Kardosok, sugár nélkül
Telik a kimért idő. Változik körülöttünk minden: a Balaton sem a régi már, ahogy gyermekkorom öreg horgászai is jó ideje azon a bizonyos túlsó parton pecázgatnak, ahova innét, a déli partról nem látni át, s nem azért, mert a Badacsony vagy Gulács elfedi a kilátást. A fából készült csónak ma már szenzációszámba megy, a kivénült nádbotok, modernnek számító textilbakelit pálcák végleg sutba kerültek.
De tavaszonként új nád sarjadzik, új hínár ver gyökeret a szélvízben, új halak és új horgászok jönnek. Mégis: a nád mintha satnyább lenne, a hínár ritkább, a horgászok ismeretlenek, a halak ezüstje pedig sokkal tompábban csillan, mint egykoron…
Nagyapa ott állt a horgásztanya ajtajában, és nagyon furcsán nézett rám. Kötött mellény volt rajta, az elnyűhetetlen pantalló, és lakkozott, fekete fényű cipő.
Állt, és nézett. Ujjaimra felfűzve hoztam a megtisztított két süllőt, de ő nem a halakat, hanem engem nézett. Hirtelen borzasztóan rossz érzés fogott el. Úgy tekintett rám, mintha utoljára látna.
– Holnap bejössz velem? – kérdeztem kissé megborzongva, de mindenképpen oldva a kellemetlen érzést.
– Ha lehet…
A „bejössz” azt jelentette, hogy a következő napi süllőhorgászaton, ami általában és rendesen csónakból történik a Balatonon, társként elkísér. Nagyapám immár három éve nem horgászott ladikból, főképpen azért, mert a számomra ritka alkalmakkor mindig egyedül indultam el, de azért is, mert 87 évesen már – azt mondják – amúgy sem kívánkozik ki az ember egymagában a vízre. Az utóbbi időben csak gardázni járt a mólóra, amiért néha meg is dorgáltam.
– Vakoskodsz, csetlesz-botlasz a köveken azért a pár darab gardáért. Majd megint elesel, és jól összetöröd magad a sötétben! Miért nem nappal horgászol?
– Nappal nem fogsz gardát. Éjszaka kell hozzá, mégis világosság…
Másnap délelőtt azonban vendégek érkeztek, így nagyapám a parton maradt, mert a vendég ma van itt, s az öreg ráér majd holnap kijönni velem. De később sem lett közös horgászat, mert csak néhányszor jutottam el a csónakomig, s ilyen esetekben legtöbbször az időjárás húzta keresztül süllőző terveimet.
Aztán lepergett a horgászszezon. Sebaj, majd jövőre…
A következő tavasszal azonban üres maradt a tanya. Nagyapám nagyon beteg lett a tél végén, majd kórházba került, ahol megígértem neki – immár másodszor –, amint meggyógyul és megerősödik, azonnal elviszem süllőzni.
– Ki a Balatonra, a nagy vízre, az asztalkőhöz, ahol gyerekkoromban annyi kősüllőt fogtunk, emlékszel?
Nagyapa csak mosolygott és legyintett erre:
– Hamarosan annyit süllőzök, amennyit akarok. De az már egy másik Balatonon lesz, ahova csónak sem kell…
Utoljára találkoztunk ekkor.
*
A szigetgyűlés rendesen május első hétvégéjén kerül megrendezésre. A kis közösség – 74 tanya tulajdonosa – ekkor megbeszéli, megvitatja a problémákat és feladatokat, ami egy kis szigeten a békés egymás mellett „horgászás” szempontjából nélkülözhetetlen. A gyűlés után – szintén rendesen – amolyan szigeti majális veszi kezdetét. Sütés-főzés, sörcsapolás, s ha az időjárás engedi, korai fürdőzés koronázza a mulatsággá fajuló összejövetelt.
– Szólj nagyapádnak – fogott karon azon a májusi hétvégén az elnök –, hogy jöjjön, mert a főasztalnál a helye. Most már ő a rangidős, s egyben a tiszteletbeli elnök is!
– Nem hiszem, hogy eljön. Két napja csúnyán elesett a móló végén éjszaka, csoda, hogy ennyivel megúszta. Eltörött a botja. Arca bedagadva, merő monokli…
– Veszélyes sport a gardahorgászat – mosolygott az elnök –, de azért szólj neki!
