Régen jegyeztem már horgászatról és halfogásról. Konkrétan. Áttételesen, kissé irodalmiasan igen, de a nagyközönséget talán jobban érdekli a kiló és a centi, a módszer, a horogtípus- és méret, a csali, az etetőanyagról nem is szólva, ahogy ezt egy barátom és kritikusom jegyezte meg a minap. Nem azért nem tudósítottam, mert nem horgásztam, és nem azért, mert betlit betlire halmoztam az utóbbi időben. Fogtam ilyen-olyan halakat, szépeket, kevésbé szépeket, jobbára kagylón és szúnyogon döhérkedett pontyokat, de főképpen tapasztalatot és tanulságot fogtam, pontosabban vágtam zsebre. Ennek az összefoglalója következik most.

Szóval, hogy az elején kezdjük, ugorjunk vissza másfél hónapot az időben. Június vége felé még javában tobzódtak a pontyok az öbölben-kikötőben, sőt, megkésett ívásukat többször is megfigyelhettük. Voltak napok, amikor nem volt művészet közülük fogni, de ahogy telt-múlt a június, és végül elfogyott, elfogyott vele együtt a pontykapás is. Ekkor gondoltam egyet, és áttértem – próbaképpen – a keményebb csalira. A rakós botos technika annyiban módosult, hogy nem dobtam etetőanyagot, hanem bepoharaztam nyolc-tíz marék vegyes Maros-mixes pellettet. A horogra ugyanilyen márkájút fűztem szilikonnal, mégpedig az XXL-esből, 12 mm-es nagyságban. Már az első este leigazoltam három szebb, 3-4 kiló közötti pikkelyest, de elvesztettem ugyanennyit. Ez utóbbi bosszantott, hiszen volt közöttük – ez csak természetes – a megfogottaknál nagyobb is, ráadásul a felszerelés bírta: egyszerűen kiakadt belőlük a horog. Másnap nagyobbat kötöttem fel, hosszabb szilikont használtam, de a helyzet így sem javult. Igaz, az esténkénti három-négy pontykapásom meg volt, de csak nekem: kukoricával csalizó szomszédjaim rendre betliztek. Aztán folyamatosan csökkent a kapás, szemmel láthatóan pontyilag kiürült az öböl, végül három alkalommal már csípésem sem volt.

Ezzel szemben az akadón legénykori időket idéző mennyiségben bukkantak fel a pontycsapatok. Mozgásuk, bukdácsolásuk különösen hajnalban volt látványos, mindehhez társult a beállt kánikulai idő, széltelenség. Aki ráért, és kihajózott hajnalban, rövid leskelődés után könnyedén megtalálta a pontycsapatokat, becserkészte őket, majd egyszerű fenekező készséggel, kukorica csalival foghatott belőlük. Átlagosan három-ötkilós pikkelyes pontyok akadtak horogra, de Laja szákba kényszerített egy 12,5 kilós példányt is.

Makacs ember vagyok, ha pontyhorgászatról van szó. Még hogy én szaladgáljak a pontyok után? Azt már nem! Odajönnek azok hozzám, hiszen megkínálom őket minden finomsággal, majd jól elszórakozunk egymással. Mint a legutóbbi időkben. Máskor működött ez, sőt, az elmúlt hat-hét évben szinte csak így lehetett pontyot fogni.

Most azonban nem működött. Régi, jól bevált helyem alaposan átrendeződött, feliszapolódott mára, és amikor boldog-boldogtalan nyálkaekcémát kapott a megfogott ugrabugráló pontyoktól, én ott ültem az etetésemen, kapástalanul. Próbáltam mindennel: ilyen-olyan kukoricával, tigrismogyoróval, tésztagolyóval, de halat csak az XXL-es pellet adott. Igaz, dévéreket. Szép, kövér dévéreket fogtam, ám a pontyok nem respektálták csalogató igyekezetemet. Végül is érthető okokból: ömlött az árvaszúnyog, kagyló doszta, terített asztal mindenütt…

XXL-es dévér

Aztán megadtam magam. Beszereltem két rezgőspicces pálcámat, és ráálltam a balatoni pontycsapákra.

Mielőtt halat fognánk, essen szó kissé részletesebben a felszerelésről. Új botjaimat már korábban bemutattam, így ezekre nem fecsérelek több leütést. Orsóimon 22,3 és 25-ös méretűre cserélődtek a zsinórok, elvégre akadós, kagylós a pálya. Végszerelékem hagyományos method, az új pellettes kosárral ellátva. Ezt azért tartottam fontosnak beszerelni, mert van, amiből így sem vagyok hajlandó engedni: az etetésből. Ezzel egy-egy alapozó gombócnyi eleséget juttatok be minden új dobással, ami pelletet, főtt öreg kukoricát annyit tartalmaz, amennyit az etetőanyag fel tud venni. Egyik készségen rövidebb (5 cm), másikon hosszabb (12 cm) előkét használok. A horgok 8-as méretűek, Korum S3-as szériából.

