Előrehozott tavasz

Február 17. – a mélység

Nem akart reggel lenni. A pirkadat megrekedt, egynemű szürkeség ült a Balatonra, és egész délelőtt halkan dudorásztak az ereszcsatornák. Íróasztalom mellől sokáig nézegettem a terebélyesre hízott tavat, és vártam, hogy elálljon az eső. Elméletileg tél van, gyakorlatilag kora tavaszi áztató eső puhítja a földeket és hizlal folyókat, tavakat. Jó lenne horgászni; megkeresni a keszegeket a kikötőben, no és estefelé – vettem kézbe lassan esztendeje porosodó rezgőspicces pálcáimat – bevetni ponty reményében.

Az eső azonban kitartott délelőtt, így a keszegezésből nem lett semmi.

Zoli ötlete volt, hogy a móló végére menjünk. A víz még legfeljebb négy fokos, aligha jön sekélybe a hal – okoskodtunk tervezgető horgász módjára, aki az mellett, hogy pecázni szeretne, legszívesebben olyan helyen tenné, ahol halat is foghat. Emlékezetemben él néhány kora tavaszi próbálkozás, amikor minden akkori elmélet ellenére – hiszen akkoriban még talán dinoszauruszok is járkáltak a mólón – bizony a kőgát végén kapkodták horgaimat a jóképű, horgászszakmai nézeteket cáfoló pikkelyesek. Egy alkalommal – lassan harminc éve –, február végén Jani papa el is igazított, mikor bevetettem kukoricával csalizott horgomat: jobban tenném, ha valami sekélyebb vizet keresnék erre a mutatványra, mert ilyenkor legfeljebb ott lehet pontyot fogni. Mihelyst beszákoltam a második három kilós halat, gyorsan összekapkodta süllőző botjait, bevitte őket a tanyába, és pontyozókat hozott helyettük…

A mólón természetesen nem volt senki. A kövek a régiek, talán csak a púp, amit közösen halmoznak, lett valamivel alacsonyabb ősz óta. Zoli kukaccal csalizik, én kukoricát fűzök, és bevetünk.

Tökéletes kora tavaszi (vagy késő téli) este telepedik mellénk. Kissé csodálkozunk, amikor keszegek mozgásától kezd gyűrűzni a víz a mólófej körül, közel s távol. Csodálkozásunk aztán tovább mélyül, amikor a dobótáv határán kétségkívül forduló ponty hagy maga mögött hullámgyűrűket.

Nálam rezdül a botvég, Zolinál billen a kapásjelző: karikakeszegek csipkedik a felkínált kosztot. Darabos egyedek kerülnek horogvégre, de most amnesztiát kapnak valamennyien. Elvégre pontyot várunk.

Fél hétkor az elsőt én akasztom. Őszi telepítésből származó pikkelyes kerül szákba. Meg van hát az első ponty, a maga tavaszi bágyadtságával és erőtlenségével együtt!

Csendesednek a keszegek, majd nyolc órától nem is jelentkezik több. Ám kapásunk még akad, és bizony pontyok, kisebb és még kisebb pontyok nyalogatják a felkínált csalikat. Óvatosan piszkálgatják, s ha a halaknak lenne a miénkhez hasonló orruk, most azt írnám: szagolgatják a hirtelen elébük kerülő csemegét.

Kilenc óra lehetett, amikor Pozsár Pál ránk köszöntött. Távol volt tőlünk, a móló magasságában, valahol az új vitorláskikötő előtti részen; nyilván szabályos gyertyát ugrott öles testével, amit nem láthattunk, de tökéletesen hallhattunk a csendes estében. Fertály órával később az öreg Pozsár testvére is beleszagolt (hiszen miért ne lehetne orra egy pontynak?) a kora tavaszi, friss balatoni levegőbe, hasonló loccsanással érkezve vissza valódi közegébe. Klasszikus nyári pontyugrások voltak, s igazán ekkor éreztem először, hogy – itt a tavasz…

Az első

 Zoli legkisebb pontyocskája. Jövőre találkozunk ugyanekkor, ugyanitt... :-)

Február 18. – a sekélység

A mélyebb vízben tehát már mozognak – állapítottuk meg Zolival, és el is határoztuk, hogy másnap a sekély felé vesszük az irányt. Vajon kimozdul oda is a ponty?

Délelőtt keszegeztem másfél órát a kikötőben. Elég is volt. Lehet furán hangzik, de beleuntam a pecába. 30-50 dekás karikák és bodorkák húzkodták a horgot szakadatlan. Most aztán fogott mindenki, még a nehéz fenekezők is, ám a víz közti úszós módszerrel szemben ekkor sem vette fel a versenyt a legfinomabb rezgőspicces technológia sem.

Az árok torkolatvidéke kora tavasszal mindig jó horgászhely. De még nagyon kora tavasz van! A befolyó azonban barna vízzel telt és haragosan ömlik a Balatonba; a tó világos vizét sötétre festi több száz méteres mélységig. Ha mozdul odabent a hal, kíváncsivá fogja tenni az egykori berek – mint szülőföld, pontosabban szülővíz – dédelgető emléke, ami valamennyi balatoni pontyban bizonyára ott él.

Többen vagyunk a parton. Pontosan négyen. Távdobunk mindannyian, s ebbéli igyekezetünket a feltámadó déli szél megkönnyíti. Bedobás előtt meg is jegyezzük: a déli szél sosem játszik a mi csapatunkban.

De most az „ellenfelében” sem. Még világos van, amikor Zolinak megszákolom az első pontyocskát. Másfél kilós, didergős kis jószág, vissza is kerül a Balatonba. Lesz itt még hal!

Lett is. Sorban jöttek a pontyok, tükrösök és pikkelyesek vegyesen, az elmúlt ősz népesítéséből. Kissé tél végi kondíció jellemezte őket, és hibátlan egészségi állapot. Érkezett néhány nagyobbacska is, szépen megosztva köztünk. A 2,5-3 kilós pikkelyesek talán már az előző év telepítéséből származhattak – én legalábbis ezt remélem (még nem ellenőriztem le…).

Másféle ellenőrzésről azonban beszámolhatok. Nyolc óra körül halőr kollégák "leptek" meg bennünket, Keszthely felől. Azt mondták, nyugaton nem találkoztak horgásszal, ami kissé furcsának tűnt. Különösen, hogy elsőként a berényi, máriai és fenyvesi részeken szokott kiszaladni a ponty, amivel a helyi horgászok természetesen tisztában vannak. Gratuláltunk az utóbbi időben elért eredményeikhez, majd tovább siettek Boglár felé.

Tíz órakor csomagoltunk össze. Megállapíthattuk, hogy mély víz ide, sekély víz oda, mindenütt megjelentek a pontyok, elhozva számunkra a rég várt kikeletet. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.