Haltalan hétvége
A vendégvárás izgalmas dolog. Különösen, ha olyan vendéget, sőt, vendégeket vár az ember, akit már régóta ismer, de személyesen mégsem találkoztak eddig. Ezen a hétvégén pont került egy régen megrajzolt i-re. Hogy fontos volt-e a horgászat, és szükséges volt-e a halfogás ebben a szűk napban, alább kiderül…
Kora délután ismét eleredt az eső. Szinte menetrendszerűen. Napok óta vizes masszában álltak a földek, sártenger borította a köztük kanyargó utakat, a Balaton pedig úgy hízott, ahogy az abrakolt ökör; lábai feldagadtak, kezein repedeztek az erek, kövéredő testével pedig a partvédő kövezést feszegette.
Halásszy örült is ennek, meg nem is. Örült, mert tavaszra ismét helyreáll a rend, megtelik a tó, és sok vízzel lehet nekivágni a nyárnak. De most nem bánta volna, ha a medertöltő „munkálatok” elnapolódnának, megállna a hetek óta trombitáló szél, és végre kisütne a Nap. Igaz, e sajátos kívánság nem közérdekből merült fel benne: este horgászvendégek érkeznek a távoli Baranyából.
Kora este a Köd szigete szinte úszott a párában, pedig keleti szél fújt, a távoli sztyeppék hideg, könyörtelenül metsző szele. Az ereszek egykedvűen dudorásztak, nyúlós, ragacsos volt a lég, és vigyázni kellett, hova lép az ember, mert a kisebb mélyedésekben meggyűlt esővíz néhol boka fölé ért. Halásszy – meggondolatlanul – nyári papucsban, az imbolygó fejlámpa fényében lavírozott a tócsák között. Kezében öreg nádbotja, s a horog végére egy tisztított, éppen csak nem irdalt garda fűzve; a vendégek nem mindennaposak, méltóan kell fogadni őket!
Lássuk csak: Döme már otthonosan mozog a szigeten, becsukott szemmel is idetalál, néhány nádszállal szinte köszönőviszonyban van. Atyafi még csak egyszer tévedt a partjára, s akkor sem maradt sokáig. Sötét volt és vihar azon a nyári napon, ahogy most is sötét van és rossz idő. Vidéki azonban új fiú itt, és Halásszy már jó előre félt, hogy számára ez az időpont nem a legjobb ismerkedési pillanat lesz, szigettel és vízzel egyaránt.
Atyafi kajakja aztán kikötött, tagjaikat ropogtatva kiszálltak a horgászok, és csípőre tett kézzel körülnéztek. De nem láttak mást, csak a szél fújta párát, és hallották, ahogy a nagy hullámok megtörnek a köveken, akár valami tengerparton.
A horgásztanyában azonban világosság fogadta őket, s a jóleső meleg. A melegség aztán rövidesen belülről is átjárta a vendégek testét, mert Halásszy jófajta pálinkával kínálta őket, miközben a serpenyőben gardák sültek sercegve. A vendégek néhány üveg italt, könyveket és egy pólót hoztak ajándékba Halásszynak; az italokra és a könyvekre nagy szükség lehet majd itt, a külvilágtól télen elzárt kis szigeten, ahogy a póló is jól jöhet majd akár a horgászatokkor, akár a halebédnél; ennél praktikusabb ajándékokat nem is kaphatott volna. Arra azonban nem gondolt, hogy a megsütött tizenegy garda, ha nem is a fél fogukra, de körülbelül harminckettőre lesz csak elég. Hiába, a sült garda, az egykori halászok kenyérhala rendkívül finom csemege, megágyazva egy kis pálinkával, s kenegetve némi barna sörrel (Döme persze világosat ivott, Atyafi szódavizet, de Vidéki, nos Vidéki nagyon szimpatikus lett Halásszynak, mert kért még egy pálinkát, és a sör után bort bontott…).
A vacsora után sokáig beszélgettek. Munkáról, halakról, horgászatokról és horgászokról, távoli és közeli vizekről. Éjfél múlt, amikor a tábortüzet eloltották (lekapcsolták a villanyt), és mindenki nyugovóra tért.
Másnap reggelre sem lett jobb az idő, sőt: a keleti szél viharossá fokozódott. Ám a vendégek már pirkadatkor gyülekeztek a sziget szél felőli oldalán, pergető botokkal szerelvényezve. Vidéki és Halásszy megkávéztak a kalyiba takarásában. Atyafi csak fotómasinát hozott, Döme és Vidéki azonban kemény legény: dacolva a hurrikánnal, nekifeszülve a szemből fújó szélnek, dobálták a kanalakat. A könnyűt visszahozta a szél, a nehezet is, a legnehezebb már vízbe pottyant… Kedvüket mindez nem szegte, sőt, egy túloldali pergető által kiemelt jó négykilós csuka csak fokozta azt.
