Tüskék és tüskések
Ismét idegen tollakkal ékeskedem. Az alábbi írást távolba szakadt barátom jegyezte néhány éve, és tavaly rám hagyományozta azzal, hogy: „..ha tetszik, és egyetértesz vele, nyugodtan posztold ki…” Nos, nem tetszik, és egyet sem értek vele :-) :-), de Gábor gondolatait most, ebben a jégmentes februárban nagyon is aktuális meghallgatni. Esetleg megfontolni. Továbbá éppen elég háborgás követte az új törvényt és végrehajtási rendeletét, nüanszokon estek egymásnak kritizáló és jót akaró horgászok; éppen ideje, hogy a Pelsológia is kihúzza a gyufát…
Csákó Gábor - Tüskék és tüskések
Még tél van, az év alighogy indult, ráadásul nyögvenyelősen, komótos iramban; este, most a gépemen pötyögök, és már azon problémázom, hogy vajon a február végi dudahasú süllők közül mennyi fog kegyelmet kapni? Furcsa szórakozás ez a pergetés. Óvjuk, védjük, féltjük uszonyosainkat, nincs olyan víz az országban, ahol a tettre kész pergető ne azon igyekezne, hogy az „övéit” kímélje. Valóban így van? Van bennem néhány tüske…
Elsőként itt van ugye az éppen lecsengett gumihalazás szezonja. Mondják – szezonban nem voltam ott –, hogy egyes tiszai részeken, mondhatni, csónakhegyek akadályozzák a folyást. Ha Békés megyénél maradok, a Hármas-Körösön néha – ezt magam is láttam számos alkalommal – húsz ember is dobált egyes jó helyeken, szépen, sorban állva, egymás mellett csüdig süllyedve a sárban. Aki fog, akik fognak – vitték számolatlanul. Nem számít a tiltott szakasz, vagy a plusz drilling a jighorog fölé kötve, ami jön, az kijön, és haza. A tilalmi időt betartjuk – de az utolsó másodpercekig képesek vagyunk húzni és emelni a gumit, hogy süllőt fogjunk. Mintha a naptáron múlna az ívás. A tilalom lejárta után pedig kifent horoggal, és tiszta lelkiismerettel küldjük útjára a műcsalit – hiszen a süllőtilalomnak már vége. A ragadozó nem számol a tilalmakkal, ő csak él, és élni szeretne, amihez hozzá tartozik az is, hogy eleget tegyen a fajfenntartás ösztönének. Ha ez az idő akkor jön el, amikor a horgászok még javában gumiznak rá, akkor; ha már a tavaszi melegedéskor, akkor pedig akkor; mindkét esetben végzetes lesz rájuk a műcsali. Kevesen tanúsítanak mértékletességet, és csak kevesek alázatot.
A tilalmi idők tartják tisztán az átlag pergetők lelkiismeretét. Nem vicc, ez az igazság. Jogosultsága vitathatatlan, azonban az időszak meghatározása talán érdemes lenne a felülvizsgálatra. Mert, mi lenne akkor, ha február közepétől nem gumizhatnánk, lévén a süllők már az ívóhelyek felé slisszolgatnak? Vagy, ha május elsején közölnék, még egy hétig nem háborgatható a süllők valós vagy vélt tartózkodási helye, s horgászni sem szabad rájuk? Több süllő megmaradna, több „születne” – semmiképpen nem dőlne össze a világ…! Vizekre lebontva, helyileg „belőve” a tilalmakat, kellene betartani, s persze betartatni a szabályt. S nem csak a süllőre, hanem az összes halfajra. Legyintek egyet, változtatni én nem tudok rajta. Mindegy…
Eszembe jutott egy tavaly előtti alkalom, hosszasan merengek az emlékeken…
Örömöm határtalan, búskomorságom tovaszállt az ellebbenő téllel. Tavaszodik, visszavonhatatlanul. Egerészésre készülök megint, mókázni a csíkos halakkal, hogy táncot járjon a zsinór, ahol a vízbe ér, hogy remegjen, lüktessen a nyél; egészen a vállamig érezzem, ahogyan a pulzáló, eleven hal próbál menekülni, amint becsapom.
Kapkodva szerelek, és megmászom a stégsort. Itt is, ott is elcsípek egyet-egyet az immár dudahasúvá hízott sügérek közül. Szépek, egészségesek, gyönyörű színekben pompáznak.
Visszaengedem őket, majd indulásom helyére, a néhány százméternyire hagyott többkilónyi fotóscucc felé nézek. Ott nem is próbáltam még… Hm, akkor vissza.
Döglött vödröt találok a parton, fénykorában biztos menedéket kínálhatott etetőanyagnak, csalihalnak, bárminek, de fala most elrepedve, gazdája, gondolom, az enyészetnek hagyta. Vagy nekem, nem tudom. Megmerítem a zöld műanyagot, megtart legalább egyaraszos vizet. Ha fognék itt egyet, vagy többet, lefotóznám őket. Nyakamon az alkony, azazhogy ő nem siet, de közeleg ismét. Ilyenkor lesznek majd legszebbek a színek. Szerencsém van, a stéglábak mellett húzott gumihalacska néhány csíkost elejtett. Halkul a fény, nyúlik az árnyék, s én vizes kézzel ülök a parton; a fotózás és visszaengedés után még a képeket sem nézem vissza, érzem, jól sikerült mind.
