„…Írogattam én már régebben is. Tizenhárom éves koromból maradt fenn ötvenöt gépelt oldal – legutóbbi költözéskor bukkantam az elfelejtett kéziratra. Kezdetleges, gyermeki fogalmazás. Már akkor is halakról és horgászokról írtam, bizonyára nagy lelkesedéssel, de erre már nem emlékszem… Aztán hosszú, hosszú szünet. Arra viszont emlékszem: frissen műtött térdemmel feküdtem otthon (2004 októbere), amikor Karcsi bácsi, kedves vadászbarátom hívott, és egy „közös vadászkalandunk” megírására ösztökélt. – Zsoltikám – kezdte a maga szerény hanghordozásában –, egy írás kellene még a soron következő antológiás kötetbe, írjál egyet! Hogy Karcsi bácsi honnét sejtette, mindehhez lenne affinitásom, ráadásul éppen időm is, ez éppolyan rejtély marad, mint az a képessége, ahogy a számomra kinézett, különleges agancsú bakokat érkezésemig el tudta "dugni” mindenki elől… Az elbeszélést megírtam „Egy kalap története” címmel, és az írást elküldtem arra a címre, amit megadott. Aztán tavasszal a kötet szerkesztőjétől, Zsirai Lászlótól levelet kaptam, melyben arra bíztatott, folytassam az írást, mert „…az összes beküldött mű közül a te írásod fogott meg a legjobban…” Ez adta meg azt a kezdő lökést, ami a sűrűbb tollforgatás felé irányított.

Kezdetben természetesen csak az íróasztalnak írogattam. Az ember elvégre bizonytalan: talán nem is jó az egész, talán másnak nem is tetszik. De 2007 tavaszán a Magyar Horgász lap irodalmi pályázatot írt ki, mely szinte kapóra jött: itt a lehetőség a megmérettetésre. Négy pályaművel jelentkeztem, ebből kettőt díjaztak: a Pelso Anya ölelése VI., a Süllővér a havon című pedig I. díjat nyert.

Innét egyenes volt az út az első kötetig, no persze kellően göröngyös (ma már tudom: jobb lett volna, ha inkább kanyarog…), minden esetre 2008 novemberében kézbe vehettem a nyomdában az első kinyomott példányt.

Úgy gondolom, az a pillanat, amikor saját könyvemet először megérinthettem, friss lapjainak illatát végre beszívhattam, minden fáradozást és áldozatot megért. Köszönöm mindenkinek, aki ehhez segített; külön köszönet illeti Gyetkó Károly és Magyar Szilárd barátomat, önzetlen és bőkezű segítségükért.

Az alábbiakban pedig a kötet valamennyi írásából adnék ízelítőt, rövid kivonatok formájában, kedvcsinálónak. 

 

    

 

 

 

…Kapás kapást követett, mohón kaptak a gardák. Érdekes módon hamar rátaláltak – tengernyi küsz közepette is – a felszín közelében feltálalt falatnyi haldarabkára, és rohantak, futottak volna a finomsággal boldogan tovább, de Zoltán botja mindannyiszor megálljt parancsolt. Cikázott a horogra akadt hal, kiterjesztett mellúszóival szinte repült a víz felett (pedig csak a víz színén szaladt vele), és Zoltán úgy érezte, néhány százezer év evolúciós munkája a gardákat valóban repképessé teszi. Egyelőre azonban a repülés csak a haltartó nyitott szájától a hálóval körülzárt vízig tartott gardáéknál, s egyáltalán: mi lesz itt néhány százezer év múlva?

Kissé meghalványult az úszó tetejére tűzött patron. Zoltán először azt hitte, kezd elfogyni a világítótest energiája. Az utóbbi időben gyakran vásárolt selejtes, rosszul világító és hamar lemerülő patronokat, de most nem ezzel volt a gond. Olyan jól elszórakozott eddig a sugár kardosokkal, hogy észre sem vette a pirkadat első lépéseit. Tekintete Tihany felé fordult. Arrafelé, ahol a sötétség megbicsaklott, a fekete szürkére váltott, és ahol a horizont szélén, finom kontúrral új szereplő készült a színpadra lépni…

 

  

 

 

…– Unalmas lehet… – gondoltam végig négy hosszú órányi tétlenkedést a béka szemszögéből, de hasonlóan unalmasnak tartottam ennyi időt ücsörögni a botok mögött, kapás nélkül. Illetve… ez az egy ponty sem sok, ennyi idő alatt…

Józsi bácsi erre újból összerezzent. Rám nézett puha szemeivel, majd mosolyra húzódó arcát a túloldal egyszínűvé váló hegyei felé fordította.

