Gyula már két hete javasolta, hogy ideje lenne elmennem egy javasasszonyhoz, aki leveszi rólam a rontást, de hozzátette: szívesen elkísérne. Ugyanis az idei dunai szezonja nagyon hasonlóan alakult az én balatoni szezonomhoz: kevés szabadidőt tudtunk hóbortunkra szakítani. Ha sikerült, akkor az időjárás felelős többnyire kibabrált velünk. Nálunk állandó szél, a Dunán pedig kedvezőtlen vízállás rongálta esélyeinket. Ráadásul, ha minden összejött, halakkal csak ritkán találkoztunk. Hát ezért volt szükség a javasasszonyra.

A javasasszonyt aztán szombaton, a Balaton átevezésen megtaláltuk. Erről – mármint a Balaton átevezésről - később számolnék be, tehát a szöveges és képi megjelenítés most időspirálba kerül, de tény, Gizi néni előbb „lenézett” bennünket (óóó, maguk csónakkal indulnak, legalább nem leszek utolsó…), később elismerte teljesítményünket, amiért – bocsánatképpen – fröccsöt és a rontás levételét kértük tőle. Megadta. Kaptunk tőle fröccs helyett csokit, majd néhány Vudu-mondókával megáldott bennünket. Mondta, most már nyugodtan horgászhatunk, jönni fognak a halak.

Tegnap reggel azonban úgy láttam, Gizi néni becsapott bennünket. Pontosabban engem, mert Gyula átaludta a hajnalt, de jobb lett volna, ha én sem ébredek korán. Többek között megmaradt volna a legöregebb Originál Rapalám, annyi balin végzete, amit úgy rabolt el tőlem örökre egy derék fenekeszeg, hogy jóformán megakasztani sem volt időm. Ezután még kettő hasonszőrű társával kardoztam UL-es motyómra akasztott, Csöre Gabitól „kölcsönbe” kapott popperrel, de azok is magamra hagytak. Hiába, az a fránya akadás…

Ma reggel azonban, lévén ünnepnap, eldöntöttük: visszavágunk Őnéknek. Gyulával már fél hatkor vártuk a tegnapi vircsaft helyszínén balinjainkat, ám azok – valószínűleg tiszteletben tartva az ünnepet – nem jöttek el. Talán megsokallták a tegnapi bénázásomat, talán éppen más felé jártak a küszök, de tény, lehangolva nézegettük a mozdulatlan, csodaszép augusztusi víztükröt.

És ez volt a szerencsénk. Mert minden rosszban van valami jó, tartja a közmondás. Az első távoli pontyugrást csak hallottuk, de aztán jobban figyelve észrevettük a mólószárny előtti vízterületen fordulásaikat (bukózásukat, ahogy tiszai Kefete barátom mondta egykor). Kisétáltunk a móló végére, ahonnét jobban beláttuk a terepet. Bizony, a móló végétől úgy két-háromszáz méterre, nagy területen mozogtak a pontyok. És nem is akármennyi. Sok!

Könnyű volt dönteni: indulás! Gyakorlatilag tíz percen belül a csónakban ültünk, immár úszós pontyozó botjainkkal felszerelkezve. Újabb három perc kellett ahhoz, hogy a pontyok közé ladikozzunk.

Egy helyen kissé sűrűbben forgolódtak a pikkelyesek. Ott álltunk meg először, és amíg Gyula becsalizott, hat-hét kosárnyi öreg kukoricát becsúzliztam elénk. Valami kis márgadomb lehetett az úszók alatt, mert a csónak mellett lényegesen mélyebb volt a víz.

Ha vendéggel vagyok, a felállás a következő: két bot a társnál, egy jómagamnál. Ha van hal, ez is sok lehet, de négy mindenképpen az. Ettől függetlenül az első óvatos kapást az én úszóm jelezte. A hal derekasan, igazi vadvízi pikkelyeshez méltóan küzdött, de a kagylók nem segítették, és a horog is jól akadt. Három szem kikönnyített, savanyú öreg kukoricára fázott rá a csodaszép tőponty.

Ezután negyed óráig nem volt kapásunk, és úgy láttuk, a pontyok a mólófej irányába húzódtak el. Miután egy körbehatárolt részen, tőlünk úgy hatvan méterre szinte rendszeressé vált fordulásuk, átálláshoz folyamodtunk. Ilyenkor illik csöndesen mozogni, mert az alig két és fél méteres vízben a hangoskodást nem tolerálja jól a pontybrigád. Átállás előtt azonban egy jelződugót eldobtam a halak felé: nem árt a helyszín megjelölése. Nagy vízen könnyen „eltéved”, de inkább megtéved az ember, már ami a távolságot és a pontos helyet jelenti. A dugót természetesen nem tudtam addig elhajítani, de úgy számoltuk, tőle harminc méternyire kell beállnunk.

