A Horgász szemmel a Balatonról című posztokban igyekeztünk körüljárni a tájidegen halfajok ráhatásait a balatoni életközösségre, szem előtt tartva az őshonos halállományok érdekeit. Kétségtelen, nem volt teljes az okfejtés, de azt leszűrhettük, hogy a felemlegetett halfajok egy része rendkívül káros szerepet tölt/töltött be a tavi anyagforgalomban, míg néhány faj jelenléte – napjainkban – semlegesnek tekinthető. Most tekintsük át az őshonos halfajok okszerű pótlásának környezeti és gazdasági feltételeit. (Ez az írás az egykori EuroHorgász magazinban már megjelent) 

 

A süllő mesterséges pótlásának szükségessége, kivitelezése valóban fogas kérdés. Kriesch János, az 1868-ban megjelent első magyar nyelvű halászati szakkönyvben, a Halaink és haltenyésztésünk című munkájában nem véletlenül írta, idézem: „…itt a legnagyobbszerű és a legcélszerűbb fogastó a világon, a Balaton…”  E csodálatos mondatba a szerzőnek sikerült mindent besűrítenie, ami a tó és süllő, mint élőhely és élőlény kapcsolatát jellemezheti. Valóban, ez a világviszonylatban is ritka adottságú víz szinte a süllőnek lett kitalálva. A valamikori legendás, mai ésszel egyszerűen elképzelhetetlen süllőállomány azonban már a múlté, pedig a populáció még manapság is képes jól reprodukálni magát. Szaporodás szempontjából azonban vannak sikeres és kevésbé sikeres esztendők, többek között ezért ingadozó az évenkénti süllőfogás mennyisége, hiszen horgászatilag a 0,6-1,5 kg.-os (4-6 nyaras) mérettartomány a legkihasználtabb. A telepítéssel tóba juttatott állomány nem számottevő. A joggyakorló tájékoztatása szerint például a 2009. évben egymillió előnevelt és 50.000 db., 5167 kg. egynyaras lett telepítve. Ez hektáronként 16 db. előnevelt és 8 dekagramm egynyaras süllőt jelent. Finoman fogalmazva, mindez csepp a magyar tengerben. Éppen ezért úgy gondolom, süllő ügyben a legfontosabb emberi feladat az ívóhelyek védelme és nyugalmának megőrzése, amire a múltban már volt példa; gondolok itt a tradicionális ívóhelyeken (akadókon), március 1.-től az általános tilalom feloldásáig tartó teljes tilalomra. Meg kell akadályozni, hogy a szaporodási időszakban e helyeken akár keszegezési ürüggyel is horgász tartózkodhasson. Ha a reprodukció sikeres, már csak a felnövekvő állományt kell féltenünk (itt azonban védelmi feladatot nem tudunk ellátni), majd a „konyhakész” populációt a szabályozás és ellenőrzés eszközeivel „szinten tartani”.

Mivel a balatoni süllőállomány megújulása a leromlott környezeti körülmények ellenére (busa jelenléte) továbbra is stabilnak mondható, a mesterséges utánpótlás mennyiségét nem célszerű drasztikusan növelni. Természetesen jó lenne, de a telepítés eredményét döntően a megmaradási százalék befolyásolja. Erre a célra kétségtelenül az egynyaras (8-15 dkg./db.) kihelyezés a hasznosabb megoldás, ám az egynyaras süllő a honi halpiac legdrágább árucikke (a kétnyaras pontyár kb. négyszerese). Előállítása korlátozott, piaca viszont korlátlan. Növekvő telepítése jelentősen megemelkedett költségterhet róna a kezelőre, amit elsősorban a pontytelepítés rovására tudna megtenni. A halászati joggyakorló továbbra is elősegíti a süllők szaporodását az évenkénti fészekkihelyezésekkel, és ez fontos feladata éppen azért, mert a süllőivadék életének első évében rendkívül mostoha táplálkozásbeli körülmények között kénytelen növekedni. Minél több táplálkozó lárvát ad a tavasz, annál több kissüllő kap lehetőséget arra, hogy átélje az igazán kritikus első évet. Sajnos, a mostoha lárvakori időszakot átvészelő süllőivadék további sorsa is sanyarú. Nem véletlen, hogy a tógazdasági körülmények között nevelkedett fajtársaik kétnyaras korukra elérik az 50-70 dkg.-os tömeget, míg a Balatonban élő populáció csak a 4. nyár környékén lesz hasonló méretű.    

