Nem akarok a dolgok elébe szaladni, de nem volt nagy tett, mert nem hosszában tettük, hanem keresztbe. Ettől függetlenül kaptunk hideget-meleget a barátoktól, amiben az elmeállapotunk felemlegetése volt a legenyhébb jelző a megmérettetés előtt. Utána már inkább arról esett szó, s ebben Kósa öcsi az élen járt, hogy: jövőre én is megpróbálom…

Elvégre egy bolond képes százat csinálni. De ne túlozzunk, éppen elég, ha csak néhányat bolondít maga mellé, és ha ehhez az kell, hogy a bolondulásban élen járjon, hát legyen. Mi bevállaltuk Gyulával a Fonyód-Badacsony-Fonyód távot öreg, kétpárevezős ladikommal, ami jó néhány éve műanyag köntöst kapott fa testére. Ezt csak azért mondom, mert mi lett volna, ha nincs az a plusz nyolcvan kiló; könnyebb siklás, gyorsabb haladás. De aznap nem a győzelem számított.

Hogy a feladatunk nehezedjen, kitartó keleti szél furulyázott aznap hajnalban, és fütyörészős kedve kora délelőttre is megmaradt. A kilenc órás kezdés így csúszott órányit, de a szél alig hagyott alább. Gyulával nézegettük a vizet: tarajba csapó, hosszú, elnyújtott hullámok nyargaltak Keszthely felé, és ezeket a hullámokat oda-vissza oldalról kapjuk majd… Kissé elbizonytalanodtunk: kell ez nekünk?

A gyülekező a Tungsram-strand keleti sarkára, a Kormorán vitorlásegylet vízi bázisa elé volt meghirdetve. Mikor átértünk, már javában rendezkedtek a kajakok és kenuk körül. Felnőttek, gyerekek vegyesen; ki egyedül, ki családdal készült nekivágni a távnak. Több csónakot nem láttunk, és erre egy idősebb néni, mint később kiderült, Gizi néni mosolyogva fel is hívta figyelmünket:

- Óóó, maguk csónakkal indulnak?  (Látszott a nénin, hogy szabályosan megkönnyebbült) Legalább nem leszek utolsó!

Gyulával összenéztünk.

- Kézcsókom, csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy megelőz bennünket? – és szúrós szemmel néztem rá.

- Nagy szégyen lenne, ha nem sikerülne.

- No, akkor fogadjunk. Fogadjunk egy fröccsben, hogy maga előtt érünk célba – s mosolyogva kezet nyújtottam.

A néni belecsapott, a várható siker jó ízével és mosolyával. Aztán kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak.

Készülődünk

Rajt előtt

Eligazítás. Bemutatták a kísérő hajók személyzetét, a rendezvény orvosát, és ismertették a nevezett egységeket. Csónakkal valóban mi voltunk egyedül, a további 39 vízi jármű többnyire egyes és páros kajakokból, illetve családi kenukból állt. Jobbára profi szerelések, kisportolt indulók. Behúzott hassal, kinyomott mellel igyekeztünk mi is hasonló benyomást kelteni. Igaz, a kötelezően előírt mentőmellény ebből a szempontból hasznos öltözéknek bizonyult…

Gyulának meghagytam a kormányzást, magamra vállalva a töltelék húzóember szerepét. Ezzel komoly fizikai terhet vettem le magamról, na de Gyula mégiscsak kondisabb nálam. A kormányos az mellett, hogy lapátol, figyel a csónak haladási irányára is, ami ilyen, keleties szélben komoly fizikai erőpróba lesz. Aztán menet közben kiderült, nekem is kell figyelnem erre: odafelé a jobb kéz, vissza a balos dolgozott keményebben.

A rajt előtti pillanatokban GPS készülékemen elmentettem a pillanatnyi helyzetünket. Részben kíváncsi voltam a távra, haladási sebességünkre, de hazafelé ő volt a szemünk. Mindenki más maga előtt látta a célt, de mi csak azt láttuk, amit már elhagytunk. Ha sűrűn hátrafordulgat az ember, kimaradnak az ütemek, összeakadnak az evezők, tempót vesztünk.

