Horgász szemmel a Balatonról - 1.


Télvíz idején meglehetősen szűkös a horgászati lehetőség a Balatonon. Írom ezt még akkor is, amikor nincs befagyva a tó, tehát horgászni elméletileg lehetne. Akkor tegyük ezt! Foglalkozzunk kedves vizünkkel és halaival, kutakodjunk a múltban, "szakmázzunk". A most útjára induló sorozat korábban már megjelent a virtuális világban, de úgy érzem, e helyütt is posztot érdemel.

Szerencsésnek mondhatom magam, legalábbis ami a horgász-sorsomat illeti. Eszmélésem első pillanatai szinte ösztönszerű kapcsok a Balatonhoz, gyermekkorom is ezer szállal kötődik hozzá. Azokban az időkben múlattam a nyári szünidőket a partján, amikor több volt a hal, mint a víz; amikor még a fagyasztóláda luxuscikknek számított, és a halra nem materiális értékként tekintettünk. Ráadásul kezdetleges felszerelésemmel is több halat foghattam, mint manapság a legjobbakkal.

A tóval különös a kapcsolatom. Talán ezért is, de sosem tudtam róla rosszat írni. Még akkor sem, amikor éveken keresztül szeszélyeskedett, fukarkodott velünk. Sokan a fejéhez is vágták ekkor: baj van a Balatonnal!    

De tényleg a tóval van baj?
Egyáltalán nem. Sokkal inkább velünk, emberekkel. Legyen horgász, halász, vitorlázó vagy természetvédő az ember, egyvalamit illik tudnia: Balaton csak egy van. Megismételhetetlen, és könnyen sebezhető. Éppen ezért sokkal jobban kellene rá vigyáznunk. Igaz (sok helyütt mondtam már), képes ő vigyázni magára.
Tudom, talán kissé kuszának tűnnek a fenti sorok, melyeket az alábbi írás-sorozatban igyekszem majd kiegyenesíteni. Azzal is tisztában vagyok, hogy „nagy vízbe vetem horgomat”. Ellentmondásokkal és ellenérvekkel, jó szándékkal és gonoszsággal kikövezett partú vízbe, melyen ringatózó közös csónakunk – parányi lélekvesztő…
Lássuk hát!
   

A Balaton története

 
Sokan, sok helyütt foglalkoztak már ezzel a témával, így valószínűleg kellő ismereteink vannak a tó kialakulásával és fejlődésével (hanyatlásával) kapcsolatosan. Nem szeretném ezzel a Kedves Olvasót untatni, de a teljesség kedvéért poroljuk le röviden régi ismereteinket.
Nyúljunk vissza az időben mintegy 10 millió évet. Ekkor kezdődött meg a pannóniai-medence kialakulása. A lassan süllyedő területet elöntötte a Pannon-tenger, és az évmilliók alatt több ezer méter vastag homok- és agyagüledék rakódott le. A medence feltöltődésével a beltenger helyén (4-2 millió év) édesvizű, elmocsarasodó tó maradt vissza. A pannóniai beltenger rétegeit bazalt vulkánok törték át, beborították és megvédték az alattuk lévő agyag- és homokrétegeket a későbbi lepusztulástól. A bazalthegyek a pannóniai rétegek eredeti magasságát őrzik, ezért nevezzük őket tanúhegyeknek. Ilyen tanúhegyek a Badacsony, Gulács, Csobánc, Tóti-hegy, Szentgyörgy-hegy, de Fonyód és Boglár hegye is. 
 