– Unalmas? Dehogy unalmas! – kezdte halkan, mintha attól tartana, hogy a hangos szó elugrasztja a zöldes-barna békát, vagy elnémítja a partnak támadó kis hullámok locsogását. – Negyven éve nézegetem a hegyeket itt velünk szemben. Ugyanolyanok, mint négy évtizeddel ezelőtt, de mégis, minden új nappal mások, mint ahogy az előttünk csillogó víz is ugyanolyannak tűnik, de mégsem az… Hát lehet ezt megunni? Hallgasd csak – tárta szét kezeit a tó felé, mintha magához szeretné ölelni mindenestül –, hallgasd a víz hangját! Ő beszél hozzád, csak figyelj rá, és érteni fogod, mit akar mondani neked. Hallod a hullámok locsogását, ugye? Majd megérted üzeneteit, mert látom, érdekel a dolog. Előbb-utóbb úgyis megérted. Hogy ez unalmas lenne? Annak tűnhet, de nem az…

Ráncos kezét rátette az egyik botjára, mert idegesen ugrott meg azon a jelző. Odalent, a távoli mélységben keszeg piszkálhatta a polentával töltött önetetőt. A mozgás abbamaradt, Józsi bácsi is kiegyenesedett támlás kisszékén, és félrebillentett fejjel figyelte tovább a megnyugodott karikát.

Az én jelzőm viszont a következő pillanatban egyenletes húzással a bothoz tapadt. Az izgalom, mint villámcsapás járta át azonnal testemet, a behúzást követően pedig rögvest citerázó lábaim tudatták békával és Józsi bácsival egyaránt, hogy nem keszeggel van dolgom…

  

 

 

 

…Átvillan a gondolataimon: vajon hány nagy halat fogó horgászt foszt meg az éjszaka sötétsége az efféle csodás látványtól?! Majd gyermekkori emlék rémlik fel, szinte hihetetlen, honnét tolakodik elő! Váratlanul tisztán látom, amint alsó tagozatos diákként az iskolaudvaron, óraközi szünetben bizonygatom futballtudományomat. Egy félmagasan érkező átadást kapásból akarok előre rúgni; az erősen meglőtt bőrgolyó azonban lecsúszik a lábamról, és megállíthatatlanul törekszik a bejárati ajtó melletti hatalmas üvegportál felé. Jól látom, ahogy a labda közelíti az üvegfalat. Mögötte homályos kontúrként kisdiákok beszélgetnek, aztán a labda előtt borzalmas robajjal leomlik a portál. A látómező kitisztul, és tisztán látom az aulában ijedten szaladgáló gyerekeket…

Valahogy így marad meg ez a kép is bennem. A nagy hal mozdulatlanul jelenik meg a felszín homálya alatt, sötét háta akár az árnyék, szája kapkodó és oly sűrűn kopoltyúzik, mintha valamit kifújni akarna. Tudom, a nyűgséget okozó csali-kukoricától, és vele együtt a horogtól szeretne szabadulni. Homályosan kivehető körvonalai egyre kontúrosabbá válnak, majd – mint az a bizonyos üvegportál – darabokra szakad a víztükör. A bágyadt hal tovább emelkedni nem képes. Lapjára dől, sárga hasán mámorítóan csillog a hátulról érkező napsugár. Izmai megfeszülnek, lapátnyi farkával meglódítja aranydolmányba bújtatott testét, és befúrja magát oda, ahonnét többé nem szeretne kiszakadni…

 

  

 

 

…Józsi a konyhai asztalra helyezte a kiürült üveget, majd mintha csak hallotta volna a gondnoki elmélkedést, meg is válaszolt a néma kérdésre.

– Tegnap este, miután bejöttem a horgászatból, az öbölben sikerült fognom néhány apró keszeget és küszt. A kannát lekötöttem a csónak mellé, de reggel már nem találtam ott. Úgy látszik, ellopták.

Nagyon ritkán előfordult ugyan néhány rejtélyes eltűnés a szigeten, de ez kizárólag a szákban tárolt pontyokra és a küszkannák tartalmára terjedt ki. Ilyenkor, nyár derekán különösen a kishalak iránt szokott nagy lenni a kereslet, mert bizony nehéz feladat – és fárasztó munka – a kellő mennyiség összegyűjtése. Jani nagyjából sejtette a lehetséges elkövetők szűk körét (néhányszor az ő kannáját is kiürítették, olykor egy-egy pontyát is meglovasították), de tettenérés hiányában mindez csak gyanú maradt. Arra azonban még nem akadt példa, hogy a kannát is elvigyék. Mindegyik bádogedény kissé más és más, gazdája által jól felismerhető, s ezzel tisztában is volt valamennyi szigeti horgász.