 

 

Legnépszerűbb halunk, a ponty tavi pályafutásának nyomon követése manapság komoly szakmai kutatások és vizsgálódások közepette történik. Néhány alapvető törvényszerűség egyértelműen kimondható, azonban néhány kérdéskörben tapasztalható ellentmondás.

A háború utáni időszakban a korabeli szakemberek felismerték, hogy a balatoni pontyállomány utánpótlásra szorul, pedig akkoriban a sporthorgászati kihasználtság szinte a nullával volt egyenértékű. Kezdetben a telepítéseket előnevelt- és egynyaras korosztállyal végezték, majd később áttértek a kétnyaras népesítésére. Manapság pedig ott tartunk, hogy az utánpótlást képező állomány jelentős része sajnálatos módon azonnal fogható, néha többkilós példányokból áll.

De nézzük előbb a természetes utódlás problémáit. A ponty napjainkban nem találja meg szaporodási feltételeit a tóban. Hogy mikortól kezdve, ezen lehet vitatkozni, ahogy az okokon is. Mindenképpen mérföldkőnek tekinthető a déli vasútvonal kialakítása (1861), valamint a Sió-zsilip megépítése (1863), amikortól a vízszint szűk keretek között szabályozhatóvá vált, és a déli berekterületek, mint fő ívóhelyek, végleg lecsatolódtak a Balatonról. Fontosnak tartom itt is megjegyezni, hogy nagyon elterjedt egy igen laikus elmélet, miszerint a Balatonba kihelyezett tógazdasági pontyok szaporodásképtelenek. Számtalan fórumban lehet visszatérő rendszerességgel olvasni erről a butaságról, ami igen népszerű elmélet a halászatot elvakultan ellenzők részéről. Az igaz, hogy az eredetileg őshonos, igazi „kosorrú” balatoni sudárponty ma már szinte csak a Kis-Balatonban létezik, valamint a BHNPZRt., mint fajtafenntartó birtokol egy szűk (kb. 90 db.-os) anyaállományt.

Tehát telepíteni kell. Azt hihetnénk, hogy ha az évenkénti 350 tonna kihelyezés pontosan bekerül a vízbe, az állománypótlást nyugodtan kipipálhatjuk, és paradicsomi állapotok között horgászhatunk pontyra.

 

 

Nem mindegy azonban, milyen korosztállyal népesítünk. Azaz nem mindegy, mit kapunk a pénzünkért. Ez az a pont, ahol a természetesvízi halgazdálkodás szakmaisága összekapcsolódik a halgazdálkodási ökonómiával. Lássuk tehát, valójában milyen korosztályú, és milyen átlagtömegű pontykihelyezésre van szükség ahhoz, hogy – kihasználva a Balaton természetes táplálékkészletének bőségét – a leghatékonyabb módon történjen az utánpótlás.

Néhány alapvető felismerést az elején le kell szögeznünk. Egynyaras pontyállományt azért nem érdemes drága pénzen népesíteni, mert ebből a legnagyobb a kallódás. A néhány dekás kis halaknak sok az ellensége, vízben és „levegőben” egyaránt. A ragadozóhalak kártétele talán nem lenne jelentős, de a bandázó kispontyok a kárókatonák első számú célpontjai lennének. Sajnálatos, hogy az ún. „Fehér-vízi” kolónia, ami az utóbbi néhány esztendőben növekedett már-már elviselhetetlen mértékűre, pár kilométerre a fonyódi partoktól, háborítatlanul szaporodhat. Ez a kárókatona- populáció, kiegészülve a kis-balatoni állománnyal, elképesztő vámot szed a Balaton halállományából.

További problémát jelent, hogy a természetes táplálék összetétele sem a legideálisabb az ivadék számára ahhoz, hogy kellő gyorsasággal fejlődjön, és „felérjen” az igazán terített asztalhoz, ahol már bőségesen talál vándorkagylót és szúnyoglárvát. Az optimális trófikus (táplálkozásbeli-) szintre tehát az egynyaras ponty nem tud hatékonyan bekapcsolódni. Való igaz, a háromnyaras korosztály, az azonnal fogható méretű, netán 2-3 kg.-os ponty remekül beilleszkedik a tó kínálta táplálékbőségbe, de népesítése borzasztó pazarlás. Azonnal fogható, méretes pontyot telepíteni a Balatonba – véleményem szerint – nem csak szakmaiatlan dolog, hanem főbenjáró bűn is. Miért is?

A kérdést a soron következő posztban igyekszem megválaszolni.