 
Fonyód hegye is tanú
 
Lépjünk át az évmilliókon, és közelítsünk azon időszak felé, amikor a Pannon-tenger visszahúzódott. Hogy pontosan mikor alakult ki a Balaton, igazából nem meghatározható. A kialakulását taglaló elméletek nagyjából azonosak, ám a keletkezés idejének meghatározásában már jelentős eltérések vannak.
Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő véleménye szerint a tó 5-600 ezer éves, tehát egy rendkívül ősi képződmény. Ehhez képest Bulla Béla 150 ezer évesre taksálja, amit Kéz Andor kutatása is alátámaszt. Újabb nagy ugrás az időben: Zólyomi Bálint virágporelemzéseinek eredményeire támaszkodva a Balaton keletkezését 20-30 ezer évvel ezelőttre datálja. A kortárs kutatók szerint (Cserny, 1998) a tó mindössze 17 - 15 ezer éves, azaz igen fiatal képződmény. Szerintük kezdetekben a Balaton helyén több kis mélységű tavacska alakult ki, amikben az éghajlat melegedésével és csapadékosabbá válásával a vízszint növekedett, olyannyira, hogy mintegy ötezer évvel ezelőtt létrejött az egységes vízfelület. Ezt követően a tó vízszintje a maihoz képest +6 m. és –1 m. között változott. Cholnoky Jenő nagyszerű művében 20-30 m. iszaplerakódást említ, az újabb kutatások szerint azonban az átlagos iszapvastagság 5-8 m.
Hogy mi a valóság, ez valószínűleg soha nem fog kiderülni. De nem is lényeges. Amit biztosan tudunk: a tó vízszintingadozásai valóban jelentősek voltak (legnagyobb kiterjedésekor délen Fonyód hegye sziget volt, a víz egészen az osztopáni határig húzódott), az iszapréteg tényleg vastag, és akárhány éves is a tó, most már biztosan az elöregedés természetes fázisába lépett. Erről Cholnoky Jenő anekdotázott nagyon találóan:
„… Ha mindent tekintetbe veszünk, azt mondhatjuk, hogy a tó 10 000 év múlva jelentéktelen mocsárvidék lesz. Boldogult Lóczy Lajos egy alkalommal ezt fejtegette kedves társaságban. Ő még kevesebb időt, egy-két ezer esztendőt adott a tónak (megjegyzem, hogy ebben tévedt, legalább 10.000 esztendőt kell adnunk neki!). A társaságban egy kételkedő természetű úr nem hitte el Lóczynak ezt az állítását s vitatkozni kezdett vele. Lóczy végre kivágta, hogy hát: "Fogadjunk!" s a másik a vita hevében kezet adott neki, hogy hát fogadjunk! Csak amikor a társaságban kitört a hahota, akkor vette észre, hogy olyasmire fogadott, amit majd csak legfeljebb mint kísértetek dönthetnek el…”
 

A tó benépesülése

 
E rövid földtörténeti bevezető után járjuk körbe a bennünket sokkal jobban érdeklő kérdést: vajon honnan származnak a Balaton halai?
A Balaton és élővilága manapság nagymértékben különbözik a korábbi állapotokhoz képest. A tó hosszú időszakra vonatkozó történetét a természetes környezet és az élővilág drámai változásai kísérték. Az élőhely módosulásai, új halfajok megjelenése, legújabban az emberi beavatkozások (halászat, tájidegen halfajok, horgászat, vízszennyezés), és az ezzel összefüggő tavi anyagcsere megváltozásai (eutrofizáció) hatottak a legmélyebben a halpopulációkra. Az 1800-as évek közepétől a tó partvonalának eredetisége fokozatosan megszűnt, átalakult. A déli vasútvonal kialakítása, a vízszabályozás és a berekterületek eltüntetése csökkentette az élő- és szaporodóhelyek sokrétűségét is. Mindez közvetlenül hatott a halállományok és természetes utánpótlásuk egyensúlyára. A halak élőhelye fokozatosan kb. 1/3-ára zsugorodott.
Akárhány éves is a tó, a jelenlegi halfauna valószínűleg csak az utolsó jégkorszak visszahúzódása után, mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdhetett kialakulni. A jégkorszak idejekor hazánk területét ugyan nem fedte tartós jégpáncél, de a hideg időszakban a jelenlegi halállomány nem élhetett itt. Egyértelmű, hogy az éghajlat melegedése során, amikor már kedvező életfeltételeket találtak, közvetlenül a Duna vízrendszeréből, áttételesen keletről, a Fekete- és Kaszpi-tenger vidékéről kezdődött meg a különféle fajok bevándorlása. Ez sem egyszerre történt (például a kősüllő természetes, legnyugatibb elterjedése manapság is hazánk területe), és még nem is fejeződött be. Elég a legújabban ideérkezett halfajok közül csak a folyami gébet (Neogobius fluviatilis, 1970) megemlítenünk, amit a tudomány ponto-kaszpikus fajnak nevez, utalva a bevándorlás irányultságára. A klíma változásával egyébként újabb fajok is érkezhetnek még hozzánk (a Dunán több gébfaj is néhány éve jelent meg; közülük a feketeszájú – vagy elterjedtebb nevén: kerekfejű – géb (Neogobius melanostomus) most futja hihetetlen – és bosszantó – karrierjét), de a Balaton számukra – komoly zártsága miatt – nehezen „megúszható” célpont. Ám ami késik, nem múlik… 
Külön balatoni unikalitás a garda. Ez a hal eredendően tengeri faj, igaz, csak a téli időszakot tölti a sós vízben. A Balatonban azonban teljesen édesvízi módra áttért, önfenntartó állománya létezik. Amikor a tó lefolyása még szabályozatlan volt, nagyobb vízállásnál természetes kapcsolat alakult ki a Duna vízrendszerével, és a halak szabadon ki-be járhattak a mederbe. A garda más halfajjal együtt bevándorolt, aztán az összeköttetés megszakadásával itt ragadt, és tökéletesen alkalmazkodott az állandó édesvízi életformához. Olyannyira, hogy még szaporodni is képes a tóban. Azt hiszem, a Balaton legnagyobb természeti értékét éppen a garda képviseli. A jövő fontos feladata állományának stabil szinten tartása, amit elsősorban a túlhalászat, tájidegen halfajok, valamint a felgyorsult környezeti tényezők számára kedvezőtlen irányú változása veszélyeztet.
 