– Nem szeretném – folytatta Józsi rövid szünet után –, ha kiderülne ez a kannaeltűnés. Laja biztosan megharagudna… Ezért vennék egyet.

Jani megmutatta a készletet, s Józsi kiválasztotta a számára legszimpatikusabbat, majd elviharzott vele. Rövidesen három üveg Balaton sörrel és százhúsz forinttal a markában tért vissza; leszurkolta a kannáért járó pénzt, egyúttal elrendezte aktuális sakkadósságát is. Jani mosolyogva gondolta, hogy Lajának úgyis fel fog tűnni az új szerzemény még ezüstös színéről, de Józsi részéről azért dicséretes dolog ez az aggódás. Kissé szokatlan is – és a tavaly nyáron letört botspiccre gondolt… Ettől függetlenül továbbra sem értette, hova tűnhetett a küszkanna. Legkevésbé valószínű a lopás ténye, sokkal inkább rosszul lett kikötve, és a sűrű hajóforgalom által keltett erős vízmozgás sodorhatta el. Erre már volt példa – s ezzel le is zárta magában a kanna-ügyet…

  

 

 

 

…A műsor legutolsó fejezete akkor kezdődött meg, amikor Lacika összerakta botjának valamennyi csúcstagját, és a ládája mellé térdelt. Még néhány másodperc – gondoltam kajánul – és itt a meglepetés! Kezemet dörzsölgetve ültem a ládámon, várva a nagy pillanatot.

Igen ám, de valami nem stimmelt. Lacika percekig babrált a fiókkal, ám az nem akart kinyílni. Ez szép – emlékeztem a tegnapi beerőltetésre –, valószínűleg rosszul toltam a helyére, és most beragadt! Még a végén nem tudja kinyitni, így a gondosan odakészített ajándékunk rejtve marad!

Lacikának azonban nagyon kellett az a fiók, hiszen abban lapultak – emlékezete szerint – a pályára előkészített szerelések. A kezdeti babrálást és zártanulmányozást követően barátom először csak óvatosan, majd egyre dühösebben rángatni kezdte a szerencsétlen fiókot. Nem nézhettem szótlanul…

– Tisza Laci, kellett neked ez az új láda? Az öreg sokkal megbízhatóbban működött, kár volt lecserélni! – szóltam át hozzá, miközben valósággal rázott az elfojtott nevetés.

Lacika felém pillantott, és ekkor észrevette a mögötte összegyűlt tömeget. A kísérők, segítők, kimaradt versenyzőtársak és egyéb ismeretlenek gyülekezetét, akik furcsa módon mögötte sokasodtak nyakukat nyújtogatva, hogy mind többet lássanak az ellehetetlenült ládanyitás problémájának megoldásából. (Utólag bevallotta, nagyon rémisztően hatott rá az a sok ember, mert azt hitte, hogy a fiókkal való bénázását figyelik.) Láthatóan meghökkent az ámuló tömegen, lángvörös arccal, szótlanul még rám tekintett, majd egy utolsó nagyot rántott a fiókon.

Az pedig – csiribí-csiribá! – szinte kirepült a ládából, mintha éppen akkor késztette volna először mozdulásra. Lacika néhány másodpercig döbbenten, lemerevedve bámult a szabaddá vált fiókra, majd lassan megértve a helyzet furcsa fonákságát, sorra húzkodta ki a többi fiókot is. Végül kiemelte a gondosan összeállított kartonlapot, és kényszeredett vigyorral a szája sarkában a kíváncsiskodó tömeg felé mutatta…

 

  

 

 

…A hegyeket nézte. Itt-ott vitorlás küszködött a semmi szélben, távolabb motorcsónak húzott fehér tajtékot a keszthelyi horizont szélére. „Szép itt!” – összegezte röviden érzéseit, időlegesen megfeledkezve a kárókatonákról, a haltalanságról és a horgászatról.

Lusta pontyfordulás billentette vissza gondolatait a horgászbotok mellé. Közel a helyéhez, a márgapad közepén mozdult a hal, amolyan két farkcsapásnyi távolságra az úszóktól. A remény újból feléledt, olyannyira, hogy eldöntötte: marad éjszakára – már ha az időjárás is engedi…

Sötétedett. Jócskán megenyhült a forróság, lekerült a szalmakalap és a napszemüveg. Kisebb csoportokban a kárókatonák is elhúztak az éjszakai szállásaik felé. Zoltán rezignáltan figyelte a vitorláskikötő irányából érkező csapatot; egymás után repültek, szárnyaik vége szinte érintette a vízfelszínt. Tökéletes, sörétlövésnyi távolságban haladtak el mellette, ám a madarakból áradó dinamizmus, az összehangolt, könnyed mozgás látványa mégis csodálattal töltötte el, és nem játszadozott a fegyverhasználat gondolatával.

