikor a bal oldali készségem úszója félrebillent, igazán ritka, emelős kapást jelezve. A bevágás ült, és azonnal sejtettem, hogy a típus-pontynál komolyabb vendég érkezett elsőként. Komótosan kérte a zsinórt, amit kikapcsolt visszaforgás-gátlóval adagoltam neki. Amikor megállt a hal, gondoltam, most van idő gyorsan kiszedni a másik készséget, nehogy arra is rákéredzkedjen egy ponty. De erre mégsem maradt idő, mert az úszóra pillantva láttam, ahogy az már bukdácsol. Bíztam benne, hogy kiköpi a kéretlen vendég, ám az úszó végül eltűnt, megfeszült a zsinór…, és nem maradt más választásom, mint lazára engedni a féket. Kezemben a hajladozó bot, a csónakdeszkán pedig ott a másik, szépen muzsikáló orsóval. A fene essen bele! Ez nem hiányzott! Különösen, hogy a két hal rövidesen keresztezte egymás útját, némi izgalmat okozva, mert ha összeakadnak… De nem akadtak össze. Fárasztott halam nyugat felé vette az irányt, amaz pedig keletnek. Milyen jó lenne most, ha nem egyedül lennék!

És ekkor eszembe jutott, hogy az elmúlt hétvégén Miklós itt volt nálam, kamerával. Szerettük volna megörökíteni ezeket a pillanatokat, de aznap nem volt rá lehetőségünk. A széljárás sem kedvezett, és ugyan sok pontyot láttunk mozdulni, ám nem fogtunk egyet sem. Fortuna aznap elpártolt tőlünk, ma pedig hiába akar kárpótolni, túlzás, amit most művel.

Nos, az igazán remek tőponty méltó küzdelem után fordult a merítőbe. Negyedóráig tartott a mérkőzésünk, de a másik készségen még akkor is rajta volt a társa, amikor emez a csónakba került. Hamar pontyzsákba tettem a szép halat, majd kézbe került a „letett” bot, amin végül is már csak az úszó maradt meg, az is éppen hogy (közvetlenül az úszóütköző alatt szakadt el a zsinór, ámbár e felett is jó hat-hét méternyit kirojtosodott úgy, mint a széttaposott szőnyeg…).

Éppen nyolc kiló

Eldöntöttem, nem szerelgetek, most bőven elég egy készség is. És valóban, alig dobtam vissza a két szem balanszírozott (Papa, remélem így megfelel…) öreg kukoricával csalizott horgot, máris elhúzta az úszót egy újabb vendég. Az elsőnél jóval kisebb tőponty riadozott rövid ideig a zsinór végén. Miután ismételten bedobtam, csak annyi időm maradt, hogy két marok kukoricát dobjak az úszó köré. A soron következő, tipikus p31-es hal nagyon finom kapással jelentkezett be, ám annál harciasabban küzdött. Esélye azonban nem volt a szabadulásra: horgom jól befűződött a kagylóevéstől recéssé vált, izmos szájszélbe, olyannyira, hogy alig bírtam kifordítani.

Idén ez az átlag méret

Maradtam még fél órát, de már nem volt több kapás. A pontymozgás is szinte csettintésre szűnt meg, és olyan nyugalom lett a vízen, mintha mi sem történt volna.

Mikor kikötöttem, már több csónak indulófélben volt. Mondtam is a Stanics Gyurinak, hogy elkéstek. Jani a szomszéd ladikból visszaszólt: erről nem lehet elkésni!

Pedig elkéstek. Aznap délelőtt már nem fogott senki semmit. Hiába, aki korán kel, annak megadatik a lehetőség, hogy beüljön Fortuna ölébe…