Tegnap este ismét nem pecáztam. Szinte menetrendszerű, hogy a horgászatra alkalmas időpontban nem érek rá. Pontosabban: más elfoglaltságom van. Pedig estére horgászhatóvá vált a víz, ráadásul mozgott is a hal. Hetek óta nem fürdött ennyi ponty az öbölben, mint most. Ezt onnét tudom, hogy a tanya előtt üldögéltem barátaimmal, ezt-azt csipegettünk és iszogattunk, miközben óhatatlanul hallottuk a hátunk mögött bukfencelő pontyokat. Mint kiderült, ráadásul étvágyuknál is voltak.

Ugyanis tizenegy óra magasságában odajött hozzánk, és nemes egyszerűséggel megkérdezte:

- Zsolt, van valami nagyobb szákod kölcsönbe? Mert az enyémbe nem fér bele a hal, amit fogtam.

Elég szigorúan nézhettem rá, mert így folytatta:

- De tényleg. Gyere a stéghez, és nézd meg!

Tizenöt méter. Ennyit kellett volna megtennem, ám egyáltalán nem voltam kíváncsi a „vacak kárászára”. Sőt, megkértem, hogy ne szórakozzon velem, késő van már ahhoz. Gabi azonban nem adta fel.

- Oké. Akkor idehozom!

Fél perc múlva aztán (már meg is feledkeztem róla…) valami sötét tömeget cipelve a merítőjében, odalépett hozzám, és a térkőre helyezte a terhet. A homályban először azt hittem, valami műhalat hozott, mert a kövérkés halformát azért felismertem. Elvégre nagy kópé ez a Gabi gyerek. Aztán felálltam, majd leültem, és úgy néztem szótlanul – ahogy felénk Somogyban mondják -, mint akinek nem jutott egy hold kenderföld. A merítőben ugyanis teljesen döbbent ábrázattal (mit keresek én itt?) jókora tőponty pihent, ám döbbent ábrázat rövidesen az asztal körül is lett jó egynéhány.

- Te, ez legalább nyolc kiló – ocsúdtam, majd elsiettem mérlegért, fényképezőért, és természetesen a pontyzsákért. Közben azért oda vetettem:

- Kár, hogy öt kiló felett az új balatoni horgászrend szerint vissza kell dobni…

Kissé tévedtem. A hal 9,8 kilót nyomott a mérlegen, amit kétszer is leellenőriztem.

A felvételek elkészültek, Kefete pedig, aki este érkezett Szolnokról a közelgő H3 előfutáraként, elindult visszaengedni a halat. Egyedül ő vette komolyan, pontosabban hitte el a megjegyzésemet. Kis híján sikerült is neki az életmentő manőver, de csak kis híján…

Nos, mit mondhat ilyenkor az ember? Egy régi LGT szám jutott akkor az eszembe, amit a fiatalabb generáció talán nem is hallott még: ilyen a boksz. Bizony-bizony, ilyen a horgászat. Először is az örök tézis: horgászni akkor kell, amikor időnk van rá. Tegnap este emlegettem valami vak tyúkot is, de egy biztos: van, aki cipeli a zongorát, és van, aki játszik rajta.

Újabban én a zongoracipelők közé tartozom.

Nem baj, legalább nem lustulok el…