Szomorú, de már ők is a balatoni tájképhez tartoznak…

Hirtelen küszök kezdtek gyűrűzni a felszínen, ameddig ellátott. A balinrablások ritkultak (a ponty sem fordult többé), majd a hátsó horgony vízbe lógó kötelén, szárogatva imént még nedves szárnyait, megjelent az első árvaszúnyog. Percről percre lettek többen; a küszök már nem bírtak a kelő új nemzedékkel, és hamarosan lágy zsongás ölelte körül a csónakot. Millió és millió szúnyog repkedett immár Zoltán felett. A nyugati határ tompuló világosságának hátterében, a belátható tér valamennyi pontján rajzottak a frissen kelt rovarok, szinte függönyt húzva a horgász köré.

Úgy látszott, mintha felszállt volna a tó. Igen, repül a Balaton! Nappal elszáll belőle a hal, és este – törvényszerűen – a benne képződött táplálék is…

 

  

 

 

…Néhány perc múlva a küzdelem kezdett a végéhez közeledni. A hal mély örvényeket keltve harcolt ladikunk mellett, ám egyre nehezebben tudott a felszíntől elszakadni. Szerencsére a kis horgász is vele együtt fáradt, már ő sem feszítette annyira a zsinórt, mint néhány perccel korábban. Kézbe vettem a merítőt, és régen érzett, kellemes izgalommal áthatva készültem a jelenet utolsó felvonására.

Mikor a hal először megmutatta magát a kissé opálos vízben, szinte éreztem azt a szorítást, amellyel Pelso Anya a kebleihez ölelt bennünket. A hirtelen jött csendben hallani véltem lábunk alatt igazán nagy szívének dobbanásait, és láttam a megkavart felszínben asszonyi, ősi mosolyát. Visszamosolyogni viszont nem maradt időm. A csillogó ajándékban, amit egyenesen a testéből szakítva nyújtott felénk, régi, meghomályosodott emlékek képei ragyogtak fel éles tisztaságban. Egy régi arcvonás, néhány elfelejtett mozdulat villant a távoli messzeségből oly élességgel, mintha csak tegnap láttam volna. A megkavart, csillámló felszínben Nagyapám alakja bontakozott ki csípőre tett kézzel, elégedett mosollyal a szája szélében, kissé félrebillent szalmakalappal a fején. Nem segíthetek… kettőtök dolga… – szűrődött felém enyhén rekedt hangja, túl a hal locsogásán. Hitetlenkedve toltam feléje a merítőt, mert a valóság annyira álomszerűnek tűnt… 

…és a gyönyörű nyurgaponty méltatlankodva fordult bele a szák hálójába. Szilárd boldogan kiáltott fel, vékony kis karjával magasra nyújtotta a kiegyenesedett botot, akár a győzelmi zászlót. Legszívesebben én is kiáltottam volna örömömben, de hát egy szülőnek illik higgadtnak maradni ilyen kivételes, megismételhetetlen helyzetben. Néhány könnycsepp lehetett volna csak árulóm, ám ezt szerencsére akkor ott, a csónakban a csillogó víztükrön kívül más nem láthatta.

A ponty amolyan békebeli, igazi balatoni „kosorrú” nyurga volt, nagy bronzszínű pikkelyekkel. Négy kilósnak becsültem, de a súlya számított most a legkevésbé. A végtelenül karcsú, izmos test meg-megrándulva törődött bele sorsába, hibátlan pikkelyeiről a Balaton egykori vad vizeinek üzenete csillant felénk. Gyerekkoromban láttam hasonlót utoljára – emlékeztem –, és bár fogtam jó néhány nyurgapontyot már, ilyen valódi, még az ősi géneket tisztán hordozó álomhal mindeddig elkerült…

  

 

 

 

…A kezdeti meglepetés a kabinajtóhoz présel, ahonnét szinte értetlenül figyelem társam ténykedését. Mi történik itt? A horgon kétségtelenül hal van, és nem is rossz – állapítom meg az őszi verőfényben hunyorogva, és ismereteim birtokában, tudományos szintre emelve az egyszerű horgászatot, természetesen néhány másodperc alatt kész is vagyok a hal kilétét illető elméletemmel. Mégpedig: barátom nyilván kívülről akasztott meg egy szebb végzetet érdemlő pontyot, amely nyilván többedmagával szundikált eddig a márgapad árnyékában. A sárga dolmányosok ősszel is kedvelik ezt a környéket, ráadásul barátom valami olyasmit állított a kapásgyanús esetnél, hogy érezte a hal rúgását… Ezek szerint tényleg érzett valamit!