Szóltam, és nagyapa – jött. Kiült a pulpitusra, ám nem volt valami bizalomgerjesztő állapotban.
A népek összejöttek, körülvettük-ültük az elnöki asztalt, s már éppen kezdődött volna a beszámoló, amikor megérkezett Petya. Meglátta nagyapámat, s amíg elhelyezkedett, ennyit mondott:
– Nézzétek, a Pista bácsi sajtótájékoztatót tart a vesztes bokszmeccs után!
A jó kedv adva volt, csak az öreg Karcsi bácsi – rangidős sorban immár másodikként – nézett szúrósan Petya felé.
– Fiam! Megnézlek majd, amikor ennyi idősen a mólóvégi köveken ugrálsz, horgászbottal a kezedben!
S ekkor eszembe jutott Józsi bácsi temetése. Ernő papi betöltötte a kilencvenediket, nagyapám öttel volt lemaradva mögötte. Ketten maradtak a régi öregek közül.
Gyülekezik a gyászoló tömeg, a két öreg találkozik, s kezet ráz. Mire Ernő bácsi:
– Na, taknyos, most már te következel!
– Ne reménykedj! Itt leszünk mind a ketten, de én jövök, míg téged hoznak!
Csikorogtak a kavicsok a talpunk alatt, és gyászszertartás ide vagy oda, kendőznünk kell félrenyelt mosolyunkat…
*
Nagyapám szeretett gardázni. Amikor még volt, menyhalazni is szeretett, ahogy pontyozni és süllőzni is. De a gardázás, az más – az a balatoni horgászat népművészete. Így mondta.
Gyerekként nem értettem én ezt a népművészetet. Egyszerű, már álltában is görbülő nádbot, Galion orsó, rajta huszonötös húr. Viszonylag hosszú és vastag, szálnyi úszó hófehérre mázolva, amit természetesen saját kezűleg gyártott. Az úszót bányászlámpával világította meg. A móló végén, éppen csak a kövek elé dobott be rövid eresztékkel, gilisztával csalizva.
Eleinte nem értettem: mi ebben a népművészet?
Ritkán harcsát is fogott, persze akkorát, amekkorával elbírt. Emlékszem, két reggel úgy találtam a tanya mellé állított felszerelését, hogy az orsón egy méternyi zsinór nem sok, annyi nem maradt.
– Megkötötted egyáltalán a dobon? – érdeklődtem a zsinór után, amikor felébredt késő délelőtt.
– Meg.
– Akkor hova lett?
– Elvitte. Az előke bírta, úgy látszik…
Kis oldaltáskájában csak néhány horog, ólom és egy tartalék úszó volt. Vastag szivacspárnát vitt még magával, és a móló végén mindig egy nagy, lapos kőre ült. Gardázókő – így hívták a szigeti öreg horgászok. Némelyikük megmosolyogta nagyapám hóbortját, de köszönték a süllőzéshez csalaihalnak elkért gardát, és elismerően csettintettek, amikor megkóstolták a belőle készített olajos halat.
Ahogy az időben igyekeztem nagyapám után, mind jobban megértettem ezt a népművészetet. A tihanyi őshalászat, a hegyenjáró és a kenyérhal, amit Herman Ottó rajzolt elénk oly nagyszerűen, megelevenedni látszott az öreg gardahorgászatában. Egy délelőtt sokat beszélgettünk erről.
– Ma már egyszerűen csak „legardázzuk” ezt a szép halat. A régiek sok más névvel is illették. Például, itt van a balatoni hering elnevezés, ami a Balaton tengerszerűségére utal. Vagy a kardkeszeg, kaszakeszeg – mert olyan vékony a hasa. Aztán itt van a görbepaduc, vagy a látott hal, ami az ősi halászmódszerből ered. De mind közül nekem a legszebb, legmagyarosabb név a sugár kardos!
Később igyekeztem modernizálni nagyapám gardahorgászatát. Kapott tőlem egy nagy teljesítményű fejlámpát, úszóját átalakítottam úgy, hogy világítópatront tudjon beletenni.
– Nem kell reflektoroznod a vízre – indokoltam a fejlesztést. Sőt, még egy rövid, keretes versenyszákkal is felszereltem, lecserélve az öreg drótszákot. Ne kelljen feleslegesen mozognia az éjszakában a kövek tetején, ha halat fog.