Azon töprengek, ez a több napos jó idő vajon evésre bírja-e már a süllőket? Tilalmak csak az intenzív vizeken nincsenek, s bár mondhatnám, ha akárhol is dobálok, úgysem viszem el, nem olyan íze lenne a pecának. Tehát másik vízre szállok, próbaképp.
Nádasos part, néhol egy-egy csomó gyékény; gyengén tört víz, egy-egy kishal-spriccenés. Erősebb botommal szűröm a vizet, az aprók után nagynak tűnő, közepes gumihal riszálja magát. Kőkeményen durran rá a csuka, pedig nem az, hanem süllő! Gyönyörű, egészséges, és nyúlánk, feketés színekben pompázó fiú. Mosolygok. Elengedem. Megfogom hamar, kissé odább a nagyobbját is, emez is fiú, őt lefotózom. A szép nap után, bár élményeim frissek és halszagúak, nem nyom úgy el az álom, mint várnám. Olyan rossz szájízem van, pedig nem tettem semmi rosszat.
Ilyenkor óriási a felelősségünk, nekünk, horgászoknak. Annyi eszköz tesz kárt vizeinkben nap, mint nap – melyeknek van azonnali eredménye, például a kevesebb hal, és van hosszú távú mérgezés, a folyóinkban élő, egyre nagyobb egyedszámot képviselő hermafroditák növekvő egyedszáma -, talán nekünk kellene elsőként példát mutatnunk, és alázattal félreállnunk, csak a vizet vigyázni magunknak, és a jövő nemzedékének ugyanúgy, persze.
Nehéz dolog ez, nagyon. Mentesíthet-e a tudat egy pergetőt az „intenzív vizeken” történő horgászatain a fajlagos tilalmi időkben? Az, aki „nem adja lejjebb”, a saját maga által kijelölt utat akarva bejárni tavasszal is, intenzív vizekre szorul, hogy kedves vagy féltett (vagy együtt a kettő) vizein a halászati-horgászati törvénynek megfelelően békét hagyjon a szaporodni vágyó ragadozóknak.
Intenzív vízen horgászni ugyanolyan, mint „sajáton”. Sokan éppen azért jártak a Kunsági-csatornára (például), mert olyankor az általuk leggyakrabban horgászott folyón, vagy tavacskán, holtágon tilalom védte a csukát, a süllőt és társaikat. Az íze más pedig. Tudni azt, hogy ezeknek a halaknak sosincs védelem, talán még jobban megerősíti az emberben azt, hogy a „sajátot” jobban kell védje, féltse. S ne csak a halakat…
Nem tisztem mondani, jól van-e ez így, sem firtatni – csupán gondolkodom rajta és többször előjön ez a téma barátaimmal közös horgászatainkon. Igazságot kellene tennünk, mást kellene előtérbe helyezni saját önzésünkön; legalább a tilalmi időszakokban!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
fonyod 2014.02.12. 18:47:43
Aztán tilalomban fogják a süllőt vagy a kisbalint. ,,Visszadobtam ám mind!,, Jön a válasz.
Jó, hogy a Balatonon megoldódott ez a kérdés.
Bejegyzésem nem a cikkíróra vonatkozott, de nem is a blogtulajra.
Willyfog67 2014.02.12. 19:08:07
godzikka 2014.02.13. 11:19:49
2. Viszont az is elemi vágy, hogy a zsákmányt, mint saját rátermettségének ékes bizonyítékát a családi asztalra tegye (készételként, esetleg fotó formájában).
3. Ráadásul a hal olyan gazdasági értéket képvisel (ahogy arra Zsolt rávilágított többször is), hogy egyszerűen a halhús jelentős érték annak is, aki csak saját fogyasztásra visz haza.
Így aztán a tilalmi idők betartása hangolja össze 1-2-3-at és máris kialakulhat a horgászban a pozitív énkép.
Valahol azt olvastam, hogy Romániában a tilalmi időt minden évben az aktuális időjárás függvényében adja meg az illetékes hatóság. De honnan is tudná az átlaghorgász, mint pl. én, hogy hány fokos vízben kezd el ívni a hal. Szóval már valahol a horgászvizsga környékén el kellene kezdeni a tudatosítani a lényeget a leendő horgászokban. A remény hal meg utoljára. Csak előtte a hal.
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2014.02.19. 07:05:42
Az énkép és a szabályok betartása közel sincs feltétlen viszonyban egymással. Jól is nézne ki a világ, ha mondjuk azért nem tudna valaki a tükörbe nézni, mert behajtott egy egyirányú utcába. Mindent lehet, semmit sem szabad. Hogy is mondta Pupa? Az erkölcs túlnyomórészt a gyengék fegyvere. Teljesen igaza van. Ezt már pár pecázós fórum igazolta.
atyafipeca.wordpress.com/2013/02/10/hamvas-karneval/
És mit szóltok azokhoz, akik egész szezonban 15 centis domolykókat vágnak szájba tucatszám és közben a természet varázsáról papolnak? És mit szóltok azokhoz az elhülyült vén barmokhoz, akik olyan szellemi szinten állnak, mint egy utolsó tanulatlan munkásőr és törvényeket hoznak? Azt kéne betartani? Nekem van énképem. Az, hogy az mennyire pozitív, vagy negatív, az az én dolgom. :-)
Viszont az énképem kialakulásában nem játszott szerepet a horgászat. És nem is fog. :-)
Üdv
A
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2014.02.19. 07:10:30
Az írás remek, már csak azért is, mert vitatkoznék vele, de majd talán egyszer Balatonon szóba hozzuk ismét egy peca keretein belül.
