Éljen május elseje!
Kivártuk. Reménykedtünk. Korán keltünk, sötétben indultunk. Zoli, Ticsu, és én, egy csónakban. Később, hogy kisütött a Nap, alaposan felégtünk. Így is, úgy is. Mert pirosra pirultunk, és összességében majdnem volt egy kapásunk. Süllőre. A süllő az a halfaj, mely ezen a tavaszon az érem másik oldalára került. Mondhatnám: beégtünk. De rajtunk kívül még ötven csónak és legénysége égett be, itt Fonyódon. Ennyi horgász tévedett volna? Úgy hallom, máshol is égés volt. Hiába, lobbanékony lett ez a tavasz…
Délután kínunkban pontyoztunk. Délelőtt kellett volna, míg a gumikat, tvisztereket húzkodtuk, mert úgy hömbölgött a ponty, mint nyáron szokás.
Tegnap mindent fordítva csináltunk. De nem bánjuk. Szép nap volt, és egy pontyot azért a végén csak fogtunk. És narancsszínű koncérokat. Erről a május elsejéről nem is tudok többet írni. De azért éljen!
A halpenészről viszont annál többet. Tessék szeretettel fogadni, bántó szándék nélkül firkáltam…
Gondolatok a halpenészről
Változik a világ. Több szempontból is gyökeresen. Például május elsején, a munka ünnepnapján újabban nincs táblás felvonulás. Mindez már az „átkos” múlté – hihetnénk.
Ám a Balatonon kicsit „óvilági” ilyentájt a hangulat. Mert bármilyen hihetetlen, a tavon bizony kísért a múlt, és a horgászok, talán egyfajta szépemlékű beidegződés okán, itt még most is felvonulnak. No persze, ha az idő engedi. Ez a fajta felvonulás ugyanis nem kötelező – gondolhatnánk.
Az ünnepség pirkadatkor kezdődik, ahol nincs hangosbemondó és tribün, se kézben tartott tábla, és az ünnepi megemlékezés sem a majálisban folytatódik. Beidegződés ide vagy oda (a szép emlékeket ne is említsük), a balatoni horgászok egyidejű felvonulásának sokkal puritánabb oka van: szabadul a süllő! Valószínűleg szerencsétlen egybeesés ez, felesleges időtöltés lenne a süllők és a munka ünnepnapja között bármiféle sötét összefüggést keresni. Mert bizony, ünnepnap ez, amiről a horgászok igyekeznek is méltóképpen megemlékezni. Csónakjaikkal felvonulnak a márgás-köves-akadós, tehát tradicionális süllőtartások köré, és ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy süllővér-áldozattal tisztelegjenek a munka ünnepe előtt. Csak ironikusan teszem hozzá: nem szép dolog, hogy néhányan ilyenkor is dolgoznak. S ha erre tekintünk, talán nem is változik a világ…
Április utolsó napján már mindenki serényen készülődik a másnapra. A felvonulásra. Ámbár Nyíresi tudni véli, felesleges az igyekezet, mert a fogasok „körülbelül másfél hete” elhagyták az ívóhelyeket, „üres a kő”. Felvonulni azonban kell. Ez amolyan tradíció.
A készülődés legfontosabb eleme ekkor már a csalihal beszerzés. Ebben Boglárit lehetetlen megelőzni. Szerintem már egy hete tele a küszkannája, pontosabban: egy hete van friss küsz a kannájában. Reggelenként, amikor munkába indulok, legtöbbször találkozom vele, vállára vetett kishalfogó hálóval. Alakja akár a Szúnyog-sziget máig el nem készült zászlaját is díszíthetné, kék mezőben, oldalról egy süllővel és kősüllővel átölelve, fej felett pedig a jellegzetes, kétpúpú fonyódi hegyekkel.
Most azonban éppen munkából érkezem. A csónakkikötő előtt parkolok le, és ahogy kiszállok az autóból, látom, Boglári Pali és Láppy Jenő éppen a küszkannákat vizsgálja. Közben persze beszélgetnek. Pontosabban: Boglári beszél.
– Jenőkém, már most nem bírják a kishalak a fogságot. Ez később csak rosszabb lesz!
Néhány elpusztult küsz repül ki a kannából. Görbe derekú, merev halacskák. A stégbejáró pallójának végén ülő két vadkacsa félrefordított fejjel, pislogva figyeli a vízre hulló csemegét. Bár bögyük tömve áztatott kukoricával, csak letottyannak a vízre kíváncsiskodni. Az elpusztult csalihalak pedig tovább röpködnek.
– Látom, van köztük bundás is – folytatja Boglári, lepillantva társa valóban bundás, elpenészesedett kishalára, amit az imént dobott ki a kannából. – Hát, ahogy számolom, legalább a fele elpusztult. De nem baj. A Kínai-falnál néhány merítés csak, és újból tele lesz!
Mert a kannának tele kell lennie. Minimum harminc kishal minden reggelre. Holnapra azonban több kell, hiszen szabadul a süllő, és sosem lehet tudni…
– Már pereg a pikkelye – jut szóhoz Láppy, majd hosszabb kutatás után kidobja az utolsó kimúlt kishalat is. Körülöttük sok-sok küsztetem, amiket pislogva méreget a két vadkacsa.
