Az Öreg Hölgy adománya
Ma este levelet hozott a drótposta a Dunáról. Jantner Csabi írt, s míg kibontottam az elektronikus csomagot, azt tippelgettem, miféle képek lesznek benne. Ködbe vesző Duna, három kilós dévérek, öt kilós márnák. Igen, idén is tervbe volt véve márnafalvi látogatásom, de a vízállás keresztbe húzta a kirándulást. Nyilván hirtelen lett jó a víz, és Csabi bepróbált, ami nyilván sikerült is, és most invitál, hogy azonnal csomagoljak, holnap reggel találka az atomvárosban... S míg bomlik a levél, már a válaszon töröm a fejem: nem, sajnos bármennyire is mennék, nem lehet, ez a hét vasárnap estig betáblázva, de talán, jövő héten...
Levél kibomolva, olvasni kezdem:
Hívtalak tegnap telefonon, nem sikerült beszélnünk, gondolom kellően elfoglalt vagy. (Kapkodok a telefonhoz, görgetem vissza a híváslistát, de az olyan hosszú, hogy már nem láthatom Csaba állítólagos tegnapi hívását...)
A ködbe vesző öreg hölgy rejtelmeit szerettem volna felfedeztetni veled ma, mert váratlanul horgászati kimenőt kaptam a családtól. Arra gondoltam, megzargathatnánk a márnákat és a nagy dévéreket.
Reggel sűrű ködben el is indultam, de a már általad is ismert hely egy halat sem adott 2 órán keresztül, úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, hogy talán potyára hívtalak volna meg a mai napon.
Aztán úgy döntöttem felkeresek olyan helyet, ahol már régen nem jártam. Szinte fej vagy írás alapon döntöttem el, hogy délnek vagy északnak induljak. Figyelembe véve a vízállás adta lehetőségeket és a kéznél lévő pergető felszerelést, nyert az észak.
Közeledve a kiszemelt sóder lapályhoz, hullámos aljzatú homok medret vallattam meg két dobás erejéig, aminek egy 3-as balin lett az eredménye.
Na, itt gondoltam először arra, hogy ez már dunai méret, nem holmi balatoni ifjonc. :)
Viszont emiatt még nem írtam volna levelet. Hanem ami ezután következett…
Régebben parti pecánál láttam egy víz fölé beszakított Rapala wobblert, amit nem értem el, de ha már ladikkal erre járok, csak leveszem. Irány a sekély, Rapala bezsebelve, ülök csendben vizsgálva az új szerzemény kifogástalan állapotát, amikor sercen a víztükör és ugranak szét az apró halak. Vízmélység alig 1 méter, ismeretlen terep, radar otthon (mert ugye már tilos). Fejben már számot vetek a lehetséges rabló halak fajtáiról, de hát kevés a látott jel, azt se tudom, mit rakjak a pergető zsinór végére. Tovább figyelek. Gyanús toló hullámok, balinra saccolok, dobok rá félve néhányat, hirtelen csend. Várok egy kicsit, piszék mennek szét, tükör víz, néha vaskos hullámok, ugrás semmi.
Itt kezdett gyanús lenni, hogy eltévesztettem a módszert!
Evezővel surrantam a látott halak irányába, két súlyt óvatosan engedtem le, akárcsak a balatoni buborékolós pontyok közvetlen szomszédságában szokás.
A Nap sugarai átsütöttek a ködön, a közeli templom harangja elütötte a delet, és megérkeztek halaim ebédelni.
Óvatosan forogni kezdtek a sodrás szélén. A méteres vízben látszott, hogy termetes halak közé ültem, csak azt nem tudtam, mik azok!
A kis víz miatt nem mertem először nagy kosarat dobni etetőanyaggal, mert arra gondoltam megugrik a csapat, és vége.
Amikor már jó ideje csak forogtak a végszerelék körül, de a bevetett két feeder pecára felkínált csontit nem ették, döntöttem…
3oz-os kosarak fel, etetőanyaggal megtömve csak úgy robbant be a vízbe. És csend lett, teljes csend. Ezt elrontottam. Aztán arra gondoltam talán, nem is a fenéken táplálkoztak. Meglebegtettem egy több, mint méteres előkét, és – BUMM!! Letekerte azonnal a spiccet egy termetes hal!
Megláttam és akkor már tudtam, ebből levélírás lesz.
Elégtételt fogok venni, mert te a blogon keresztül vetemedsz gyakran arra, hogy balatoni gyönyörű halakkal sanyargassad az idő hiányába négy fal közé zárt horgászzsigereimet.
Most aztán olyan halat mutatok neked, ami a Balatonba talán nincs is, de még a Drina sem adja csak úgy szíre-szóra idegenbe kiruccanó vendéghorgászoknak…
Se egy karika keszeg, se egy dévér, se egy márna, csak egy másik fajta és csak az, méghozzá pontyféle! Chondrostoma nasus! Paduc!
Egy óra eltelte után, és túl a tizedik példányon már tudtam, a téli tartalékot 1,5-2 kg-os csomagokban begyűjtöttem. Persze nem halhús formájában, hanem élményként. Aztán szokás szerint, ahogy haladt hazafelé a ladik, már előbújt a fanatikus énem. Még haza sem értem, már azon gondolkodtam, hogy véletlen volt vagy legközelebb is ott találnám őket? Mondjuk holnap?
Most este pedig írom memoárom egy darabját, és Zoli döbbenetes halálhíre kapcsán jut eszembe:
„Ha csörög a telefon, és hívnak a halak, akkor mindig vedd fel a telefont, mert sosem tudhatjuk, melyik lesz életünk utolsó nagy élménye. Aztán ha úgy alakul, hogy több száz utolsó lesz, az se baj, inkább, mint hogy kimaradjon véletlenül a legszebb…"
Baráti üdvözlettel és több szabadidőt kívánva:
Csaba
Ui.: Fotók mellékelve (egyedül nem is egyszerű egykezes fotókat készíteni. Épphogy csak befért a képbe. :))
Kedves Csaba,
igazán köszönöm leveled, ami mind képileg, mind szövegileg kimeríti a horgászatra való felbujtás és nyilvános izgatás fogalmát, de mert én is horgász vagyok, és nem is az irigykedősek táborából való, nem tehetek mást, mint őszintén idebiggyeszteni a végére: gratulálok! :-) És természetesen további sok sportsikereket kívánok az Öreg Hölgy ölében! :-)
Halásszy (Paducokkal álmodó)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nenono 2014.11.13. 11:30:32
Ebben a pár sorban, nagy igazság lakozik.
Üdv.!