 
Ma már csak emlék a menyhal
 
Sokan nem is tudják: valamikor jelentős mennyiségű menyhal élt a tóban. A késő őszi, téli időszakban gyakori zsákmánya volt a mólófejeken horgászóknak, de az 1965-ös nagy halpusztulás teljesen kivégezte a tarka meny populációt. Ekkor tűnt el gyakorlatilag a korábban gyakori kecskerák is, melynek a döntő csapást az immár betelepített angolna adta meg (A kövek között rejtőzködő fiatal, ún. vajrákokat levadászta). Véleményem szerint a menyhal visszahonosítása egy nagyon szép és fontos feladat lehetne a közeljövőben, akárcsak a jelenleg teljesen eltűntnek tekinthető széles- vagy aranykárászé (Carassius carassius L.) is. Ez utóbbi faj telepítésére két éve egyébként már sor került, mégpedig komoly tételben: a közzétett adatok szerint 10000 kg. (!) lett kihelyezve. Reméljük, néhány éven belül hasonló fogásokkal ajándékoz meg bennünket, mint a compó.
 
 
"Aranyos" kárász
 
 
 
Valódi ékszer, hal-köntösben...
 
 
 

Tájidegen, de nem sok vizet zavar...

A természetes benépesülést, amely évszázadok alatt ment végbe, az emberi beavatkozások felgyorsították. Az tájidegen fajok közül telepítéssel került a tóba naphal, angolna, törpeharcsa, amur, és a jelenleg komoly haltömeget képviselő, többnyire hibrid (fehér x pettyes) busa. Néhány halfaj telepítése szerencsére nem vezetett eredményre (törpe maréna, kaliforniai lazac, fekete sügér). Sajnos, tudományos oldalról egészen elképesztő kardoskodások vannak még manapság is olyan fajok balatoni jelenlétének erősítése mellett (pl. a busa fajok), melyek kizárólag a halászat létjogosultságát hivatottak népszerűsíteni, és köszönő viszonyban sincsenek a jelenlegi állapotokkal. De ez már egy későbbi fejezet…     
        

