Ave, Pelso! - Minden, ami keleti...

Szeretek áttekinteni a túlpartra. Az évezredek koptató múlását tanúsító hegyek látványa megunhatatlan, ahogy az állandónak és változatlannak tűnő víz varázsa is az. Ám odaát, az északi parton lenni, s onnét kitekinteni a nagy vízre, számomra mindig különleges és felemelő élmény.

Túrázni – mármint horgász túrázni – nem szoktam, s ennek nem csak lustaságom az oka. Egyszerűen annyi újat és annyi változatosságot rejt a Balaton a „kertek alatt”, hogy már tudom: kiismeréséhez és a vele való beteléshez egy élet kevés. Talán kettő is. Ebből fakadóan jobbára vendéglátó vagyok, ha valakivel – csónakba szállva – kihajózunk a tengerünkre, és szerény ismereteim alapján eligazítani igyekszem őt a hullámok és áramlások között. Éppen ezért nagyon örültem, amikor meghívást kaptam a keleti végekről, némi horgászatra. S nem is akárkiktől.

Balázs öreg motoros, tapasztalata előtt minduntalan meghajolok, de nem csodálkozom rajta: annak idején halőrként hosszú évekig rótta a Balaton keleti medencéjét. Emellett horgászott is, mindenféle halfajra, mindenféle módszerrel, ráadásul az „ánti” időkben. Mondja, mára megkopott a hal. De azt is hozzáteszi: mi koptattuk meg. Fűzfői lakásának falán néhány sárguló fénykép árulkodik csak a hajdani vizekről és annak lakóiról, s amíg az elillant habokról mesél, látom, jólesik neki ismét kihajózni azokra a vizekre. Akkoriban még hátulgombolós voltam; talán csattogó lepkét már nem húztam magam után, de a halak helyett kétségtelenül másutt járt az eszem, ám ez érdem: tíz esztendő hátrány egy bizonyos kor fölött bizony már komoly érdem az élettől.

Balázs, a nagy öreg idei első süllőjével

Tibi viszont a fiatalabb generációhoz tartozik. Ahhoz, amelyet már jobban érdekel a technikai vívmányok kényelme, s a természetre úgy tekint, mint egy állandó veszélyforrásra, ahol ózonlyuk van, megcsíphet a kullancs, odakint fázni és elázni lehet, egyszóval a természet az egy kényelmetlen valami. Mondhatnánk: kellemetlen közeg. Tibi viszont meglepő otthonossággal és figyelmességgel jár ebben a közegben, fiatalabb életkora ellenére emberöltőnyi felhalmozott horgásztudással és hozzáértéssel. Mert nem csak néz, de lát is, s amíg horgászik, kérdéseket tesz fel magának, és azokra körültekintően keresi a válaszokat. Nem csoda, ha meg is találja.

Kapitányunk, Tibi folyamatosan navigált

Amikor kora délután Alsóörsön felszálltam a hajóra, kissé furcsán éreztem magam. Na, gondoltam, most viszik akasztani a hóhért. Bitófának ott az árboc, a bumfa kötele tökéletesen passzol a nyakhoz (le is fejeltem induláskor – mármint a bumfát –, csak hogy még kellemetlenebbül érezzem magam…), és eltökéltem ekkor, hogy én itt ma elsősorban a krónikás szerepére vállalkozom. Ekkor még nem sejtettem, mennyire rátapintottam a lényegre, de ne szaladjunk ennyire előre.

A víz itt keleten mintha nem is ugyanaz lenne, mint a nyugati végeken. Színe a türkiz halvány és kontrasztosabb árnyalatai között tükröződik, és tiszta, akár a csapból folyó. No persze, klór nélkül. Eddig azt hittem, a fonyódi vizek látképét nem lehet lefölözni, ám ami itt ölelt körül, valami egészen gyönyörűséges volt. Kissé akkor kezdett a pazar tükrű víz és a hegyek összképe enyhülni, amikor hajónk nagyjából félvízre ért, és Tihany félszigete mellett előbukkant Szürke Barát jól ismert, trapéz alakú sziluettje.

Türkiz a javából, s benne a süllő ezüstje...

