Mindenszentek napján
A Reggel köddel ébredt, és csendesen dőlt a móló köveinek. Ha nem pirkadt volna meg, talán észre sem vesszük őt, és a mellette ülő Öregembert sem, aki páraködmönét magára húzva üldögélt a nyirkos köveken. Az öreg moccanástalanul nézett a semmibe, mert most nem volt vége sem partnak, sem víznek, de ebben a nagy semmiben ma kiváltképpen jólesett kissé megpihennie.
Az Öregember ült a köveken, és a semmibe nézett, ahol jól látta az eltelt időt. Könnyű neki: ő csak az elmúlással foglalkozik, lepergett éveket, elmosódott arcokat elevenít fel és rajzol ismét piros pozsgássá.
Körülötte a párától nyúlós kövek, a szomorúan zizegő, leveleit hullatni kezdő nádas, és a hűvösen ringatózó Balaton. Csend van, csak a Nagy Víz beszélget halkan a móló köveivel:
– Eljött ismét, eljöttél ismét! – suttogja minduntalan.
– Enyészetet hoz, meglásd! – kontráz rá a keleti szél, bebújva nádasba, felszaladva a vízparti fák lombjai közé, ahol szomorúan veszik tudomásul a visszafordíthatatlant.
A Reggelnek ma nincs kedve rászólni sem vízre, sem szélre, mert ha feleslegesen is, de igazat beszélnek. Átkarolja az Öregembert, aki erre felriad, és megigazítja aranyvirágból szőtt kalapját.
– Induljunk hát – kapja össze magát elmosolyodva –, elvégre ma sok gyertyát kell meggyújtanom!
A Reggel komoran segíti fel az Öregembert, aki nem más, mint Szent András hava, ki fényt hoz és emlékeket rajzol az elmúlt idők örök palettájára...
Ma későn ébredek. Nem szokásom, de most megtehetem: kivételesen nem kell sietnem sehova. Míg lefő a kávé, elgondolkodom azon, mit is kezdjek a mai nappal.
A kávét már a parton kevergetem. Alig látom a túlsó mólót, olyan köd ül a vízen. Az első igazi őszi nap – okoskodok magamban, mert idén még nem ébredtem ködös reggelre, s a köd – ugyebár – elválaszthatatlan mifelénk az emberessé váló ősztől.
Csend van, ritkán „hallható”, mély csend. Csak a vízfelszín zizeg az apró küszök pittyenéseitől, fölöttük sirályok járőröznek döbbenetes némasággal. Olyan érzésem van, mintha valaki kikapcsolta volna a kép mellé igazított hangot.
Elfogy a kávé, s ahogy elfordulok a víztől, a szomszéd tanyára vetődik pillantásom. Megállok. Nézem a tanyát, s érzem, valaki vállamra teszi hűvös kezét.
Szent András az…
…Szomszédom, János különös ember volt. Horgászként egyszerű és precíz, mint aki tudja, mit miért csinál. Nem véletlenül fogott mindenféle halat, essen eső, fújjon szél. Felesége korán magára hagyta, s ettől kezdve még különösebb emberré vált. Egy-egy csillagfényes éjszakán sokat beszélgettünk a bevetett botok mellett, a móló kövein. Mindenről, amiről halandó beszélgethet: halakról, vizekről, csillagokról, letűnt évmilliókról, a világegyetemről. Emlékszem, amikor felesége elvesztése után mondta: – Láttam, mit tett a kemoterápia Évával. Láttam! Azóta egyet tudok: én ezt, ha a sors hasonló kórságot mér rám, nem fogom végigcsinálni. Csak a szenvedést hosszabbítanám meg. Annak meg mi értelme?
Ha halászlét főztem, mindig vittem át néhány tányérnyira valót. Később már halat sem kellett fognom hozzá, mert János az általa fogott pontyokból gyakorta adott nekünk. – Hoztam két pontyikát, halászlébe, vagy rántani, ahogy gondoljátok – nyújtotta át ilyenkor a halakat, mert tudta: abból valóban halászlé és rántott ponty lesz, s viszonzásképpen számára egy-egy tányér frissen elkészített halétel.
Máig nem értem, hogy volt képes ilyen úriasan hátrahagyni a szigetet. Különös ember volt, különös módon, búcsú nélkül távozott, s távozása sok kérdőjelet hagyott az őt kevésbé ismerő emberekben. Én azonban sokat beszélgettem vele, halakról, vizekről, emberekről, egyszerűen csak az életről. Éppen ezért a gyertya, amit meggyújtottam a párától csillogó reggelen, a tisztelet és csodálat gyertyája is volt egyben, nem csak az emlékezésé...