A horgonyvetést azonban egy újabb fordulás megkönnyítette. Mondanom sem kell, még a kukorica csúzlizással voltam elfoglalva, amikor Gyula már akasztott is. Kemény, fékrecsegtetős harc után egy igazán szemre való P34-est szákolhattunk. Gyönyörű hal volt ez is, kegyelmet kapott. Gondolom, ezután már nem fog egy könnyen bedőlni a kagylók között felbukkanó kukorica csábításának…

Pár perc múlva – mert ilyenkor összefolynak az események – újabb kapás Gyulánál. Ez a hal sem adta alább, már ami a harcosságot illeti, látványosan megdolgoztatta barátomat. Az egyik készséget gyorsan kimentettem a menekülő hal irányából, de a másik bent maradt. Néha ugyan rápillantottam az úszóra, de jobbára a fárasztást figyeltem. Őszintén bevallom, ez mindig csodálattal tölt el ezen a nagy vízen, még most, annyi év és élmény után is. Amikor feljönnek a fáradó hal első légbuborékai, és feltűnik sötét-aranyszínű alakja a mélyen áttetsző víz alatt, nos, ez minden korábbi tétlenséget megér...

…Éppen itt tartottunk, amikor koppanásra lettem figyelmes. Először azt hittem, én vertem le magam mellől a bevetett botot. Aztán, amikor az tovább repült, arra gondoltam, talán csak a csónakot fordítja a hal, és elakadt a horog; de amikor a bot száguldását csak a csónak oldalán megakadó orsó állította meg, már tudtam, igyekeznem kell. Nem sok tartotta, hogy készségünket ellopja az újabb vehemens jelentkező, akiről hamarosan kiderült, a pikkelytelen rokonságból származik. Gyula időközben megszákolta az újabb négy kiló körüli típus-pontyát, majd nem sokkal később én is odafektettem a hasonló kaliberű tükröst…

Reggeli idő. Hirtelen ennyi elég volt, szinte egyszerre mondtuk: irány haza! Befelé menet azonban már azt terveztük, hogy veszünk magunkhoz némi folyadékot (ez speciel távolugrást jelent), és reggeli után újból megkeressük a pontyokat.

Tíz óra lett, mire ismét csónakba szálltunk. A meleg tovább fokozódott, a széltelenség – hetek óta először – kitartott, csak a bajszosok magamutogató kedve hagyott alább. Elvégre néha pihenni is kell, nem csak folyamatosan ugrabugrálni… No, de egy júdás azért most is akadt néhány percnyi leskelődés után, ámbár meglehetősen közel fürdött a Fonyód-Badacsony hajójárathoz, amit nem szabad száz méternél jobban megközelíteni.

Ráhajóztam az ugrás helyére. Ott nem, de néhány méterrel odébb aztán megbolondult a mélységmérő ketyere, mindenféle helytelen adatokat jelezve; a vízmélység 1,7-4,5 méter között ugrándozott, és a sekélyes márgadomb tetején kisebb-nagyobb halszimbólumok rendeződtek karácsonyfára emlékeztető alakzatba.

Már repült is a dugó, mi pedig óvatosan kerülve, ráálltunk a parafa-jelre.

Ilyen horgászatok csak ritkán vannak. Kockatavon sem túl sűrűn, nemhogy a Balatonon. Utólag visszaemlékezve úgy tűnik, hogy kapás kapást ért, pedig dehogy; még arra is volt időm, hogy tíz kosárnyi kukoricát belőjek a dugó köré. Ám ezután valóban peregni kezdtek az események.

Gyula úszója elég öregurasan kezdett el sétálgatni, de a nyugdíjas tempó azonnal viharos vágtába csapott a bevágás után. Másik készségét gyorsan kimentettem, szerencsére az enyém nem volt útban. Legalábbis egyelőre. Aztán nem is lett, mert a hal szépen megkerülte a csónakot, és már az orrhorgony kötelét vizsgálgatta, amikor táncra penderült az én pedzőm is. Felemelő érzés, amikor mindketten tövig hajló bottal állunk a csónakban, és élvezzük szerencseuraság ránk mért kegyeit…

Az én halam azonban rövidesen lemaradt, de Gyuláé elért a merítőig. Típus méret, típus pikkelyes. Visszaengedtük.

A továbbiakat nem részletezem. Fél óráig kapkodtunk a botokhoz, mint Bernát a ménkűhöz, és ebbe a fél órába belefért egy szakítás (kagyló), két sima lemaradás, némi szerelés, folyamatos kukorica-csúzlizás, miközben Gyula még két pontyot, én pedig egyet ejtettem átmenetileg túszul. Igyekeztünk fotókkal is dokumentálni szórakozásunkat, de a kapkodásban talán nem úgy sikerültek a képek, ahogy illett volna.

Az utolsó hal fárasztása közben azonban történt valami. A hal visszajött a megakasztás helyszínére, és ott téblábolt egy darabig. Hirtelen apró pörsök, légbuborékok szakadtak a felszínre szobányi területen, ott, ahova horgásztunk. Ültem már pontyok között nem egyszer, fogtam ennél többet is nem kétszer, de ilyent még nem tapasztaltam. Hogy mennyi hal ugrott meg akkor ott, még sejteni sem lehet. Ezután már kapás nem akadt, és néhány pontyugrást is tőlünk távolabb, szinte a hajójáratban láttunk. Elugrott a csapat.

Nem bántuk. Meleg is lett, ki is szórakoztuk magunkat, de legfőképpen annak örültünk, hogy Gizi néni valóban levette rólunk a rontást.

Csak kitartson mindez a szezon végéig!