Kedvem felélénkül, a fárasztás látványa elűzi kényelmes lustaságomat. Az oldalba akasztott ponty jókat pumpál odalent, szendvicsem pedig szépen visszakerül a papírszalvétába. A rikító színű zsinór pókhálószál-vékonyságú világító húrként metszi a smaragdzöld vizet, a hal lassan, mély rúgásokkal vonszolja maga után. Lassan közelít hajónk felé. Gyula rápumpál néhányat (kezében félbevágott O betű a vékony nyél), mire a világító húr hirtelen bevág a hajótest alá, aggodalmas fintort csalogatva az arcunkra.

– A tőkesúly! Ne engedd rá! – rikkantok barátomra, aki ügyesen eltartja a vészesen görnyedező botot. A hal kifordul, félkört húz a rövidre vett pórázon (nocsak, miket bír ez a ronda zsinór!), és a forduló végén kisejlik hosszú, ezüstös teste a mélyen átlátszó víz alól.

– Balin! – ámulok hangosan a „biztosra vett” ponty váratlan metamorfózisán, és a hosszúnak látott haltest okán még hozzáteszem: – Kapitális balin!

A pontyból tehát őn lett, tudományos alapon felállított elméletem pedig pillanatok alatt elmerült a hal keltette mély örvényben. Kinyitom a merítőt, a kabin tetejére fektetem; mással úgysem tudom most hasznossá tenni magam. Gyula nem kapkod. A balin néhány kemény rúgással tör a mélybe. Társam ráemel, mégis váratlanul bukkan fel a hal; pont olyan váratlanul, mint ahogy a horogra került. Tüskés, kimerevített hátúszója fenyegetően mered az azúrkék ég felé, eltátott szájában a fogak között, látszólag vékonyan ül a horog, és az imént még smaragdzöld víz színtelen léként csurog kékezüst oldalán…

 

 

 

 

…Ezután percenként felhagyott az evezéssel, sűrűn kémlelve a csónak orra felé. A párából azonban nem bukkant elő semmi; se nádas, se kövezett part… Ahogy telt az idő, úgy tartott mind hosszabb szüneteket az evezésben, és e szüneteket arra használta fel, hogy a közelinek vélt part neszeire figyeljen. Tudta, csekély forgalom van a 7-es úton, a köd miatt talán lassan is közlekedik ott a jármű, de akkor is kell valamit hallania. Na és ott a vasút. Előbb-utóbb csak jön egy vonat.

Rövidesen nagyon gyanús lett a csend. Ma már nem először… de ez a furcsa csend most sokkal barátságtalanabbul őrködött a fülek előtt, mint reggel. Semmi zaj, semmi halk zörej, ami a part közelségét jelezné. Alatta két méternél is mélyebb víz, marásnak nyoma sincs…

Tíz perc múlva már tudta, valami nagyon nem stimmel. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy egy végtelen tengeren csónakázik, ahol sok-sok mérföldre, túl a látóhatáron van a szárazföld. Aztán újabb tíz perces hallgatózó várakozás után végleg rádöbbent, hogy valószínűleg nagyon eltért az iránytól, mert tényleg nincs a közelben szárazföld. Néhány egészen távoli neszt hallott csak (talán busztól vagy tehergépkocsitól származhatott), de beazonosíthatatlan irányból szűrődött hozzá.

Felhagyott az evezéssel, és kényelmesen kinyújtotta lábait. A megroppant térdét jóval melegebbnek érezte a másiknál, de már nem fájt az, csak tompán sajgott. Tudta, nincs értelme tovább evezni. Ismét eszébe jutott a két horgász, akik akkoriban eltévedtek. Hihetetlen, hogy mindez most vele történik meg…

A nagy víz pedig úgy füstölgött körülötte, mintha kabátja alá rejtett, láthatatlan szivarjából eregetné a sűrű bodrokat. Némán, sóhajtás és levegővétel nélkül, évezredes gondjai közé burkolózva mérhetetlen magányában. 

