A húsvéti vándor

Kopogtatásomra Adri, a szomszédasszony csak résnyire nyitotta ki az ajtót. Jobb kezemben tartott kölnisüveggel szinte szemmagasságban találkozhatott, ám bizalmatlansága a legkevésbé sem múlt el.

- Látni akarom a bal kezedet is!

Ártatlan képpel tettem a jobb mellé üres bal tenyeremet.

- Felesleges pánikolni. Elmondom a versikémet, kapsz némi kölnivizet, én kapok egy kupica pálinkát meg egy piros tojást, aztán már megyek is tovább.

Adri még mindig bizalmatlanul méregetett az ajtó résén keresztül. Nyilván emlékezett az elmúlt esztendő húsvét hétfőjére, amikor a szódásüveg tartalmát néhány másodperc alatt nyomtam rá, rendesen elúsztatva a konyhát is.

- Oké, de remélem nem büdi a kölnid…

Az ajtó kitárult, és ekkor már bal kézben volt a kölnisüveg, ami egyáltalán nem okozott feltűnést Adrinak, aki még a ház előtti részt is gyorsan átfutotta a szemeivel. Biztos, ami biztos. Aztán kettőt lépett előre, mosolyogva, mire jobb kezem – mintha szúnyog csípte volna derekamat – villámgyorsan hátra lendült, és egy mozdulattal letéptem a hátamra gondosan odarögzített szódásszifont…

Csodálatos tavaszi nap volt, április idusa. Nem mondom, mire körbejártam a sziget asszonyait, szinte vakított a fényözön, kissé meggömbölyödött a cipőm talpa is, és a rakós bot tagjait először fordítva akartam egymásba dugni, ami persze az istenért sem sikerült.

Késő délelőtt, fél kábán ücsörögve a ládámon, hátam mögött néhány keszeggel és egy ifjonc ponttyal, furcsa csoszogásra lettem figyelmes. Ilyenkor még nincs nagy nyüzsgés a szigeten, ámbár az elmúlt tél kihaltságához képest megpezsdül az élet. A hang azonban szokatlan volt, ezért hunyorogva fordultam hátra.

Furcsa látvány tárult elém. Először azt hittem, az a néhány nyelet pálinka torzítja a képet, amit a locsoláskor kaptam, mert egy öreg, apró termetű, fehér szakállas bácsika csoszogott mögöttem. Na de milyen bácsika! Hirtelen Herman Ottót vizionáltam, hiszen a kisöreg sétabotjára támaszkodott, hátizsákja a combját verdeste, bal kezében pedig két makulátlan, csodaszép tonkin nádbotot cipelt, ezüstösen csillogó, közepes méretű tároló orsókkal szerelve. Kockás öltönyt, ugyanilyen térdig érő nadrágot, hosszú szárú, zöld zoknit viselt, ruházathoz illő sapkával; Herman Ottó víziója ezzel kiegészült egy eltévedt stájer zergevadász látomásával, mire kis híján lefordultam a ládáról. Tényleg sok volt a pálinka, muszáj beismernem…

Az öreg megállt mögöttem, botjait a kövezetre támasztotta. Vándorhorgász – nyilallt belém a felismerés. Régi vágású, úri modorú vándorhorgász. Semmi kétség.

- Adjon isten jó napot, fiatalember. Piszkálja-e valami? – és hangja olyan ismerősnek tűnt.

- Adjon isten, bátyám. Keszegek mocorgatják, meg egy siheder ponty is bekíváncsiskodott.

Az öreg furcsállva nézett végig a víz felett feszülő, hosszú boton.

- Ezzel a dióverővel, e? Furcsa készség. Jómagam maradok a fiatalkori nyeleimnél – majd megemelte patinás nádbotjait. – A móló derekáig megyek, ahol annak idején volt egy bokor. Na, további jó horgászatot kívánok! – biccentette meg sapkáját, és elcsoszogott a móló vége felé.

Még a szám is tátva maradt a látványtól. Különösen, hogy azt a bokrot emlegette, aminek immár tíz éve csak hűlt helye… No, és az ismerős hang…

Nem hagyott nyugodni a dolog. A kisöreg valóban a régi nagybokor helyén telepedett le, és készségeit az öböl vizébe vetette be. Aztán csak ült, mereven nézte hol a tonkin botok hegyét, hol tároló orsóit. Később levette kabátját, majd a sapkáját is. Ősz haja, görnyedt termete oly valószerűtlen képet festett a Csobánc kék sziluettje elé, mintha csak a régmúlt telepedett volna az időtlen, csúcsos hegy mellé. Tovább horgásztam ugyan, de bevallom, gyakran pislogtam a kisöreg felé.

