Két hal között

Horgászkultúránk az utóbbi évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül. A hallal való kultúrált bánásmód, a „fogd meg és engedd el” magasztos elve mindjobban előtérbe került, elsősorban a kapitális halakat tartó magánvizeken. Félő azonban, két hal között a vízbe eshetünk...

Úgy gondolom, nagyon örvendetes, hogy horgászkultúránk minden nehezítő körülmény ellenére fejlődik. Állítom ezt akkor is, amikor a rabsickodás, halorzás a technikai fejlődés vívmányainak segítségével szintén „csúcsra jár”. De mind több helyen, néha már a természetes vizeink partján is egyre gyakrabban találkozhatunk a kifogott hallal kíméletesen, kulturáltan bánó sporthorgásszal. Az írott és elektronikus szakmédiák egyre erősebben sugallják a fogd meg és engedd el filozófiát, amit szép fotókkal, ráébresztő, nevelő jellegű írásokkal igyekeznek alátámasztani. Ezzel jómagam is egyetértek, ám az „ultra C&R”-es véleményekkel már kevésbé. Mi több: őket hallva veszélyérzetem támad.

Mire is gondolok?

Egy internetes horgászoldal fogásokat bemutató oldalán akadtam például olyan felvételre, amin egy fiatal horgász látható, hatalmas amurral a kezében. Ezt a képet egyébként elrettentő célzattal, a pecás arcát kitakarva tették fel. A kép odahaza, a kertben készült, a hatalmas amur a Balatonból származott. A hal nyilván nem lett visszaeresztve, s ez verte ki a biztosítékot az ultrák között. Hozzáteszem, a fiatal horgász nagyon jót cselekedett, hogy nem engedte vissza ezt a Balatonban felettébb káros, tájidegen növényevőt.  

Hasonló vihart kavart Töröcske óriásharcsája is. Elejtésének híre természetesen azonnal megjelent több helyütt, ráadásul humánusnak, gusztusosnak egyáltalán nem mondható felvételeket és fotókat láthattunk a halról. Ekkor sokakban elszakadt a cérna, és negatív véleményt formáltak a horgászról, a kis tó horgászközösségéről, az ott tevékenykedő vezetőkről. Sorra jelentek meg különböző fórumokon a legszélsőségesebb vélemények, amelyek közül némelyik már tényleg veszélyes vizekre evezett közös csónakunkkal.

Ez esetben az egyik leghatásosabb vélemény az állatkínzás felemlegetése volt. Az, hogy a horgász kapott hideget és meleget egyaránt, amiért a halat nem eresztette vissza, akár másik vízbe is, részben érthető. De hogy véres szájjal, a lakótelep kövezetén döglődve fotóztatta vele magát, az már hóhért kíván! Természetesen van ebben igazság, de azért vigyázzunk az akasztással, mert magunk is könnyen bitófára kerülhetünk. Kérdem én: vajon mennyivel jobban élvezi a hal azt, amikor a horog szándékosan a szájába van akasztva, és úgy fárasztja ki a horgász, mintha azt szándékosan a testébe akasztva tenné? Természetesen az utóbbi technika tilos és elítélendő, de mitől sport és szórakozás az egyik, s mitől állatkínzás a másik? Hol a mezsgye kínzás és kínzás között, s egyáltalán: mennyire vékony ez a határ? Természetesen jól tudom, a halnak minél kevesebb sérülést és szenvedést okozva kell mielőbb visszakerülnie a vízbe, vagy ha bográcsban végzi, a lehető leghamarabb illik átsegíteni arra a bizonyos túlsó vízre.

