A szerencse markában
Aznap is, mint nyáron általában, hirtelen elhatározással vettem kézbe a pergető botot. Újabban megkedveltem ezt a fajta horgászatot, mert újabban ellustultam: vállamra a táska, kézbe egy pecabot, és már indulhatok is. Semmi egyéb hókuszpókusz, főtt kukorica, etetőanyag, kötegnyi pontyozó bot, csalis táska, pontymatrac, és sorolhatnám, mire kell még figyelni, nehogy a tanyában maradjon. Mint a málhás szamár, szoktam velük áttörtetni a strandon, megbotolva egy-egy gyanútlan napozóban, hiszen alig lát ki az ember a sok horgászmotyó mögül.
Aznap is fütyörészve törtem át a strandon, mustrálgatva – mert ugye kilátásom akadálytalan – a napozó lányokat, de Laja a csónakkikötőben bizony gyorsan lehűtötte jó kedvem.
– Hova sietsz! – mutogatott a túlpart felé, ahol már fekete fellegek gyülekeztek, és a szigligeti viharjelző lámpa első fokon villogott.
– Mindjárt másodfok – vetette még oda, és teríteni kezdte ponyváját a csónakra.
– Nekem most van időm – léptem be a csónakba –, bezzeg ti egész nap kileshetitek a jó vizet. Volt egyébként valami?
– Semmi. Egy árva kapás sem. Három helyet is megnéztem.
– A Bóbitán voltál?
– Ott nem. De ha a Temetőben és a Púpos tevén sincs semmi…
Ennyiben maradtunk. Én elindultam, és még hallottam, ahogy Laja valami közelgő elázást, viharos szelet és másodfokot emlegetett igyekezetem okán.
A Bóbitát hamar elértem. Gondosan horgonyoztam le a csónakot, mert azt az asztalnyi márgadombot pontosan kell megdobni, és az sem mindegy, milyen irányból tereljük rá a gumihalunkat. Ám ahogy felnézek a horgonyzásból, elsötétülve látom: a badacsonyi viharjelző oly szaporán villog, mintha darázs csípte volna…
Másodfok, hogy a nyavalya üsse meg! Most aztán majd jól kiröhög Laja, és milyen igaza lesz!
Igen ám, de tőlem még vagy kétszáz méterrel beljebb parkolt egy csónak, ahol már ugyan a horgonyokat feszegeti a gazdája, de amíg mellém ér, csak dobok néhányat.
Kettőt tudtam. A két süllő, amit fogtam ebből a két dobásból, egy alomból származhatott, hiszen kereken két és fél kilót nyomtak egyenként. Centire-súlyra egyformák voltak. Laja éppen elvégzett csónakjának ponyvázásával, amikor kikötöttem mellette.
– Megmondtam, ugye. Sosem hallgatsz az öregekre! (Mentségére legyen mondva, nem nevetett ki a nyílt színen)
Vállamra akasztom a táskám, fogom a botot és emelem a két süllőt úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán teljes fapovával megkérdezem:
– Leponyvázzak én is – nézek fel közben az égre –, vagy felesleges, mert mégsem lesz eső?
Laja szeme úgy karikázza süllőimet, hogy félek, nehogy mindjárt két filére essenek szét.
– Hát ezek? Ezek meg hol voltak lekötve?
– Ott, ahol egész nap éppen nem kerested őket…
*
Azt mondják, vannak dolgok, melyek csak egyszer történnek meg velünk az életben. Többnyire ez igaz is lehet, ám a horgászat éppen az a műfaj, ami gyakran rácáfol az élet nagy igazságaira.
Ma például eszemben sem volt horgászni, hiszen napok óta térdig érő szél fújt észak felől. Dél múlt, amikor elindultam Irmapusztáról, ahol holnap már megkezdődik az őszi halászat, s kíváncsi voltam, mennyi hal jött be a külső halágyba. Egyébként is, mindig szorongó szívvel, nosztalgikus állapotban térek vissza Irmapusztára, de ez már egy másik történet…
Amikor visszaérek a szigetre és kiszállok a kocsiból, valószerűtlen kép fogad. A szél szinte teljesen megállt, alig rezdül levél, a víz pedig látványosan megcsillapodott.
Míg ebédelek, figyelem az ablak előtti vérmogyorót, hátha újból hajlongani kezd, de nem: mozdulatlan marad. Talán ki kellene ugrani a Kőelő-re…
– Menjél – biztat Margó, mert látja, min gondolkodom. – A jövő héten megint nem lesz időd horgászni!