Horgászat a múltban

 
A tó tehát kialakult és benépesült hallal, majd a partján megjelent az ember, és a pazar éghajlati- és természeti környezetben letelepedett. Természetesen nem csak szőlőt termeltek a lankákon, nem csak szántóföldet műveltek vagy marhát itattak-fürdettek, hanem halásztak is. Ezzel ugorjunk ismét egy nagyot, egészen az 1900-as évek közepéig. Ekkor már elterjedőben a sporthorgászat, mely kezdetben a tehetősebb réteg furcsa szórakozása volt, majd lassan – a „szocializálódással” karöltve – mind szélesebb rétegek számára lett elérhető.
A balatoni horgászviszonyok kezdetben idilli képet mutattak. Nagy nádasok határolták a partvonalat mindenütt, kiterjedt hínármezők fedték a parti sáv jelentős részét. Ráadásul egy stabil, ma már csak legendás halállomány lebzselt a vízben arra várva, hogy hálóval, horoggal megfogják. Az akkori viszonyok mellett, mint mortalitási tényező kétségtelenül a halászat volt számottevőbb. A sporthorgászat még gyerekcipőben járt, kezdetleges felszerelés, valamint a mai horgászlétszám töredéke jellemezte.
Ahogy fejlődött a halászati- és horgászati technika, úgy lett egyre sürgetőbb bizonyos halfajok telepítése, amit a megváltozott környezeti viszonyok (ívóhelyek további csökkenése) is szorgalmaztak. Ezt hamar felismerték az akkori szakemberek, és megkezdődött a ponty és süllő, később a csuka utánpótlása. Kezdetben pontyból még előnevelt és egynyaras korosztályt telepítettek, de később a tó halászati jogát gyakorló cég áttért a kétnyaras, 15-50 dkg.-os méretű hal telepítésére. Sajnos ma már ott tartunk, hogy bizonyos „horgászcélok” felemlegetése okán (ami mögött valójában önös gazdasági megfontolások állnak) a joggyakorló nagy testű, 1,5-3,5 kg.-os, 3-4 nyaras korosztályt is kihelyez. Ez nem csak okszerűtlen megoldás, de jelentősen pazarló is.
Néhány példával szeretném illusztrálni a korai viszonyokat. Rácz Elemér a Magyar Horgász 1957. július-augusztusi számában a „Süllőbányászok tevékenysége” címmel cikket írt a fonyódi akadókon túlzásba vitt süllőhorgászatról. „…Egyes horgászok súlyosan visszaéltek azzal a lehetőséggel, hogy a Balatonon nem korlátozta rendelkezés a kifogható halak számát és súlyát. A saját szükségletüket meghaladó mennyiségű süllőt fogtak. Hírek érkeztek arról is, hogy néhányan a mértéktelen halzsákmányt – megsértve az országos horgászrendet – pénzért árulták, s a horgászatból anyagi hasznot húztak. A MOHOSZ fegyelmi bizottságának elnöke, Kállai Vilmos vizsgálatot tartott (!) a helyszínen. Sajnos a vádak beigazolódtak. A Szövetség vezetősége az országos közgyűlésen rámutatott arra, hogy az ilyen „halbányászás” milyen kárt okoz a horgásztársadalomnak, és mielőtt a Balatoni Halászati Vállalat részéről erre bármilyen célzás is történt volna, elhatározta, hogy megakadályozza a visszaéléseket, nem tűri, hogy egyesek mázsaszámra fogják a balatoni süllőt…”
Nos, ebből is látszik, nincs új a nap alatt… E „vizsgálat” kapcsán döntöttek arról, hogy a horgászok naponta kifogható mennyiségét szabályozzák. Életbe lépett 1958-tól az általános tilalom (akkor még április 28.-tól május 30-ig), a fajszerinti tilalmi idő, és az akadók védelme. Hosszú éveken keresztül voltak ezek érvényben némi változtatással. Ugyanekkor határoztak arról is, hogy a Balatonon és vízrendszerén megszűntetik a kisszerszámos halászatot.
Ribiánszky Miklóstól, a Magyar Horgász 1958 májusi számában megjelent cikkéből idézek: „…A pontyállomány a halászati fogásokban is visszaesést mutat. Ennek a fő oka abban keresendő, hogy a felszabadulás után több évig a tógazdaságokban nem rendelkeztek egészséges tenyészanyaggal. Kevés, gyengébb minőségű, alacsony átlagsúlyú ivadék jutott a Balatonba. Ugyanakkor 10-15-szörösére emelkedett a kiadott horgászjegyek száma. Ez éves viszonylatra átszámolva azt jelenti, hogy a felszabadulás előtti 400 horgásszal szemben ma 5-6000-en keresik a pontyot…”
E korabeli adatok igazolására végül engedjenek meg egy rövid idézetet Vígh József irodalmi értékű tollából. A Hogyan fogtam? című elbeszélésében írja: „…Első számú helyem egyszerű öböl volt, amilyen több tucat akadt akkoriban a tihanyi nádasban, sőt akad még ma is, legfeljebb az egymást váltó horgászok jobban összetörik a nádat. Akkor nem volt még – hogy is mondjam – meleg horgászhely-váltás a tihanyi horgásztanyán. Egyetlen kis nádfedelű ház kuporgott szerényen a parti domb vállán. Ha jól emlékszem, nyolc vendéget tudtunk benne egyszerre fogadni. De annyi sem jött. 1951-ben nem olyan idők jártak még. A tanya jószerével üresen állott, lehet, hogy egész évben sem volt 30-nál több látogatója. Így hát én, mint a tanya telepkezelője, gondnoka, halőre legtöbbnyire magam jártam a Citromostól a szarkádi bevágásig, vagy akár a kompkikötőig is a félsziget délnyugati oldalának ősnádasait…”
 