Olvasgatva a C&R szemléletet követők hozzászólásait, bíztató, hogy a halat védő és kímélő horgászok tábora növekszik. Mind nagyobb az igény a horgászt és zsákmányát kulturáltan ábrázoló fotó megjelenítésére, és mind többen igyekszenek is ennek megfelelni. A halat birtokba vevő horgász és a képet készítő fotós felelőssége éppen ezért egyetemleges, és ha hibáznak, művüket inkább ne rakják közszemlére. Ha igen, viseljék az ódiumokat. A neten néha megkapja a szerző: írása megjelenésével közszereplővé vált, ezért muszáj elviselnie az olykor kritikán alul megfogalmazott kritikákat is. Ugyanakkor méltatlan helyzetbe, alaptalan vádaskodások kereszttüzébe is kerülhet a becsületes, de kissé óvilági szemlélettel élő, hogy pontosan fogalmazzak: „mit sem sejtő” horgász, ha például odahaza, a kertben készít haláról felvételt. Némi jóindulatú, szemléletváltást szorgalmazó kritikával e tábor képviselői sokkal nagyobb nevelő hatást érhetnének el, mint a lesújtó vélemények és szitkok áradatával.       

Az egészben az a legsajnálatosabb, hogy a szélsőséges C&R-es vélemények a legkevésbé sem szolgálják e nemes eszme terjedését. Nagy hiba elítélni a horgászt, aki sportszerűen, szabályos keretek között megfogott halait megtartja, és családi-baráti körben elfogyasztja. Nagy hiba őket egy kalap alá venni a mértéktelen rabsicokkal, hűtőládába dolgozó húshorgászokkal, már csak azért is, mert talán ők – mármint a szabálytisztelő, de halfogyasztó horgászok – vannak többségben.

Ne felejtsük: a horgászat eredendően olyan tevékenység, amelynek célja táplálékforrást biztosítani az azt művelő személynek. A mai modern korban, bizonyos kulturális keretek között alakult át és terjedt el sportos tevékenységgé, ahol már a horgász függetleníthette magát a zsákmányszerzés ősi ösztönének végkifejletétől. Sokan felemlegetik ennek igazolására a nyugati kultúrákat: bezzeg ott mindenki visszaereszti a halat! Ez igaz, de csak az édesvízből kifogott halakra! Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tengerrel rendelkező országokban az édesvízi halakat nem fogyasztják, ezáltal ezek a halak potenciális árucikket sem jelentenek a horgásznak, azaz nem tud vele mit kezdeni. Nem eszi, nem tudja elajándékozni-eladni, ergo – elereszti. Kis hazánkban ezzel szemben igenis árucikk a hal, mind élő (lásd nagy ponty-kereskedelem), és mind étkezési árucikk formájában. Idehaza a halfogyasztásnak – különösen a ponty fogyasztásának – évszázados hagyományai vannak. Éppen ezért nem jó a „fejlett nyugati horgászkultúrát” példaként felemlegetni, amikor a hazai viszonyok javítását szorgalmazzuk. Látnánk a nagy nyugati C&R hívőket, miképpen cselekednek, amikor elmennek horgászni egy kicsit a tengerre… Azt se felejtsük, itthon nagyon sok horgásznak lehet fontos kereseti kiegészítés például a hétvégi ebédek során asztalra kerülő hal, ami szintén az eltérő megélhetési lehetőségekből adódik. Legyen az is természetes, hogy a horgász, betartva a vonatkozó rendszabályokat, bizony a saját fogásából főz halászlét, készít sült halat, ezzel is hozzájárulva az egészséges táplálkozáshoz.

Vannak ismeretek olyan esetekről, amikor a tilosban járó horgászt állatkínzással is gyanúsították. S ezzel végleg veszélyes vizekre tévedtünk! Innét már csak egy ugrás a horoggal való halfogást, mint rekreációs tevékenységet alapjaiban állatkínzással vádolni, ahogy arra néhány sorral feljebb utaltam. Különösen, hogy mindezt puszta szórakozásból tesszük. Talán nem kellene magunkra haragítani az ultrazöldeket, a szélsőséges állatvédőket, mert alapvetően valamennyien szeretünk horgászni. Akár elengedjük a megfogott halat, akár nem.