Késő délután kezdett szedelőzködni. Addigra már a cipőm talpa ismét kiegyenesedett, Adri is felszáradt, és mintha csak az ébredező túlsó mólót vizsgálgatnám, a korlátnak támaszkodva vártam, hogy ideérjen Herman Ottó és Nadler Herbert reinkarnációja.

Mindenképpen szóba akartam vele elegyedni.

Kissé jobbra hajló derékkal, lassan közelített. Úgy véltem, félrecsúszott hátizsákja okozza ezt a testtartást. Mikor közelebb ért, barátságosan rám mosolygott.

- Volt-e valami, bátyám? – kérdeztem.

- Néhány szentgyörgy keszeg, két szép koncér. Visszaeresztettem őket – és a korlátnak támasztotta a nyeleket.

Szentgyörgy keszeg! Koncér! Nahát!

- Talán nem szereti a halat?

- Dehogynem. De mit kezdenék velük? Késő este lesz, mire hazaér velem a vonat Pestre; tán még meg is büdösödne addigra.

- Pesten él tehát?

- Ott. De valamikor Bélatelepen volt nyaralónk… – és vágyakozva nézett vissza a kéklő túlsó part felé.

- Ha van ideje a vonat indulásáig, és meg nem sértem, beinvitálnám mihozzánk. Szívesen kibontanék egy üveg sört. Gondolom, egy pohárral jólesne ebben a melegben…

A kis öreg mosolyogva nézett körül, amikor belépett a tanyába. Hirtelen úgy éreztem, valami különös, régi-régi melegség is bejött vele együtt.

Közben megbontottam a sört, és kitöltöttem két pohárba.

- Tudja – kezdte a kisöreg -, valamikor itt az öreg Szári Pista lakott. Jól ismertem, sokat horgásztunk együtt a móló végén. Vasutas volt Kaposvárott, akárcsak én. Éveken át egy irodában dolgoztunk a forgalomirányító központban.

- Az unokája lennék. Zsolt. Szári Zsolt – és kezet nyújtottam.

Az öreg láthatóan meglepődött, majd erősen megszorította a kezemet.

- Idős Horkay Béla, tisztelettel. Tudja, néhányszor a nagyapja behozta magát hozzánk, az irodába, de akkor még alig bírt járni…

Erre már persze nem emlékeztem, ám most már tudtam, miért volt olyan ismerős a hang.

- Kissé átalakult itt minden. A nagy bokor sincs már meg, na és a nádasnak is vége. De nagyon örülök, hogy Pista itt maradt… azaz, az unokája… – és koccintásra emelte poharát.

Sokáig beszélgettünk, oly sokáig, hogy nekem kellett figyelmeztetnem, nehogy lekésse a vonatot. De közben egy nehéz sorsot, a szeretett Balatontól távolra sodródott életutat ismerhettem meg a valamikor vasutas tisztviselőtől, Béla bácsitól, aki magányosan éldegélt a fővárosban. Búcsúzás előtt kihúztam a hűtőláda fiókját, és kivettem belőle az utolsó két darab süllőt, amit gondosan és vastagon újságpapírba csavartam.

- Ezt fogadja el. Igaz, tavaly őszi portéka, de nem sok hibája lehet, hiszen süllő. Talán meg sem puhul Pestig.

- Köszönöm. Igazán köszönöm. Ha erőm engedi, jövő húsvétkor ismét eljövök…

Kezet szorítottunk. A vízparti korlát mellől sokáig néztem a kisöreg távolodó alakja után. 

 

Azóta két húsvét is eltelt már, de a vándorhorgásszal nem találkoztam többé. A mai húsvét hétfő a harmadik. Nagyon rossz az idő, hideg van és fúj a szél. Bizonyára ma sem jön el, és gyanítom, a következő évben sem.

Pedig meg szerettem volna neki mondani, hogy felnőttkori húsvétjaim egyik legszebb hétfőjét neki köszönhetem…     

Címkék: húsvét novella 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.