Az esőhozó

Húsvét hétfőn a vándorhorgász ugyan nem érkezett meg, de helyette jött egy nagyon szép, baráti levél. Rendhagyó módon szeretném ezt a levelet most közkinccsé tenni. Azért rendhagyó módon, mert az első poszt lesz, melyet nem én szereztem, csak kaptam; aktualitása az első pillantásra talán régen elmúlt, vagy... mégsem? Ígérem, igazi irodalmi alkotás következik most, Jantner Csaba barátom tollából, akit talán keveseknek kell bemutatnom. Csaba a Paksi Sporthorgászok Egyesületének elnökhelyettese, elkötelezett halvédő, szenvedélyes horgász, és ahogy alább kiderül, jól bánik a klaviatúrával is...

Eső! Szeretem, nem szeretem?

Esőcseppek peregtek szállásom ablakán. Merengtem a sík üvegen szabálytalanul szaladó, csöpp kis folyók mögé, ahol buborékokat keltett életre egy-egy apró, égből zuhanó áldás, míg a következők szét is pukkasztották őket. Mintha egymás ellen harcolnának, pedig mindegyik ugyanonnan jött, és eggyé válnak újra a virágoskert közepén szélesülő pocsolyában. Régóta nem áztatta már nedvesség az ágyásokat, így eleinte mértéktelenül nyelte magába a föld a vizet. A reggel még párára áhítozó, kókadt virágok immár büszkén húzták ki magukat, és mutatták színes pompájukat. Fáradhatatlanul és egyre erősebben próbálta a víz visszahódítani a szárazföldet; a sokasodó, különálló kis tavak meghízva, majd összeérve folyamokat formáltak, és igyekeztek a mélyebb árkok felé, ahonnan minden bizonnyal egy számomra igen kedves helyre kerülnek majd – a Balatonba. Szükség is van rá, hiszen a tavalyi aszályos év partra „szállította” sok stég lábát.
Igazi, semmivel sem összetéveszthető, tavaszi illatokat hozó, elhúzódó eső. Langyos, jó illatú és ízű. Igen, jóízű, mert tudatunkat megcsalva a friss zöld keveredik érzékszerveinkben, és íze lesz az illatnak.  Gyerekkori emlék elevenedik meg ilyenkor, amikor tátott számat az égnek tartva, mindig szívesen ízleltem meg a tavaszi új élet beköszöntét hozó cseppeket.

Szeretem!

Szomszéd ablaknál Enikő lányom arca komorabb. Vendég ő is ezen a tájon, akár csak én, de a Balaton látványa számára a napsütéssel együtt kedves. Lelkét a múlt fürdőzései, a távoli part sejtelmes derengése, a szinte végtelennek tűnő víz ejtette rabul. Mindig izgalommal töltötte el a nagy víz nyújtotta szépség, a számtalan természet által kínált látványosság felfedezése. Kezdő, de annál szenvedélyesebb horgászként szívesen fürkészte a tó titkait, kereste az újat, a mást. Neki a paksi dunai panoráma a megszokott, ahol a kanyarok elrejtik a folyó végtelenségét, és mindig csak egy pár kilométert engednek láttatni magukból. Ehhez képest a Balaton tenger, de nem a „magyar tenger”, hanem az ő saját tengere.
Jókedvét szegte most az eső. A téli hosszú, unalmas, lakásban töltött hetek után türelmetlenül várta az iskola tavaszi szünetének kezdetét, amikor a húsvéti nyúl a kirándulás és a kerékpározás örömét hozza el a Balaton partján. Az üvegen legördülő cseppek árnyékai arcán tükröződtek, amik bánatos tekintetén könnycseppként hatottak.

Nem szeretem!

A szürkére besimult égbolt hosszan eltartó áztatást ígért, aminek nyilván örült a szomszédos gyümölcsöskert gazdája, ahol rügyből pattanó virágerdő bontakozott ki szinte varázsütésre. Talán nyugtalankodhat amiatt, hogy az utolsó fagyos reggeleket ígérik a napokban, de a felkelő nap ereje ilyenkor már gyorsan melegíti a levegőt, és minden bizonnyal mézédes virágillat keveredik majd a párás levegőben, a méhek és a gyümölcsfogyasztók legnagyobb örömére.

Már előre szeretem!

Semmi sem tarthat vissza minket, a part túl közel van ahhoz, hogy ne sétáljunk le odáig. Csendesedő esőben, kapucnival a fejünkön sétálunk hármasban a vitorláskikötő gyepén. Ázott verebek a zöld közepén. Honnan olyan ismerős ez az érzés?
Tavaly nyáron tíz napot „teleltünk” a nagy tó mellett. Napfelkeltét és napnyugtát egyszer sem láttunk. Mivel bánthattam meg így Pelso anyát? Talán amikor horgászokat partra parancsoló hidegben és szélben fürdőnadrágra vetkőzve, derékig a vízbe merülve, pergetve kergettem féltve őrzött balinjait? Vagy amikor Zsolt barátommal, dacolva a vihar előjeleivel indultunk gyönyörű koncérok kergetésére? Igen, csak ez lehet a baj, hiszen egyébként kincseivel horgászként mindig kíméletesen és mértéktartóan bántam! Na, de most egy hetes látogatásomra horgászfelszerelést sem hoztam, hát miért ez a makacs dac, ez a távolságtartó sértődöttség, komorság?

Nem, szeretem!