Csalinak pedig főtt öreg kukoricát, tigrismogyorót, pellettet, esetleg tésztagolyót fűzök, váltogatva, az éppen aktuális igénynek megfelelően.

Csalivariációk

Ha az időjárás optimális, különösen a hajnali és késő délutáni órákban, csónakba kell szállni, és fel kell kutatni a kagylózó pontycsapatokat. Első gondolatunk az lehet: ez nem egyszerű feladat. Valóban, hiszen az akadó Fonyód előtt közel kétszáz hektár kiterjedésű, tehát jelentős területen szóródhatnak szét pontyaink. De idén annyi itt a ponty, mint a régi békeidőkben: forgolódásaikkal, ugrásaikkal már messziről elárulják magukat. Ráadásul nem szóródnak szét, hanem néhány, komoly létszámú csapatot alkotva legelik a vándorkagylót. Amiből évről-évre gazdagabb a kínálat. Sőt, esténként szinte ömlik kifelé a vízből az árvaszúnyog, ami pontyainknak már csak hab a tortán, nekünk viszont újabb nehézségi fok.

Miért is?

Nos, elsősorban nem amiatt, hogy rajzásuk vége felé alig kap levegőt az ember; sokkal inkább azért, mert gyakran előfordul: megtaláltuk a pontycsapatot, horgunkat közéjük vetettük – a kapás mégis elmarad. Halaink ugyanis folyamatosan degeszre zabálva lebzselnek a vízben.

Nem egyszer jártam jómagam is így. Ilyenkor úgy éreztem, ringatózva a mérhetetlennek tűnő pontycsapat felett-között, hogy horgaimon nincs is csali. Ekkor próbálkozhattam bármiféle csalétekkel, kapást nem tudtam kicsikarni.

De jártam úgy is, hogy egyik készségemet – csak úgy méregből – elhajítottam arrafelé, ahol pontymozgást nem láttam. Végül is mindegy, hogy a pontyok között ázik, vagy olyan helyen, ahol a keszeg sem jár. Rövid időn belül három pontyot is akasztottam ezzel a bottal, és nem is az aprajából. Tehát nem lehet okos a horgász, még a halbőség és kapás szűke idején is érhetik meglepetések.

Egy a ritka tükrösök közül

Sajnos, ráérő időmben azonban az időjárás nem kegyeskedett velem. A héten például Martin Gabi barátom vendégeskedett néhány napot nálunk, de mindössze pár órát tudtunk csónakból horgászni; állandóan fújt a szél. Bodorkát és dévért sikerült ez idő alatt fogni, pontyot csak egyet, de mondom, mindez a rossz időnek köszönhető. A kora hajnali és kora éjszakai órákban például egyetlen alkalommal sem tudtunk vízre szállni.

Gabi egyetlen pontya

Átlag-bodorka

Végül néhány gondolattal szeretném kritizálni két horgászoldal Balatonnal kapcsolatos fórumhozzászólásait. Szándékosan nem akarok személyeskedni, aki olvassa ezen oldalakat, tudja, miről írok. Itt mást sem olvasni, minthogy sem víz, sem hal nincs a Balatonban, (ugyanakkor a halászok és a rabsicok persze fognak – sicc!), és ezt arra alapozzák, hogy mostanában nem fognak semmit. Ez a probléma nem új keletű egyébiránt, jelent meg írás erről az egykori MaHorban, úgy ötven évvel ezelőtt. Egy valamiről hajlandóak vagyunk azonban megfeledkezni: a tó hatvanezer hektár kiterjedésű, és most éppen olyan időszakot élünk, amikor táplálékbőség van a halak számára. Bizony, helyenként hektárszámra nem találkozunk hallal, míg máshol, most éppen a fonyódi vizeken, tonnaszámra lebzselnek a pikkelyesek. Olyan mennyiségben, amit a jól termő halastavak is megirigyelhetnének. És lám, itt sem biztos a kapás, mert halainkat a „gyomrukon” keresztül érjük el, ami ilyentájt folyamatosan töltve van. Olvasom a panaszáradatot a keszeghiányról is. Lehet, hogy a fenyvesi, siófoki vízterületen éppen nem lehet fogni belőlük, de néha itt sem, ahol kapitális bodorkák, dévérek és karika keszegek zabálják a kagylót. Ha valaki a mostani horgászeredményeiből következtetve fogalmaz meg velős állításokat a Balaton halállományával kapcsolatosan, nos, ő saját magáról állít ki szegénységi bizonyítványt.

A vízállás valóban alacsony, hatvan centi alá került, ami a parti horgászatot itt a déli oldalon bizony jelentősen lekorlátozza. Ráadásul „elfogyott” a kikötőkből a jó hal, pontyot csak elvétve lehet fogni. Szerencsére még messze vagyunk a 2003. év 23 centijétől, de fontos lesz egy csapadékos tél és tavasz, ami újból feltölti a medret, és előkeríti azokat a halakat, amikről most úgy hiszünk, hogy a vízben sincsenek…