...Zolika telefonhívása zökkent vissza a jelenbe. Üdvözöljük egymást, és kérdezem, merre jár. Tudom, hogy ma jön vízteleníteni a nyaralóba, s azt is tudom, nem lesz nehéz egy kis horgászatra rábeszélni. Órányi autóút – válaszolja, mire biztatom, sürgesse a paripát, mert én már a csónakba pakolok, indulni kellene a vízre. Azt válaszolja, hogy siet, és ha tehetem, várjam meg.
Ma tehetem, s számára holnap is, amikor sürgősebb lesz az élet – megteszem.
Az őszi Balaton néha megszorongatja az ember szívét. Miért is? Mert minden az elmúlás útjára lép, ami nem lenne baj, hiszen a léthez ez is hozzátartozik. De ha arra gondolok, hogy tegnap még nyár volt, lüktetett a víz, keszegillatot hozott a szél, és a nád zöldje beleveszett a tó türkiz zöldjébe, máris hiányzik a közelmúlt. A nappalok vészesen megrövidülnek, alig van idő bármire, amihez természetes világosság szükséges. A víz teljesen kifehéredik, mélyen letisztul, mintha élet sem lenne benne. A napkorong vonultában szinte súrolja a fonyódi hegyek tetejét, és hideg lesz. A halak sem mozognak úgy, ahogy nemrég tették; a keszegillatot felváltja a garda finom kenyérillata, s amikor megfogom az első sugár kardost a tanya előtt, látni vélem a tihanyi ormokat, a subáját lengető hegyenjárót, aki ma már gps-sel és mobiltelefonnal jár, és a legkevésbé sem kívánkozik a hegytetőre. Szóval, ilyenkor megszorul az ember szíve, az enyém legalábbis.
De meg is dobban! Tejfehér ködben, párától csillanó bottal a kézben minden dobással érzed a télre készülődő csuka koppantását, s a ritka pillanatot, amikor a nyáron forgalmas, de mára üressé váló márgabuckák mellől váratlanul előbukkan a magányos egyenesfogú. Szemed hunyorog a szűrt fényben, körülötted a mérhetetlen víz, s íme, a csónak mellett lustán, akár valami lassított felvétel, ponty déd fordul komótosan. Úszód máris a fordulás helyén, néhány marok kukorica körülötte, mégis, órányi idő telik el, mire a ponty déd óvatosan megbillenti a pedző bóbitáját…
A szív ekkor bizony izgatottan dobban, s az elme sem foglalkozik elmúlással, mert a pillanatra koncentrál, és néha alig fogja fel, ami éppen történik: itt, most, vele…
Nem hiszem, hogy jobban meg lehetett volna rendezni Mindenszentek napját, már ami a horgászatot illeti. Segítségünkre volt ebben az időjárás, az a néhány júdás ponty, ami árulója lett a többieknek. Zolika megfogta élete pikkelyesét, ami lesz még nagyobb is, de november elsején ne kívánjon többet a magunkfajta horgász. A csuka olyan óvatosan fogta meg a kanalat, ahogy első randevún a fiú a lány kezét, este pedig a tanya előtt, míg kortyolgatva elfogyott a forralt bor és csonkig égtek az emlékezés gyertyái, óvatosan kapó gardákkal koronáztuk meg Szent András havának nyitányát.
A napot, amikor nem csak szorult, de dobbant is a szív…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
paksica 2014.11.03. 07:47:26
Szélvédő jégkapargatása után, jólesett kalandozni a sorokban és között, merengve megállni a fotópixelek tüzetes vizsgálatára.
Ej, ha az udvaromban ennyi víz lenne és ilyen halak laknának benne, akkor én sem kívánkoznék több mint 100km utazni idegen vizekre, például a Dunára! :)
Willyfog67 2014.11.03. 18:31:28
Azért, mert a kertek aljában víz áll, még hadd kívánkozzak az öreg hölgyhöz! csak a hívószóra várok... :D
paksica 2014.11.03. 19:15:26
paksica 2014.11.03. 20:03:49
godzikka 2014.11.04. 08:46:57
Sokat gondolkoztam, hogy erre a posztra mit írjak. Aztán rájöttem, hogy nem kell sokat írni. Köszönöm szépen! Szombat délután óta egyfolytában vigyorgok :)
Üdv,
godzikka
Willyfog67 2014.11.05. 21:30:45
hidd el, én jobban örültem, mint te, csak kissé voltam bánatos amiatt, hogy nem lépte át a tíz kilót... :-) Írom ezt úgy, hogy tudom: az élmény sosem mérhető grammokban, centikben. (Szerintem nem jól víztelenítettél, meg kell még idén nézni, nehogy szétfagyjon a vizesblokk... :-) :-)