Már a halak sem mozgolódtak a háta mögött. Néhány rövid zörejt ismét hallani vélt ugyan, ám lehetetlenség volt behatárolni eredetüket. Nincs mit tenni: várakozni kell. Várni egy határozott hangra, egy erős jelre…

 

…Július vége volt, manapság csak ritkán adódó, roppant nyugodt estével búcsúzó nap. „Nem ideges itt senki” – állapította meg Zoltán, mert a nyugalmat elsősorban az időjárás jelzőjeként, másodsorban pedig a fölöttébb tartózkodó, mondhatnánk, lusta pontyokra értette. A füleket befogva magányosnak is tűnhetett itt minden, bár a távolabbi zajok – az apránként kiürülő strand moraja, a halkuló-felerősödő parti motorhangok, távoli csérsikolyok – mintha a víz alól, kellően letompulva szivárogtak volna elő. Továbbra sem mozdult semmi. A fonyódi hegy árnyéka így éppoly szoborként uralta az úszóktól délre elterülő vízfelületet, mint amilyen csökönyös mozdulatlanságban maga a hegy pöffeszkedett a tó fölé. Apró, színes foltok szaladgáltak csak néha rajta – a közeli úton elhaladó autók kontúrjai, melyek akár színes halacskák is lehettek, s Zoltán önkéntelenül is felpillantott az égre.

De nem látott sirályt, csak egy kondenzcsíkot húzó repülőt, melynek vízre vetődő tükörképe – és ezt csak most látta meg – szinte kettészelte a hegy árnyékát. „Felületes a megfigyelő: van itt azért mozgás, ám a fényképszerű közegben szinte észrevehetetlen…” – korholta kellő önkritikával saját figyelmetlenségét, s már éppen a törpeharcsák balatoni sorsának alakulásán kezdett volna dilemmázni, amikor egyéb változást is észrevett.

Az úszó árnyéka egyszerűen fogta magát, és eltűnt. „Ez hogy létezhet?” – révedezett hunyorgó szemekkel, bár a féloldalasan búcsúzó napkorong már kevésbé zavarta a megfigyelésben. „Itt volt az úszó, amott meg az árnyéka – vagy hogy is?” – játszott még el a gondolattal néhány ezredmásodpercig, midőn aztán jött az annyira várt felismerés: tulajdonképpen kapás van! Hát persze, két bot van, azon két úszó, nem pedig egy s annak árnyéka…

 

 

 

 

…Azon a Maty-éri tréningen mi is már csak viccelődtünk egymással. Készültünk a klubcsapat-bajnokságra, akkor is nagy reményekkel, hogy majd most… Úgy gondoltuk, a második napra kellően kiismertük a vizet, felesleges bármi új próbálgatása, mert a mezőny többi részéhez képest jól fogtunk. A halak aranyosak, az elsőre alkalmazott módszerünk hibátlan, azaz pakolhatunk a szállásra és a holnapi, utolsó edzésnapra, amit akár el is lébecolhatnánk…

Gabi persze alapos gyerek. Ragaszkodott ahhoz, hogy a maradék húsz percet, ami a kijelölt időből maradt, végighorgássza. Emlékszem, az a véletlenül kifogott sneci, amelyik ráragadt a rakósának horgára, hirtelen elindított bennem valamit. Éreztem, itt a lehető legjobb alkalom arra, hogy egy módszert még kipróbáljak. (Nem mentségként ugyan, de megjegyezném: önellátók voltunk.)

– Kérem azt a snecit! – rendelkeztem azonnal, és Gabi kissé vonakodva ugyan, de odaadta.

– Vilikém, ez már nem segít rajtad – hízelgett úgy, mintha tényleg sajnálná, hogy az a kicsike hal kimarad zsákmányának mérlegeléséből.

Persze nem tudta, minek kell.

A szerencsétlen küszt – jó balatoni szokás szerint – laposra tapostam, majd egyik matchbotomat átszerelve hevenyészett süllőzővé, ráakasztottam a horogra. Kozári Miki és Bank Józsi, akik mint szponzorok és kísérők, csapatvezetők, ügyintézők, szakácsok voltak velünk, azonnal fellelkesültek. Valami eltévedt, jó darab süllőről kezdtek el álmodozni.