Fejfedőm pereméről csepeg a tavasz arcomra, amihez az árbocokhoz ütemesen csapódó sodronykötelek adják a taktust. Nem bánom. Feleségem és lányom ölelésében csak a test ázott veréb, a lélek sasként szárnyal. Balatonfüredről messze repül a múlt emlékeivel, és körbe látogatja azokat a helyeket, ahol ölelő barátok szívesen láttak. Át a Tihanyi-félszigeten, egyenesen a keszthelyi öböl felé. Egy szempillantás alatt suhanok át a Badacsony felett – balra kikacsintva Fonyód felé, mert visszafelé biztosan arra jövök –, egészen addig, míg Vonyarcvashegy lábánál meg nem pillantom a Szent-Mihály kápolnát.  Ismerős és kedves ez a hely! Kis kikötő legbelső sarkában Pisti barátom aprólékosan karbantartott és felszerelt dióhéja billeg a frissen sarjadzó sás peremén. Egy tiszteletkör és már repülök is tovább, egészen Gyenesdiásig, ahol gondozott, gyönyörű kert és takaros házikó felett időzök egy kicsit. Ez a porta rejti falai között valahol Pisti barátomat. Mit is csinálhat ebben a komor időben? Készül a horgászszezonra, felszereléseit porolgatja, vagy talán ír? Nem, nem hiszem, hogy ír! Mostanában sosem ír! Hangulat, kedv és élmény kell ahhoz, nem elegendőek a szürke napok! Legutóbb még lékhorgászni készült, amikor szívmelengető fotókat ígértem neki, de ennél többel is tartozom. Őszinte baráti ölelése mindig felbecsülhetetlen érték. Sokat tett azért, hogy lelkem egy darabját a tó vízén hagyjam – örökre.

Tovább, tovább sas szárnyán, sürget a röpke pillanat. Keszthely felett elsuhanva - de sok szép hely, de sok kirándulás helyszíne, akárhányszor visszatérnék ide! – délnyugat felé, vár a Kányavári-sziget, ahol semmivel sem összetéveszthető, egyedi fahíd vezeti a látogatókat a halakkal teli vízi paradicsomba. Ha csend, szépség és nyugalom létezik valahol, akkor az csakis a Kis-Balatonon. Kéne egy másik élet, amit itt töltenék el. Egy ehhez túl kevés, túl rövid.
Lányom kérdő szava oson be fülembe, szorító keze ébreszt álmodozásomból, már csak töredék pillanat. De nem, Fonyódot még muszáj meglátogatni. Még egy szárnycsapás, és már a Szúnyog – szigeten is vagyok. Zsolt barátom minden bizonnyal az eső fogságában, számítógépének monitorjára réved, és első pontyfogásainak élményekkel teli beszámolóját szerkeszti, vagy talán friss halászlé illatával igyekszik megtölteni a teret. Lehet, hogy eresz alá menti sok pontyot látott, egészen elhasznált, de számára kedves horgászbotjának részeit. Tulajdonképpen mennyi mindent is tehet! Ez a kis sziget egy egész világ, minden napja olyan, mint egy nyaralás. Vajon eszébe juthatott, miért is pont most vannak az első igazi esős napok, miért erőlködik még a fagy, miért csizmában jár a Húsvéti Nyúl? Hát elárulom: mert itt vagyok! Ismét Balatonfüreden.

Szeretek itt lenni!

- Apa, lemehetek a széléhez, beletehetem a kezem?

- Hát persze, ha nagyon szeretnéd!

Még mindig kislányként tekintek rá, pedig már iskolás lett. Első gondolatom az volt, csak meg ne csússzon, de aztán figyelmeztettem magam, hogy ügyes és óvatos, megfontolt már. Keze lassan érintette a víz tükrét, majd gyengéden legyezett vele, és lassan merült alá. Nem tudtam eldönteni, hogy a pillanat vagy a víz 11 fokos hőmérséklete volt az óvatosság oka, de a másodpercek megnyúltak, a vékony ujjak tánca láthatóbb hullámokat keltettek, mint a szél szelíd korbácsa. Ha idősebb lesz, és nem csak a jelen köti majd le érzékeit, biztosan lesz szárnyaló madara, és az a madár, ha felrepül, ide biztosan visszalátogat.

Szeretünk itt lenni (még ha esik is)!

Nem is tűnt fel, hogy az idő múlásával a borongós félhomály már nem a sokasodó szürke felhőknek volt köszönhető, hanem a Nap unta meg horizont feletti menetelését mára. Hiába szeretett volna kitörni a komor dunyha résein, ereje fogytán volt. Minden próbálkozásnak az vetett véget, amikor a Jókai-kilátó háromszintes tornya  magasabbra került, mint a halvány korong sziluettje.
Későre járt, és eljött az ideje, hogy az ébren merengés helyet adjon az álmoknak.

Reggel lányom simogató, csodatevő kezei ismét az ablakon voltak. A kinti hideg ellenére szikrázó napsütés melegítette tenyerét. Arcán most is árnyak voltak, ujjainak napsütötte árnyéka, szája viszont mosolygott. Szemei fényesebben szikráztak, mint a Nap.
Természet anya megbékült.

Mindig szeretünk itt lenni!

Most mennem kell, vár a Balaton!

Jantner Csaba, Ildikó és Enikő, 2012. április 8-9.

Szári Zsoltnak, Horváth Istvánnak és családjuknak (az elmaradt lélekmelegítő fotók mellé) a Balaton szerelmeseinek, érkező szép tavaszt, jó horgászszezont, Kellemes Húsvéti Ünnepeket és minden jót kívánva!

Címkék: húsvét novella eső kocika jantnercsabi 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.