November végén

Lassan elballag Mindszent hava. Maholnap decembert írunk, a "berregős" hónapok legderekasabbját. Ilyenkor már nem lepődünk meg, ha fagyos reggelre ébredünk, de egyáltalán nem bánjuk, hogy a tél most még várat magára. Nem siettetjük. Elvégre alig fogy a tüzelő, akár pontyozhatunk, de ez az időszak sok balatoni horgász számára már a téli keszegezésről szól, ahogy én is szívesen horgászom a nyáron "halszámba" sem vett kis pikkelyesekre. Erről emlékezik az alábbi szösszenet: éppen négy esztendővel ezelőtt íródott...

Hirtelen lett vége a csalfa tavasznak. Néhány napja még egy szál pólóban nézegettük fiammal a szomszédban kinyílott ibolyákat, melyek lila ruhája ma reggelre bizony „kékre fagyott”, és lekókadt a kopott-zöld levelek mellé. A pocsolyák is illedelmesen összekapták magukat a váratlan hidegre, a tanya előtt álló vérmogyoró maradék levelei pedig egyszerű zuhanással – kerülve minden jobbra-balra libegést – hullottak a deresedő fűre.

 A tegnapi tavasz úgy állt odébb az éjszaka, hogy el sem búcsúzott tőlünk. Legalább a hamis ígéretében bízó ibolyáktól illett volna elköszönnie!

Kissé értetlenül toporgok a móló előtt. Az öbölben szárcsák fekete tömege bukdácsol táplálék után kutatva. Érkezésemre megrémül a társaság (ebből is látszik, ma én vagyok az első „idegen” a parton), és béna tapicskolással igyekeznek levegőbe emelkedni. Viharos északnyugati szél borotválja a sziget mögötti nádast. Jeges, szinte égető lihegése már tényleg a tél üzenetét pirítja percek alatt az arcomra.

Értetlenkedés persze csak a mai tervek miatt van; november végén már igazán aktuális lehet az öreg dérszakállú látogatása. De akkor is értetlenkedem, mert ma – vasárnap lévén – horgászni szerettem volna. Horgászni a késői őszben (vagy korai tavaszban?), ami hosszúsága ellenére úgy robogott el mellettem, hogy botjaimat mindössze néhányszor tudtam megszellőztetni.

Ma akartam, erre itt a tél… Persze, pecanyelet szellőztetni, zsinórt áztatni azért ilyenkor is lehet. Némi mérgelődés után – mellyel a nagy süllőző terveket süllyesztettem el – összekapom magam, és „bekeményítek”, ahogy ez a reggel is keménykedve az orrom alá dörgölte:

– Horgásztál volna eddig, most már a korcsolyádat élezd!

Az északnyugati szél pedig rákontráz:

– Kesztyű, sapka, nagykabát, temesd el az ibolyát…

Na, majd adok én nektek, fagyos reggel és dölyfös szél! Akkor is horgászom!

Persze, nem rontottam „ruhástól a víznek”, hogy Martin Gabi barátom vízpartira ferdített, idevágó mondását idézzem. Szépen megvártam, míg a zord kedvű reggel továbbállt, és a napos délelőtt kellemes langyosságot terített oda, ahova a szél már nem érhetett el. A várakozásban legalább maradt időm előkészíteni az egyszerű kis rezgőspicces botot, amivel az öböl keszegnépségét igyekszem majd megfenyegetni. Új zsinór került az orsóra. Készítettem hozzá egy puritán végszereléket apró horoggal, kevertem némi etetőanyagot (ez utóbbit megszokásból, nem szükségből), és kibontottam egy doboz csemegekukoricát. Nem mondhatom, hogy a készülődés „megizzasztott”, de ekkor a horgászember lélekben már a halakkal van.

A tanya előtt vetek be elsőnek. Itt viszonylag védve vagyok a széltől, ám a letámasztott bot spiccét azért néha-néha megbillenti egy-egy eltévedt fuvallat. Percnyi várakozás után odébb dobok, majd még odébb – végül én állok tovább. Kapás nincs, tehát a közelben keszeg sincs. Ilyenkor a hideg „összekapja” a keszegnépet, és vagy megtaláljuk a csapatot, vagy hiába áztatjuk a zsinórt. Gyanítom, az öböl belső részén lesznek valahol.

Következő helyemet a vitorláskikötő elején választom meg. Néhány hajó parkol csak a kikötőben, legtöbbjük már „szárazra vetve” várja az oly távoli tavaszt. Az oszlopok között kell kidobni, s mivel hosszabban elengedem a szerelést, arra gondolok, milyen gondban lennék, ha valami komolyabb hal akaszkodna a horogra. Komolyabb pikkelyesben, mondjuk pontyban reménykedni persze most balgaság, így nincs félnivalóm a kapás következményeitől.

De kapásom sincs. Se távolabb, se közel az oszlopokhoz. Gyerünk odébb!

Még beljebb hatolok az öbölben, és a Virtuelle „egyárbocos” mellett dobok be újból. Letámasztom a botot, majd kényelmesen elhelyezkedem az áramvételező doboz tetején. A Nap laposan, szinte szemből süt, és a bolond szél sem ér ide. Melengető nyugalom tesped mellettem a famóló deszkáin, a bot végén pedig erőtlen napsugár csillan.

Az idillikus kép hirtelen izgalmassá válik, amikor megrezdül a spicc. Fázósan, szinte sóhajtva… Aztán újból, de ezt most már lefülelem.