Nem mondhatnám, hogy az a süllő, amely rövidesen megrángatta a pecámat, jó darab és eltévedt lett volna. Kiló húszas formájával azonban alaposan átírta az esti menü étlapját. A csapat többi tagjának sem maradt ezek után fontosabb dolga, mint egy újabb küszhal beszerzése. Tisza Laci végül is fogott egyet (Gabi közben hivatalosan is „lefújta” az edzést, és kinyitotta a snecizőjét), Kárász és Bank Józsi máris lelkesen szerelt mellettem, csak Papp Józsi hümmögött maga elé. A friss küszt ismét laposhallá torzítottam, és bizakodva dobtam be a rakós bot távjára…

 

  

 

 

…Váratlanul – képletesen szólva – mégis megtörik a jég. Bal oldali botom fénypatronja nagyot rezdül, a második bólintásra pedig behúzok. Eleven, törpeharcsás-jellegű küzdelem a zsinór végén, húzom a halat, amelyet a folyó sodra part mellé tuszkol. Kiemelem: negyedkilós, fejlámpám fényében fehérnek tűnő menyus a horgon!

János gratulál, Gabi velem örül, egyedül a szép hal úszkál bánatosan a mellettünk álló vödörben. Holdfény ide vagy oda, megfogtam az első menyhalamat!

Varázslatos este kezdődik. Gabi gyors egymásutánban hármat is fog (hiába, jó az etetőanyagod, ugratjuk), majd kétszer beszakad. Már három menyust is partra emelek – mindegyik a bal oldali botra akaszkodik rá –, mire János egyetlen készsége kapást jelez, és végre sikerül megfognia az első halát. Vödörben gyülekeznek tarka menyeink, kígyózó mozgásukkal szeretnének átjutni a zöld műanyagfalon.

Érdekes horgászat ez a menyusozás. Nem kemény ellenfél, ráadásul fölöttébb mohó hal, mégis van valami ünnepélyesség a horgászatában. Talán – vadászszemmel nézve – a szalonkázáshoz lehet hasonlítani. A szalonka március végén, április elején érkezik hozzánk a kikelet csalhatatlan hírnökeként, s húz egyből tovább, észak felé. Vadászata a szürkület és pirkadat fél órájára korlátozódik, maga a zsákmány pedig egy kicsiny, öklömnyi tollcsomó csupán. És mégis: ez a hosszú csőrű, kecses kismadár képes megdobogtatni a vaddisznó és szarvas vadászatában megedződött vadászszívet, húzásával és cippogásával bearanyozni a halkuló tavaszi estét, mert eljövetelével nem csak a tavasz, hanem egy új vadászszezon is kezdetét veszi. Ebben hasonlít madár és hal, vadász és horgász egymásra; a menyhal lehűlt vízben lesz aktív, amikor más halak már kevésbé vagy egyáltalán nem foghatóak, horgászata a kora est pár órájában a legeredményesebb, és megérkezésükkel gyakorlatilag lezárul a horgászidényünk…

 

 

 

…A halak a ház előtt hevertek, szépen kiterítve a havon. János rávilágított lámpájával az ezüstös testekre; a halszemek apró, vörös parázsként izzottak, pontosan úgy, ahogyan csak a süllőszemek tudnak ragyogni a rájuk vetülő fényárban. A hét fogas még mozgó kopoltyúval feküdt a természet jégszekrényén, mellettük egy vastag kötélen két jókora szájbilincs éktelenkedett. Nem viccelt az öreg – futtatta végig szemeit a szép halakon –, miközben hideg borzongás kúszott végig a hátán. Öt darab szakasztott egyformának tűnt, ezeket másfél-két kiló közöttinek becsülte. Kettő azonban különösen szép példánynak látszott; az egyik közel lehetett a három kilóhoz, míg társa talán a négyet is túlszárnyalta. A nagyobbak elmentek… – visszhangzott fülében a Professzor mondata. Mi lehetett ott… Döbbenetes!

Rövid gratuláció következett, és néhány felületesnek gondolható megjegyzés, ami valójában burkolt kérdéseket hordozott magában. Kósa Zoli például azzal veregette meg ismét szegény Professzor hátát, végképp leverve róla a havat, hogy „ugye mondtam, a lámpavas mellett kell bedobni”, mire az öreg helyeselt: „igen, de a szél iránya miatt az úri móló felé dobtam, nem szembe a Badacsonnyal…”

– Induljunk, fiúk, vár bennünket a kártya! – mozgatta meg a felélénkült csapatot János, felmérve a helyzet szégyenteljességét és nagyszerűségét is egyben. Mert bizony elég kemény korrepetálás az, amiben részesültek. De úgy látszik, most végre itt vannak a fogasok, ezért nincs vesztegetni való idő.

Gyorsan búcsúztak el a Professzortól. Feltűnően sietve.