Halásszy néhány dobás után magára hagyta a csapatot. Van néhány hal a „mélyhűtőjében” (keretes haltartó szák a Balatonban), amiket illene megkérgelnie, mert ebédre – fő a változatosság! – halat szeretne főzni és sütni. Ebbe a feladatba bevont hat darab tenyeres-talpas, invazív törpeharcsát, és három balatoni pontyot. Pikkelyezett, bontott, filézett és irdalt, talán idén utoljára a sziget halpucolójában, hiszen nagyjából vége van a balatoni horgászszezonnak. Szörnyű ezt kimondani, de tény: maholnap itt a tél, közelít Karácsony, s eljön három olyan hónap, amit szívesen kitörölne a sziget naptárából. Ámbár a téli nyugalom éppen ráfér, kellően kipihenheti az évközi rohanást és hajtást, amibe a horgászatok hoznak – szintén menetrendszerűen – némi kikapcsolódást és nyugalmat…
A baranyai fiúk, míg főtt a hallé, felfedezték a sziget környéki vizet. De halat nem fogtak. Nem az ő hibájuk vagy tudatlanságuk – nyugtatta magát Halásszy, és a lére koncentrált. Vidéki azonban boldogan mutatta leharapott farokvégű gumihalát: – Vilmos, az öböl legbelső sarkában valami lecsípte! Döme szerint kagyló vágta le, Halásszy szerint pedig egy bentlakásos bugyli. Ott mindig van belőlük, és most jó világ jár rájuk, mert az a belső sarok szinte csordultig van ivadék küsszel.
Az ebédhez Halásszy még rendelt két vendéget. Zöldséges Gabi, civilben a bugaszegi csukató elnöke, és Soma, Balatonlelle díszpolgára éppen az alaplé leszűrésekor érkeztek. Egy demizson bort hoztak, és pecabotot is hoztak (téli keszeget fogunk, Vilmoskám – mondta Zöldséges. Legfeljebb paptetűt. Nincs idebent keszeg, még mutatóba sem – tromfolt Halásszy), de mindenekelőtt a frissen szűrt, majd kellően megsózott halfejeket és gerinceket vették kezelésbe. Majd elfelejtem: hoztak némi friss párolású, valódi Irsai Olivér típusú vertikálisan legyező pálinkát is, ami kellő alapot biztosított a főtt halnak.
A halászlé közepesre sikeredett. Ezt Halásszy onnét gondolta, hogy Soma csak három tányérral fogyasztott belőle. Igaz, fogyott a fröccs is, s e kettő keveréke azért tölti – legalábbis térfogatilag – a gyomrot rendesen. Igazából nem lakik jól az ember, de nem marad több hely valami testesebb étek számára. Legfeljebb egy gyűszűnyi…
Fenséges kép: ülnek a horgászok a tanya hallal megrakodott asztalánál, és anekdotáznak. Tehetik, mert odakint süvít a szél, és szokásához híven eleredt az eső. A kéményseprő megjelenése már csak hab a tortán. Bekapcsolódik ő is a történetek felemlegetésébe, éppen jókor, mert Döme annyira jóllakott, hogy egyszerűen elszundikált az asztalnál…
S története van mindenkinek. Halásszy élvezi a napot, örül a társaságnak, s már nem is bánja, hogy ezen a hétvégén hal csak az asztalra került, horogvégre nem…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
deepee 2013.11.24. 20:33:22
Willyfog67 2013.11.24. 20:37:11
Tavasszal bepótoljuk!
deepee 2013.11.24. 20:42:05
Willyfog67 2013.11.24. 20:49:39
Atyafi verzióját is olvassátok el. Link a fenti szövegben :-)
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.11.24. 21:08:31
Nagyon jó volt, főleg így hajó nélkül. Nekem azért még van egy tervem idénre, de valószínű, hogy csak be fogok inteni Halásszy ablakán. :-)
Aladár1232665555 2013.11.25. 20:35:15
Érdemes volt ezért bekapcsolnom a számítógépemet!
sipihoho 2013.11.26. 18:34:14
Zsoltikám, csak nem Tihanyból valók?
Willyfog67 2013.11.26. 20:32:38
Öööö..., és miből főzted a levet? :-)
AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.11.26. 20:45:33
sipihoho 2013.11.26. 22:25:42
.....a lé nem azokból a karcsikból volt,amit Tőled hoztam csalinak!...
Pedig egyszer elmehetnénk Tihanyba gardázni nem?