Szinte érthetetlen az egész. Néhány hete még komoly feladatot jelentett a mohó bodorkákat kiiktatni a pontyozás nevű játékból (megjegyzem, nem is játék volt az, sokkal inkább hasztalan „munka”), s íme, most egy arasznyi társuk okoz lélekmelegítő izgalmat. Ide-oda cikázik a kék vízben, majd ezüstösen csillan a deszkákra emelve. A felső horogra kapott, szája szélében még ott sárgállik a csalinak használt csemegekukorica.

Süt a Nap, s van egy keszegem. Ki hitte volna mindezt reggel?

Visszadobok, és ismét rezdül a spicc. Megtaláltam hát őket! Igazi „téli keszegek”, őszi gúnyában. Alig néhány méternyire vannak az oszlopoktól. A következő bodorka már amolyan „koncéros” darab; társa mellé kerül a haltartónak kinevezett, vízzel töltött etetős vödörbe.

Nagy kedvvel pecázom tovább. Akad egészen kicsi bodorka is, ezeket azonnal elengedem, míg egy alkalommal mindkét horgon halacska ficánkol. Felül kicsiny karikakeszeg, alul kissé nagyobb bodorka. Akár testvérek is lehetnének, ez esetben azonban csak sorstársak. Néhány perc múlva talán már nem is emlékeznek az iménti furcsaságokra, s legnagyobb gondjuk minden bizonnyal az elveszett keszegcsapat, a többiek felkutatása lesz. Mert most csapatban az élet, többségben a biztonság.

Váratlanul erőteljesebb húzást jelez a botvég. Bevágásomra élénk, verekedős ellenállás a mélyben. Nocsak! Feszítenem kell, de így is ráoldalaz a jobb oldali oszlopra. Kissé lazítok, majd óvatosan felém mozdítom az újabb kosztost. Különösebben nem izgulok, mert úgy sejtem, egyszerre két nagyobb bodorka lehet a horgon, tehát szabad, elakadni képes horog nem akadályozza mutatványomat.

A zsinór hirtelen balra szalad, s ekkor nagyot húzok-emelek a bottal. Kísérletem sikerül, és a felszerelés – halastól – immár az oszlopokon belül van.

Micsoda izgalmak!

Botom derekasan hajlik, ellenfelem pedig behúz a Virtuelle alá. Megérem elparírozni a tőkesúly mellől.

Aztán a meglepetés, amikor felbukkan: kapitális pirosszárnyú a horgon! Úszói csodálatos, kárminvörös színben pompáznak, melluszonya és kopoltyúfedője akár a narancs, teste-pikkelye mattezüst. Fenséges kép! Merítőm azonban nincs, a víz messze alattam, így emelnem kell a keszegcsodát zsinórostul. Ha most csap egyet…

De nem csap.

Békésen tűri a horogszabadítást, és mozdulatlanul állja csodálatomat is. Szinte érzem-hallom, ahogy hirtelen megtavaszodik körülöttem!

A halat – átmenetileg – a többi közé teszem, a vödörbe. Zöld akvárium, csinos halacskákkal.

Néhány bodorkát még fogok, majd elcsitul a keszegnép. Pontosabban: odébb húzódnak. Már hosszú percek óta nincs kapásom, amikor érkezik Szilárd, és rácsodálkozik a nagy „veresre”.

– Apa, ezt ugye visszadobjuk? Ez olyan szép! Ekkorát még nem láttam!

Megnyugtatom, hogy én sem, és arról is, hogy ez bizony csak egy fotó erejéig lesz a miénk. Ki tudja, hosszú élete alatt hány mohó csukaszáj elől lógott meg, hány süllőt cselezett át, és mennyi horgot sikerült elkerülnie. E botlása csak apró (és szerencsés) tévedés, ő maga pedig továbbra is a Balatoné kell, hogy legyen.

Már nem megyek a keszegek után. Összepakolunk – nem nagy munka… –, és elindulunk a famólón hazafelé. A végén két, frissen érkezett horgásszal találkozunk; csukára próbálkoznak élőhalas készséggel. Egyikőjük éppen bedob; horgán – a nap kontrasztjaként – tenyeres vörösszárnyú ficánkol. Társa közben a vödörbéli zsákmányomat nézi:

– No, az már derék pirosszárnyú! Milyen finom lesz az ressre sütve! – és megcincálja a nagy, bóbitás úszót…

Odahaza már kész az ebéd, de előbb mérlegelnünk kell. Persze, nem a helyzetünket (éhesek vagyunk-e vagy sem…), hanem a csodás keszeget. Ötvenhat dekát mutat a kijelző. Gyorsan készítek róla néhány felvételt, majd fiam óvatosan elengedi. A szabadságát visszanyerő hal lassan tűnik el a szemünk elől. A közelben lógató csukahorgászok háttal állnak nekünk, így nem láthatják, ahogy elúszik a vacsoránk.

Szilárd sokáig néz a hal után, majd nagy komolyan megkérdezi:

– Ugye, ekkora vörösszárnyú keszeg legfeljebb öt él a Balatonban?!

– Talán annyi sem… – válaszolom éppoly komolyan, és csak azon gondolkozom el, miért éppen ötöt mondott a gyerek.

Eközben észre sem vesszük az észak felől érkező felhőket. Nyargalnak odafönn, sietnek elrontani a kedvünket, de nem tudják. Csak a Napot tudják eltakarni, mire hirtelen hideg lesz.

Hiába, már november vége van!  

· 1 trackback Címkék: novella ősz bodorka vörösszárnyú keszeg 

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.