Emlékezzünk Cato szenátorra, aki szenátusi felszólalásait mindig ezzel fejezte be: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam!” Egyébként javaslom, hogy Karthagót el kell pusztítani! 

   

 

 

Címkék: c&r 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr84207990

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

steveolson · steveolures.com 2012.02.27. 09:42:24

Sok mindennel egyetértek, amit leírtál! A szélsőség általában nem vezet senkit jó irányba. Én azt szoktam mondani, hogy "szelektív C&R" pecás vagyok, ha ilyen létezik egyáltalán. Ez azt takarja, hogy vannak olyan halfajták, amelyeknek minden egyes példányát visszaengedem a vízbe, még akkor is, ha tudom az íze kiváló, és a többi fajta nagy részét is hamar útjára engedem.( Bár azért kaptam már én is, hogy miért nem szakáll nélküli horoggal teszem mindezt, és minek kínzom a halakat a fotó elkészítésével! )

Nem mindig volt ez így, az évek során alakult ki! Gyermekkorunkban is sokszor előfordult, hogy a megfogott halat visszaengedtük, ha nem volt rá szükség, pedig nem egyszer akarták megvenni a zsákmányt jó kis NSZK-s márkáért.

Nekem nincs gondom azokkal a horgászokkal, akik fogyasztanak halat, de a horgászkultúrának a halakkal való bánásmódnak igenis van hová fejlődnie! Sajnos a környezetemben rengeteg olyan horgász van, aki, ha nem fog, akkor a halászokat szidja, ha meg igen, akkor mindent visz, mint a piros hetes! Nem ez a jövő szerintem!

Valamilyen szinten nekik köszönhető az új változások jó része, ezzel büntetve a szabályos keretek között horgászókat. Az utóbbi években szinte csak pergettem, így elég nagy büntetés nekem, hogy márciusban UL cuccal nem pergethetek még sügérre sem!
Az meg ahogy az a hatalmas harcsa felpányvázva feküdt a lakótelep kövén, kapkodva a számára a levegőből nem feldolgozható éltető oxigén után szerintem visszataszító volt!

stakiszgabi 2012.02.27. 14:37:46

Teljesen igazad van,nem szabad átesni a ló túlsó oldalára.A kép után szabadon:Soma már főzi a holnapi ebédet....

Willyfog67 2012.02.27. 16:28:14

@steveolson: Látom, együtt gondolkodunk. Nem volt témája ennek az írásnak, de ha már felhoztad, így igaz: zsigerből, minden tárgyilagosságot, tapasztalatot nélkülözve megy a halászat okolása a vélt?, időszakos?, helyi? haltalanságot illetően, közben pedig nincs korlát és mérték a hangoskodó részéről. Ismerős jelenség.
A harcsával is egyetértek, nagy hiba volt nem visszaengedni a Töröcskei-tóba.
@stakiszgabi: elnök úr, köszönöm a jelentkezést, a Somának pedig üzenem: csínján bánjon a sóval. Ha pedig már nem megy a marinírozott hal kimondása, a kishegyi hosszúlépéssel is... :-)

steveolson · steveolures.com 2012.02.28. 09:06:05

Nem gondolnám úgy, hogy feltétlen a halászok lennének a fő ellenségei a Balaton élővilágának. A fent említett gondolkodásmódú "horgászok", orvhorgászok, orvhalászok mellett nagy ellenség a busa! Sajnos egyre több helyen látok törpeharcsarajokat is! Az amurt annyira nem tudom megítélni, de hínárnak nádnak nagy ellensége az biztos!

Willyfog67 2012.02.28. 16:55:10

@steveolson: Hasonló gondolatokat boncolgattam a Horgász szemmel a Balatonról című posztsorozatban. Lesz még folytatás, most éppen a halpusztulásos epizódon ügyködöm.