Tihany szorosa, háttérben a Szürke Baráttal

Gumihal a Tihanyi apátság előtt

Induláskor otthon combos keleti szél trombitált, ráadásul viharral fenyegettek bennünket, s arra gondoltam, legfeljebb megkóstoljuk a rizlinget a kikötőben, amiről Tibi korábban már mesélt. De arról is mesélt, Balázzsal egyetértésben, hogy idén eddig a süllők a dinoszauruszok mintáját követve, kihaltnak tűntek a Balatonból. Ám a múlt héten már felbukkantak a szokásos helyeiken – mégsem haltak ki –, és Tibi fogott is egy három kiló körülit. Balázs viszont csak egy kősüllőig jutott eddig, magamat pedig meg sem említem, mert a teljes kudarc még arra sem érdemes. Balázs ráadásul új felszerelést hozott magával, ahogy mondta: felavatásra. Tibinek hasonlatos Daiwa nyele van, komoly dobósúllyal fémjelezve. Ortodox nyelek ezek: fittyet hányva a kor divatjára, bizony három méteres hosszúságúak. Amikor kibontottam az öreg 15-30 grammos (de legalább három méteres) Gampel rod-omat, el is szégyelltem magam, és úgy éreztem, légpuskával készülök medvevadászatra. Még szerencse, hogy legalább a somogyi bicskám velem van…

Balázs felszerelése, felavatásra várva

Balra Tibi pecája, jobbra a Gampel rod. Beavatott darabok...

Kipróbálásra érdemes darabok

Miközben hajóztunk a déli part felé (na tessék, azért ez a déli part csak vonzza az északiakat!), hallgattam a fiúk szakmai beszélgetését. Nem titkolom, nagyon beleszólni nem tudtam a beszélgetés fonalába, legalábbis érdemlegesen. Jobbára csak fülelődtem és meresztettem a szemem. Például a csalikat vizsgálgattam. Típusok, formák, színek, ólmos fejek és mindezek összeillesztett, hadra fogható változatai. Igyekeztem olykor-olykor a saját, „bevált” csalijaim dicsérgetésével belefolyni a beszélgetésbe (ezt a hasas Mann’s-t nem a süllők, hanem a csukák szedték szét, ezzel a kis Sandrával bezzeg mennyit fogtam, hanem ez a Grub, ez aztán a kövön baromi jó – és ilyenformán…), s a fiúk udvariasan bizonygatták, bizony-bizony, jó ám az!

Az idővel legalább szerencsénk van – nyugtáztuk aztán mindannyian. A Balatonon való nyílt vízi horgászatnak ugyanis az időjárás a legfontosabb kelléke. Ha nincs jó kedvében a természet, nincs horgászat, éppen ezért egy ilyen rövid túra időpontját kijelölni komoly hazárdjáték. Ám úgy látszott, az első felvonást megnyertük, jöhet a második!

Első megállónk egy elsüllyedt stég volt, közel a parthoz. Balázzsal bőszen dobálni kezdtünk, míg Tibi – jó házigazda módjára – felszódázott rizlinggel kínált bennünket. Elvégre a keleti medencében, enyhe keleti szélben horgászunk, szó mi szó, teljes keleti kényelemben. Itt most tényleg minden keleti! Ezáltal az első hal – Balázs botavató süllője – a keletre fekvő akadó mellől jött, s ő még rontott is egy kapást, míg én – valamivel könnyebb jig fejjel szerelve – egyszer érzékeltem, ahogy megrúgta valami hal a zsinórt, de értékelhető kapásom nem volt. Papírforma. Ráadásul az öreg totyakos, szétrágott Mann’s gumihalamat végleg feláldoztam a Balaton oltárán: utolsó bedobáskor zsinórom csuszára fogta a szálingot, ami mint kés, vágta el a húrt. Hozzáteszem, a fiúk elláttak mindenféle speciális, korábban fogósnak bizonyult csalikkal, de én a sajátoméval szerettem volna bizonyítani. Sikerült…

A botavató süllő

A következő akadónál jóval több hal volt, mégis csak Balázs fogott belőlük. Egy darabosabb, másfeles süllőt emeltünk a fedélzetre, ami már éppen fogasnak is nevezhető, ám mi csak süllőztük őt, ahogy általában szokás. Tibi itt is csak néhányat dobott, és akasztott is valami jobbat, de reszelt a stégláb (pontosabban: vágott a kagyló), míg jómagam egyszer úgy éreztem, mintha kapásom lett volna… Viszont, mint krónikás jeleskedhettem: csattogtattam a fényképezőt, jegyzeteltem a memóriába, dokumentáltam, és segítettem friss rizlinget tölteni a poharakba. Hiába kérem, nem véletlen a mondás: horgászni nem csak szeretni, hanem…, na, de ezt már jól ismerjük…

Jó helyen járt a csali

Míg egy újabb, Tibi ajánlása szerint „nagyon erős” helyre igyekeztünk, ahol szinte folyni fog majd a hal, némi zápor kerekedett a felettünk elhúzó, zsebkendőnyi kis felhőből. Balázs közben kávéval szolgált fel, és különféle rémtörténetekkel traktált bennünket, ami homlokba fúródott hármas horgokról, azok (általa elvégzett) operációjáról, fehér cápányi harcsafogásokról szóltak. Kissé megáztunk ugyan, de nem bántuk. A beígért délutáni vihar sehol sem mutatkozott, csak a Bakony felett láttunk némi gomolyfelhő képződést, habos tetejű ormokkal, amiből akármi is (de legfőképpen heves zivatar) kisülhetett a későbbiekben, a villámokat nem is számolva.

