Egy év kényszerű szünet után szombaton végre újból megszólalhatott az a hang, ami a nagybajszúnak „felhívást” jelez, nekünk, horgászoknak pedig izgalmas várakozást. Az elmúlt esztendő szomorú harcsapusztulása alaposan elvette a kedvem attól, hogy akkor zaklassam őket. Idén azonban volt néhány biztató jel, amiből sejtettük, maradt még belőlük a nagy vízben – és nem csak hírmondónak…

Jani papa két hete süllőzés közben kettőt is akasztott a Bóbitánál. Mindkettő hal erősebb volt nála, amit nem lehet csodálni, hiszen Jani papa lassan hetven éves lesz, és nem több ötven kilónál. Igaz, az öreg halász sem úgy vesztett csatát a tengeren, hogy elszakadt a zsinórja, de esetünkben mindkétszer a felszerelés hajolt meg a harcsák nagysága előtt. Aztán még mindig a tilalomban akadt néhány pundra, többnyire a taposott küszös süllőzőre. Bent, a kikötő legbelső zugában – hiteles horgászok szerint – egy negyven kiló körüli abajgatta a vadkacsákat hajnalonként, és jómagam is hallottam néhány buffanást éjszaka, küszíváson. Szombat délelőtt éppen ezért nagy reményekkel felvértezve szálltam csónakba, iszapgilisztáim társaságában. Szokásomtól eltérően két botot állítottam hadrendbe: egyiket 2,5 méter mélységben, míg a másikat 1,2 méter „magasan” vezetett horoggal.

Másfél órát bírtam a napon. Hozzáteszem, kellemetlenül erős, keleti szél sodort akkora hullámokkal, melyek már-már lehetetlenné tették a jó ütést. Kósa Öcsi mondta erre, amikor pontyozásából befelé tartva elhaladt mellettem:

- Ez már csak amolyan vécépumpálós előadás ebben az időben!

Igaza volt. Ettől függetlenül, nagyjából a vitorlás kikötő előtt szinte egyszerre lett kapásom mindkét botra. Micsoda izgalmak, micsoda kapkodás! Egyik hal sem akadt meg, ellenben elvesztettem húsz szál iszapgilisztát. Az eset súlyosan érintette féregállományomat; gyakorlatilag készleteim fele elfogyott…

Vasárnap hajnalban a tegnapival ellenkező idő fogadott: szinte tükörvíz. Hol erre libegtem, hol arra sodródtam, ezért csak ritkán ütöttem - és egyeket. Ám most más csalival is készültem. Korábban bevált már, igaz, kicsit macerás elkészíteni az általam csak Alburnus clip-nek nevezett harcsa-falatot, ami nem más, mint 8-10 darab küsz egy cérnára fűzve, a faroknyelüknél fogva. A cérna két végét aztán összekötöm, és egyszerűen ráakasztom a horogra. A sok kishal igyekezne a szélrózsa minden irányába; olyan, mint egy ívó snecicsapat.

Aznap reggel ez a csali hozta meg a kapást, a fent vezetett horgon. Idei első harcsám csak pundrányi lett három kilójával, de nagyon örültem neki.

Estefelé, ahogy enyhült a forróság, Zolival szálltam csónakba, és lehajóztunk a szakadt part alá. Talán az ötödik ütés után azonnal kapásom volt, a harcsa azonban lemaradt; körülbelül akkora lehetett, mint a délelőtti. Ezután sötétig már nem volt semmi, de nem bántuk, hiszen volt egy akciónk.

Tehát biztatóan indult a szezon harcsáéknál. Remélem, a folytatás csak jobb lesz!