Rajt. Felvettük a ritmust, még szinte sima vízen. Rövidesen kiértünk a móló árnyékából, és ötszáz méterre a parttól már teljes erejével ért a szél és hullámzás bennünket. Néha a visszafelé lendített evező megborotválta a hullám tetejét; ilyenkor jólesően hideg vízfröccsöt kaptunk oldalról. De azt hamarosan láttuk, hogy tempónkkal kezdünk elhúzni a mezőnytől. Úgy számoltuk, hat-hét egyes kajakos lehet előttünk. Egy fiatal srác elég sokáig lapátolt mellettünk, mondtam is neki, jöjjön közelebb, szélárnyékba… Félvíz után, amit egy lehorgonyzott vitorlás jelölt, apránként lemaradt tőlünk.

A szél kezdetben nem csillapodott, ám ahogy közelítettünk Badacsony felé, vesztett erejéből. De a hullámok megmaradtak. Figyeltem a műszert: 5,8-8,1 km/óra között változott a sebességünk, függően attól, hogy éppen húzunk, vagy csak készülünk hozzá.

Badacsony előtt a Kon-Tiki vitorlást kellett megkerülnünk. Ötven méterre állt a nádfaltól. Kapitánya, Parádi Peti nyújtogatta is a fröccsös üveget.

- Rendben, elfogadjuk – szóltam át -, de csak akkor, ha ti is úgy eveztek haza Fonyódra!

- Gyertek majd vissza értünk, húzzatok át! – intett jókedvűen.

A fordulás után szúrni kezdett a bal könyököm. Nem veszélyesen, csak kellemetlenül. Szóltam is Gyulának. Nála minden rendben volt.

Nagyjából ötszáz métert tehettünk meg visszafelé, amikor mit látunk: Gizi néni kajakozik el mellettünk, még Badacsony felé. Át is kiabáltam hozzá azonnal:

- Fehér fröccsöt kérünk, jó hideget!

Gizi néni leeresztette a lapátját.

- Ne is mondja! Égek, mint a rongy! Ezt a szégyent!

Pedig semmi szégyellni valója nem volt. Legidősebb hölgyként derekasan küzdött az elemekkel és a távval egyaránt.

Gizi néni már visszafelé lapátol

A hazafelé tartó út fél távjánál utolért egy kajakos bennünket. Sokáig mellettünk lapátolt. Beszélgettünk erről-arról, mígnem odavetettem neki:

- Figyelj, a végét nagyon meg fogjuk nyomni. Simán leelőzünk.

- Lesz hozzá egy-két evezőcsapásom, ne reménykedjetek…

Így is lett. Hiába hajráztunk, a srác kényelmesen beért előttünk. A végén azért megjegyezte:

- Nem rossz tempót diktáltatok. Nem gondoltam volna, hogy csónakkal így partiban tudtok maradni.

Közel a cél

Befutottunk!

Mi sem hittük, hogy kilencedik helyen futunk be, 1 óra 29 perc alatt teljesítve a 10,4 km-es távot. De nem is ez volt a lényeg. Jólesett elereszteni az evezőket, és végre meghúzni a magunkkal hozott, még mindig hideg távolugrást (a hosszúlépésnél is vékonyabb fröccs, amiben bor tényleg csak az íze végett van…). Az, hogy a csónakos kategóriát – egyetlen indulóként – megnyertük, igazán nem lelkesített bennünket. Azt viszont csalódásként értük meg, hogy asszonyaink nem voltak sehol. Különösen, hogy Évi reggel még egy-egy fejlámpát is kikészített nekünk, hogy legyen mivel világítanunk a visszafelé vezető úton… Nos, már kipihentük magunkat, amikor berobogtak. Amott sajnálkozás és csodálkozás, nálunk pedig a jólesően szimulált méreg, miszerint tényleg ennyire bénának néztetek bennünket?

Eredményhirdetés. Gizi néni, aki nagyon kedvesen jött oda hozzánk, és fröccs helyett finom csoki darabkákkal kínált bennünket, levette rólunk azt a rontást, amiről az Ünnepnap-ban már beszámoltam. Megjegyzem, így sem lett utolsó, sőt, jó néhány legénységet sikerült megelőznie. Azt a négyes kenus társaságot, akik kétszer is megborultak, mindenkinek sikerült…

Hazatérés. Ezer méternyi lazító evezés után a lányok kiengeszteltek: egy üveg jófajta „ruszki” pezsgővel vártak bennünket a kikötőnél. Ott helyben megittuk.

Mit mondhatnék még? Aki szeretne egy gondtalan, igazán sportos napot magának, jövőre jöjjön el az augusztus 20.-át megelőző szombaton, és lapátolja át a Balatont. Nem férfimunka lesz, de jó mulatság!  

 Fotók: Margó, Évi, Óh Zsolt