A tanyába visszatérve azonnal lázas pakolásba kezdett a csapat. Negyed óra elteltével már kellően felöltözve, két-két bottal a kézben, kétkannányi kishallal felpakolva bandukoltak a havasan nyújtózkodó móló hátán. Előttük, ötezer méternyi távolságban a túlpart jellegzetes alakú hegyei fehérlettek, vonalaik tompán rajzolódtak ki a barátságtalan sötétben. Ekkor még nem tűnt hidegnek, mert a készülődés szinte izzadásig kimelegítette őket, mégis érezni lehetett, hogy a ruházatot vájkáló jeges szél hamarosan megváltoztatja ezt az állapotot. A biztonság kedvéért Kósa Zoli lestrapált, öreg télikabátjának nagy zsebében ott lapult az ajándékba kapott Martinis üveg is…

 

 

 

 

…A július hamar elrepült, s vele szárnyalt a fülledt nyár is. Letisztult vizű napok váltogatták egymást, amin csak a hajnali parti szél igyekezett változtatni, de a beköszöntő reggel folyton kedvét szegte. Pontyot mindenütt jó eséllyel lehetett fogni; igaz, a nád sekély, kristálytiszta vizében sokkal óvatosabbá váltak.

Tukora József egyre gyakrabban horgászott a nyílt vízen felállított stégjéről, így Zoltánkára maradt a nádas. A horgászat ezzel egyértelműen előnybe került a játékkal és fürdéssel szemben, ami nem tetszett a szünidei barátoknak, de azoknak a pontyoknak sem, melyeket eközben szákba terelt.

Idővel mind otthonosabban mozgott a nádszálak között. A rejtelmesnek tűnő zöld szentély lassan befogadta őt, és fellebbentette előtte gondosan őrzött titkait. 

Olykor a náddal álmodott. Esténként, lefekvéskor a közelgő álommező elé odanőtt a nádöböl, ahol szaporán billegtek a nádszálak, és hamarosan nyakát nyújtogatta a lapos antennájú, csíkozott úszó is. Később, amikor az álom felkapaszkodott mellé a stégre, már nagy, sötét pikkelyű pontyokkal viaskodott, melyek tövestől felforgatták a nádast, lehúzták orsójáról az összes zsinórt, és hol elszakították azt, hol csak lemaradtak a sűrűben. Ilyenkor a sötét pikkelyek aranyosan csillantak meg a nádszálak között, elérhetetlen távolságban, szinte vakítva őt, és mintha a stég alatt gúnyolódna, felhallatszott a nádi poszáta éneke is… 

 

 

 

 

…Besötétedik. Úszóink antennáit apró világító patronokra cseréljük, a rakós botok tartóba kerülnek, majd Kárász barátommal egy-egy teli sörösüveget koccintunk össze. Örülünk egymásnak, örülünk a víznek, és az ünnep kezdetének pillanataiban nem is bánjuk, hogy a halak nem zavarják meg az áhítatot.

Mert ilyenkor valódi ünnep veszi kezdetét!

A véglegesen besűrűsödött sötétben kicsiny szentjánosbogarakként repkednek a világítós úszók; némelyik magasba szökik, majd a vízre érkezve néhány pillanatig elveszik fénye. Amelyik halat fog, ide-oda cikázik, rázkódik a fekete semmiben, megrajzolva a horogra akadt zsákmány láthatatlan küzdelmét. Az éjszaka kezdetekor azonban a legtöbbjük még mozdulatlanul pislákol a vízen, akár a levélen lapító kis bogár, ahogy türelmesen várakozik társának felparázsló fényeire. Igazán karácsonyi hangulat tölt el bennünket, s valóban úgy néz ki a tó, mint a gyertyákkal kivilágított karácsonyfa.

Az első kapás azonban összetöri az idilli hangulatot. Úszóm szemhunyás alatt válik láthatatlanná – mintha lekapcsolták volna a villanyt –, kapkodva veszem ki a botot a tartójából, és örömmel érzem meg a horogra akadt ponty mély húzását. Kárász illedelmesen levegőbe emeli a szerelését, mert nem látja, hogy halam ellenkező irányba menekül. Riadt rohamával kinyújtja a botvégbe épített vastag gumit, ezzel ereje gyorsan felemésztődik, és a fordulást követően már rövidíthetek is. Hamarosan szákba kerül a másfél kilós pikkelyes, reményünk pedig a csillagos égig emelkedik. Nagyon bizakodunk, hogy halunk a megérkezett pontycsapat legéhesebb tagja, nem pedig valami magányos vándor.

Friss csalit fűzök horgomra a fejlámpa erős fénye mellett, és helyére pottyantom a szerelést. A bot azonban nem kerül tartóba; kézben marad, hisz ilyenkor már nem kell sokat várakozni a következő kapásra…