Az eredmény azonban elmaradt a technikai fejlesztés után. Egy-két halat fogott csak egymást követő négy éjszaka, ami szokatlan volt a korábbiakhoz képest.
– Másfelé járnak – bagatellizáltam el a dolgot, amikor beszámolt eredménytelenségéről.
Ötödnap nagyapa éppen a gardázó botját szerelgette, amikor beléptem a tanyába.
– Hát ez meg mi? Elfogyott a világítópatronod?
A zsinóron ugyanis újból a régi, fehérre festett úszó himbálódzott, miközben éppen a friss horogkötést készítette.
– Esetleg elvitte a harcsa? – érdeklődtem tovább, mire sokat mondóan felnézett az asztal mellől.
– Szép és jó dolog ez a modernizáció, de nekem nem vált be. Nézz ide – mutatott szákjára, amiben tíz üveges szemű, kifehéredett garda szárítkozott –, az elmúlt éjszaka már ismét használtam a bányászlámpát…
– Visszajöttek a gardáid – nyugtáztam minden különösebb értelmezés nélkül nagyapám szavait, holott illett volna elgondolkodnom. Közben letettem az asztalra egy szatyornyi hideg- és meleg élelmet.
– Csibeleves, rántott hús, ilyen-olyan szalámi. És némi sütemény…
– Nem kellett volna! Nézd csak – tárta fel a hűtőt –, éppen tegnap sütöttem ki a zsírszalonnát, van friss tepertőm.
A szatyorból kivettem egy fél literes műanyag palackot is, amiben eredetileg narancslé volt.
– Szilvórium – nyomtam a kezébe.
Nagyapa szeme felcsillant.
– Látod, ezt jól tetted, hogy hoztad! Reggelenként többet ér, mint a vérnyomáscsökkentő tablettám!
Azt hiszem, a gardahorgászat népművészete ekkor világosodott meg előttem. Bizony, a vízre való reflektorozás nem hogy zavarta volna a gardákat, hanem egyszerűen még oda is csalta őket, ahogy a kishalakat és a rajzó árvaszúnyogokat is. Nagyapámnak négy éjszaka elég volt ahhoz, hogy minderre rájöjjön.
Én pedig továbbra sem vagyok hajlandó reflektorozni gardázáskor. Igaz, nyáron nem is horgászom rájuk. Ősszel, amikor a kikötőkben összegyűlő kishalakra esténként már belátogatnak, valóban egyszerű, úszós módszerrel horgászunk rájuk. Modern botokkal, félig-meddig űrtechnológiával készült eszközökkel, lézerrel élezett horgokkal.
Minden népművészetet mellőzve!
De néhány dolog nem maradhat el. Ilyenkor kikészítem nagyapám hajlott nádbotját, megtisztogatom a porosodó Galion orsót, és oda állítom a tanya elé. Hadd levegőzzön egy kicsit! És amikor az első kardos horogra akad – sugara jó ideje számomra megkopott –, meggyújtok három mécsest: egyet a gardákért, egyet a Balatonért, és egyet nagyapámért, akivel az utolsó süllőzésünk – miattam – végleg elmaradt…
Címkék: novella gardaA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Czander Bég 2015.11.23. 14:35:45
Gratula szép czanikhoz!
Erről az írásodról az jutott az eszembe, hogy emberek és gardák valószínűleg egyszerre fognak kihalni.
Godzikka 2015.11.24. 08:38:05
Tegnap is, és ma reggel újra elolvastam. Nagyon szép írás, méltó emléke a nagyapádhoz fűződő viszonyodnak. Biztosan nagyon büszke rád odafenn.
üdv,
Zoli
Györkös József (matula) 2016.01.05. 19:30:53
Régóta figyelemmel kísérem a munkásságod, nagyon jónak tartom amit csinálsz.
Nagyapád dagadó büszkeséggel nézi odafentről az unokáját az biztos.
Kiváló írásokat olvasok a tolladból a Magyar Horgászban, és a Balatoni horgászrendben történő változások is tetszenek! GRT! Sok sikert az új évben is!
Willyfog67 2016.01.10. 15:43:43
köszönöm a megtisztelő soraidat, köszönöm a biztatást! Ave Pelso! :-)