Kávé felszolgálva!

Záporban hajózunk

Az új hely valóban sok halat rejtett, de nem nagyon voltak étvágyuknál. Balázs betetőzte botavatóját egy igazán remek, négy kilós süllővel, és Tibi sem tétlenkedett: előbb egy kétkilós formát, majd egy valódi „kékfarkút” (hogy Szász Imrét idézzem) tessékelt fedélzetre. Szaporán fotóztam, ámbár a fiúk biztattak: hagyjam a fenébe a masinát és horgásszak, mert most már rajtam a sor. De csak a rontás volt rajtam, hiszem egy kemény akadást követő azonnali halvesztést leszámítva mindösszesen néhány döccenést kaptam az ebfogúaktól, akik nyilván hülyére röhögték odalenn magukat a nagy hozzáértésemet látva.

Pedig igyekeztem. Olyannyira, hogy Tibi nagyobbik halának én dobtam be a szájába a csalit. Tévedésből (esteledett már, kérem!) az ő botját vettem kézbe, mely dicstelen tévedést ráadásul csak bedobáskor vettem észre. Tibi mondta ugyan, nyugodtan horgásszak a botjával, de a kezébe nyomtam, mire ő emelt egyet rajta, a hal pedig vágott… Előbb egyet, aztán többet is, végül a fotómasinámnak egy utolsó jó képet, bizonyítva, hogy valami érdemem azért csak fűzfődik (bocsánat: fűződik…) a kényszerű szerepléséhez.

Az igazi botavató

Balázs öröme érthető

Tibi sem tétlenkedett, ámbár keveset horgászott

Ehhez felesleges bármit fűzni!

Utolsó megállónkat csak miattam iktatta be a kapitány. Az nem lehet, hogy te nem fogsz – mondta eltökélten és magabiztosan, miközben új gumihalat fűzetett velem az ólmos horogra. Ez a hely egy kisebb márgapad volt csak, de itt legalább otthon érezhettem magam. Mondtam is, éppen úgy döcög a csali, mint odahaza, a fonyódi buckákon. Aztán egyszerre csak döccent egy akkorát, hogy kénytelen voltam bevágni; botom kétrét hajlott, megnyekkent a fék… Nem részletezem: régen fogtam ekkora fogast, talán éppen azon a bizonyos Mindenszenteki napon, ráadásul tökéletesen éreztem, hogy a fiúk sokkal jobban örülnek neki, mint én. Persze, nem búslakodtam volna akkor sem, ha csak a színtiszta krónikásszerep jut aznap számomra, ám ez a hal valóban feltette a koronát keleti kirándulásomra.

Tihany lábai előtt, utolsó esélyként

A korona, süllő köntösben...

Hazafelé már jó északi széllel haladtunk, és éppen egy óra maradt a huszonnégyből, amikor befutottunk az ékszerdobozhoz hasonlatos kis alsóörsi kikötőbe. Tibi gyakorlott mozdulatokkal kötött ki, semmiféle mancsafti tevékenységet nem fogadott el tőlünk. Vendégek vagytok – mondta, és arra gondoltam, bizonyára azért van ez, mert bumfa-fejesemmel kellően bemutatkoztam még kihajózáskor. Érthető. Elvégre a vendég biztonsága mindennél fontosabb!

Fűzfőn aztán Balázs felesége, Éva csodálatos tócsnival várt bennünket. Az első falatok még vacsorának számíthattak, a befejezők pedig már reggelinek, hiszen bőven elmúlt éjfél, amikor elbúcsúztam vendéglátóimtól. Évának ezúton is szeretnék köszönetet mondani a figyelmességért és a remek tócsniért, ahogy a fiúknak is a gondos vendéglátásért. Nagyon szép vizetek van, vigyázzatok rá a továbbiakban is! Ave, Pelso!

Címkék: süllő pergetés akadó Tihany Alsóörs

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr505336189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Géza Csiszár 2013.05.30. 22:19:46

Szép volt Willykém,grat.!
Egy hasonló SZOT üdülés nekem is jót tenne,majd egyszer,ha szabadulok ebbű a BV intézetbűűű..adigg is maradnak az ábrándok.. ;)

05.2013.30.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.05.31. 07:06:32

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.05.31. 19:16:10

AtyafiPeca · http://atyafipeca.wordpress.com/ 2013.05.31. 21:02:52

starboard · http://horgaszat-befektetes.blogspot.com/ 2013.06.01. 22:02:17

A Balaton pártján

Könyveimről

Pelso a Facebookon

Ajánlott linkek

Utolsó kommentek

Címkék

Blogajánló

Archívum

Feedek

Egyéb

Linkek

RSS