Válltáska, pergetőbot, és már indulok is. Talán hihetetlen, de az jut eszembe, hogy ilyenkor, a több napos vihar után a jól felkeveredett vízben talán a Bóbitán kellene elsőként megállnom.
Emlékeimben a viharokat követő eredményes horgászatok, szép süllők képei jelennek meg, s amikor a kikötőbe érve meglátom Laját, amint éppen a tanyák felé bandukol, arra a két süllőre gondolok…
De nem. Maradjunk csak az eredeti elképzelésnél. Gyerünk a Kőelő-re, s ha ott nem lesz semmi, befelé jövet még megdobálhatom a Bóbitát is.
A víz szürke, olyan iszapszíne van, mint viharok után szokás. Az akadósor széle felé közeledve több kárókatonát is felriasztok. Itt-ott keszegek ugrálnak, és a Kocka felől jó pontyugrás zaját hozza felém a feltámadó parti szél.
Kőelő. Ez a legnyugatibb vége a fonyódi akadósornak. Egy nagyobb bocka – asztalnyi talán – színesíti az amúgy is pattogós aljzatú márgapadot, ami itt aztán végleg beleveszik a végtelen, iszapos aljzatba. Az idén jó néhányszor jártam már itt, de adós maradt a süllőkkel. Mégis úgy érzem, ide kell jönnöm.
Túldobom a műcsalit a bockán, és óvatosan terelgetem felém, amikor megakad. Igen, odaértem a kiemelkedéshez. Pöccintés – ki is pattan. De szinte azonnal ismét megakad, finoman. Újabb pöccintés – ismét kiszabadul a horog. Néhány tekerés az orsón – most kell behullania a bocka innenső oldalára –, de megint megakad. Itt nem szokott – villan át agyamon, s már pöccintem is, de most marasztalóan elakad. Nem, nem vágok be, csak kissé erősebben meghúzom, hátha enged az akadó, de nem. Viszont elindul felém, akár valami vízzel teli műanyag zacskó…
Baing!
Bevágni azonban már felesleges, hiszen zsinórt kér a hal, bólogat a bot, s rázza, rázza a fejét odalenn a hallá váló akadó, és alig hiszem el, mi történik. Horgászéletem eddigi legszebb süllője riszálja magát a kis horgon, szorítja szájában a műcsalit, mintha féltékeny lenne a falatra, ami látszólag vékonyan ül ott. Szinte érthetetlen módon tartja a csodás egyenesfogút, pedig veszettül tekereg a zsinór végén, s furakodik egyre csak a fenék felé. Aztán elcsendesül, és beszákolhatom.
Bevallom, szinte gépiesen dobok vissza azonnal, ahogy megszabadítom a műcsalitól. Ugyanoda. A negyedik orsófordulat után várom a csali koccanását, mert oda kell érnem a bockához. Billen is az, de olyat, hogy kis híján megemelkedik a sapkám! A pokoli rávágás szinte a fejem tetején ugrik ki belőlem, mert olyan, mint az áramütés: talptól a fülcimpáig végigráz. Aztán csak pislogok, hiszen álomszerű, ami történik! Újabb – számomra – kapitális süllő pózol a horog végén, dühösen, meredező tüskékkel, mint aki tudja, hogy nagyon melléfogott…
Nem is maradtam tovább. Mikor beértem, már ismét észak felől fújdogált a szél. Hűvös volt, az ég borús, én mégis úgy éreztem: nyár van, ragyog a Nap, és legszívesebben beleugrottam volna a Balatonba, hogy úgy igazán átölelhessem Pelso Anyót…
Címkék: novella süllő akadóA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Skribanek Zsolt 2015.09.28. 21:45:56
Mi mást mondhatnék (írhatnék): Gratulálok!
Willyfog67 2015.09.28. 22:12:17
paksica 2015.09.28. 22:36:51
Skribanek Zsolt 2015.09.28. 22:43:07
horgaszvidek.wordpress.com 2015.09.29. 07:33:06
Godzikka 2015.09.29. 13:12:03
Csatlakozom az előttem szólókhoz, ez aztán a feltámadás :) Micsoda fogások... Megint olyan sárga vagyok, mint üvegspicc a féder végén ;)
üdv,
godzikka
Willyfog67 2015.10.05. 21:07:56
@Skribanek Zsolt: Ilyen horgász sok van. Legutóbb találkoztak halőreink egyikükkel
, akinek a csónakjában, egy drótszákban öt süllő volt, de ő égre-földre esküdözött, hogy nem tudja, hogy került oda, mert még kapása sem volt... :-)