– Neked van már kishalad? – kérdezi Boglári, amikor rájuk köszönök. Válaszolni nincs időm, mert azonnal mondja is helyettem:
– Na persze, te tviszterezel. Nincs szükséged csalihalra. Pedig most a Kínain könnyű ám fogni! Tényleg, a nádadat leraktad már a helyére? Mert ha igen, akkor arrafelé nem megyek. Pedig jó süllőző hely az, de mindig pont oda teszed a jelzőnádat, ahova dobni kell…
Hátat fordítottam már a kikötőnek és az öregeknek, de Boglári még mindig bizonygatja, mennyire nem szeret pontyozni. Ezen persze nem csodálkozom, elvégre a süllőzéshez használt csalihal ingyen van. És minden nap friss kell, ha elfogyott, ha nem. De hogy mennyi pusztul el így értelmetlenül egy szezonban? Ugyan már, ez szinte semmiség! Vajon mennyit esznek meg a süllők, a kormoránok, és mégis van belőlük bőven.
Pergettyűs Tomi barátom mondta erre egyszer: a csúcsragadozó így pazarol energiát a piramis alsóbb szintjeiről. Pedig Tomi nem biológus, hanem nehézgépkezelő, újabban pedig nyugdíjas. Ez utóbbi „foglalkozásáért” irigylem is, meg nem is.
Holnapra szép időt ígér a meteorológia, azaz holnap hajnalban kezdődhet a felvonulás. Talán sör még lesz, de virsli legfeljebb a fiam tányérján, reggelire. Délben pedig a frissen sült hal illata úgy lebeg majd a tanyák között, mint ahogy most, a csónakkikötő vízén az elpusztult küszök kicsiny, meggörbült teste.
November végén korán sötétedik. Alig múlt négy óra, és odakint már az est illegeti magát. A kikötő éppoly foghíjas, mint a horgászati lehetőség ilyentájt. De a téli keszeg – pechjére – összeállt az öböl közepén. Álló nap „piszkálgatta” is néhány horgász. Apró, féltenyérnyi karikakeszeg, egy-egy ritka bodorka adja a zsákmányt. Fagyos, ezüstös kis halak, pikkelyeiken az elmúlt nyár napsütéses emlékeivel.
Nehéz oldalakon vagyok túl. Félretolom a klaviatúrát, és gondolataim „megszellőztetése” címén kilépek a tanyából. Egyetlen horgászt látok ekkor már a kikötő famólóján, aki háttal áll nekem. Erősen szürkül, így alakjáról nem ismerem fel.
Indulnék feléje, de hirtelen megtorpanok. A horgász furcsa mozdulatot tesz; éppen olyat, ami a külső akasztást segítené elő. Először azt hiszem, rosszul látok. Ám a mozdulatsor ismétlődik, és döbbentem állapítom meg: emberem gereblyézik.
Téli keszegre!
Az újabb dobást követő mozdulatsor is ennek jegyében telik, majd rövidesen akaszt. A szokásos, féltenyérnyi karikakeszeg erőtlenül billeg a horgon; olyan, mintha csukára lenne csalizva…
Láppy Jenő a tanyasorok között ekkor érkezik, és ahogy mellém ér, szinte megriadok nesztelen jövetelére. Zsebre vágott kézzel áll meg, éppen csak biccent a horgász felé.
– Látod, ezek ilyen emberek. Vajon hány keszeget sért meg a hármas horoggal, ami majd kínkeservesen elpusztul? Erre nem gondolnak?! Hát micsoda dolog ez? – és fejét ingatja, őszinte féltéssel a hangjában.
– Nem szégyelli magát?! – üvölti aztán a horgász felé, mielőtt bármit mondhatnék. A hirtelen hangos szóra szinte összerezzenek. De nem csak én. Emberünk meglepetésében kis híján fejest ugrik a famólóról, és riadtan néz hátra. Úgy látszik, a lebukás kockázatával ebből az irányból nem számolt…
A horgászt nem ismerem. Sosem láttam errefelé. Míg összekapja motyóját, Jenő feléje indul, szitokáradatot zúdítva rá. A horgász fürgén iszkol a kijárat felé. Nekem úgy tűnik, nyomában füstöl a famóló. Csak a villanyvezeték be ne lobbanjon!
Jenő persze nem akarja utolérni. Éppen elég, ha szitkaival eléri.
– Ezek az emberek nem törődnek a jövővel – ér vissza mellém, leszegett fejjel a móló köveit vizsgálgatva, miközben a horgász alakja eltűnik a kikötőbejárat fái között. – Ami halat megsért, elpenészesedik a sebe, és nyomorultul elpusztul! – mondja végül, ám szótlan maradok. Nem tudok a történtekhez mit hozzátenni. Egyszerűen képtelen vagyok még most is felfogni, hogy egy horgász (?) téli keszegre gereblyézzen. S míg visszaülök a klaviatúra elé, felidézve április utolsó napját, azon gondolkozom, milyen jó is az, ha az ember öntudatos. És hogy a küszök olyan sokan vannak.
A penészt meg ott egye a fene...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