 
Évezredek öröksége
 
Az idő múlásával azonban ez a csodavilág megszűnt. Mégpedig meglehetős rohamléptekkel! A tavon egyre több horgász kereste a halfogás örömét, a technikai-módszerbeli fejlődés következményeként jó ideig növekvő sikerrel. Gondoljunk bele: a 60-as években egy szép őszi napon mondjuk 50 csónakból és 3 vitorlásból várták a süllőkapást a tó egészén. És manapság? Ráadásul megjelent a megélhetési horgász, aki az idő előre haladtával kisszerszámos orvhalásszá nőtte ki magát (pottyantó, gereblye, sorhorog, stb.), és a komoly fejlődés következtében (modern kopoltyúhálók) mind eredményesebb orvhalászat is szinte Balaton-parti népszokássá vált. Ezzel szemben betelepítésre került az angolna és a busa, pusztulni (pontosabban eltűnni) kezdett a nád, a hínármezők megfogyatkoztak, eltörölték az általános tilalmi időszakot, megjelent a kárókatona, és a tavi halászat is jelentős fejlesztésen esett át.
Csoda-e, ha ezek után a halállomány fogyatkozni kezdett?
 
Címkék: badacsony compó ponty süllő menyhal busa fonyód boglár csobánc cholnoky szentgyörgyhegy gulács lóczy aranykárász víghjózsef 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr443642274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

domolyko 2012.01.26. 14:32:23

Most találtam rá erre a blogra, de látom már, rendszeresen vissza kell térnem ezekben az ínséges téli időkben. A képeken és az írásokban is az a Balaton köszön vissza, amit én ismerni vélek. A sorokból sugárzó Balaton szeretetet kevesen tudják így szavakba önteni. Nekünk marad az olvasás.
Válasz erre 

Willyfog67 2012.01.27. 19:31:57

Kedves domolykó, máskor is legyél vendég a Balatonban :-), elvégre itt is áramlik néha úgy a víz, akár egy szép folyóban...
Válasz erre 

nenono 2012.01.30. 17:43:03

Szeva Willy!

Köszönöm az invitálást. Vigyázó szemem rajtad lesz! :))
Üdv!
Válasz erre 

Fishraptor 2012.01.30. 20:06:11

Sziasztok!
Köszönöm Zsolti a meghívást,,,!))

Nenonak üzenem, hogy én meg őt figyelem!)))
Válasz erre 

starboard · http://horgaszat-befektetes.blogspot.com/ 2012.02.01. 16:06:12

tetszik ez a blog is... ugy latszik nem vagyunk egyedul, de az erok szetaprozodtak :(

ugy tudom , van domi a toban... egyesek latni veltek domi csapatokat tavaly... az idei nyar feladata lesz legyezve fogni balatoni domit :)
Válasz erre 

Willyfog67 2012.02.01. 17:46:41

@starboard: Tisztelt Kolléga, köszönöm a bejegyzésed, de a külalak hol van még a tiédhez képest...
Bizony, van domi, de nagyon ritka; éppen karácsony előtt fogott Jani bácsi mellettem egyet, téli keszegezés közben, csemege kukoricával. 65 dekás volt, sajnos megsütötték...:-(
Egy "félőrült" barátom régebben már meglengette itt Fonyódon a legyeit, vörösszárnyút, balinokat fogott. Nekem mindenesetre lehetetlen vállalkozásnak tűnik célirányosan domolykót fogni a Balatonból...
Válasz erre 

erazko 2012.02.03. 12:53:11

Sziasztok! Engedjétek meg, hogy hozzászóljak!

Kedvenc halaim közé tartozik a domolykó-:)

Ábrahámhegyen lakok, kis korom óta itt kergetem a halakat!

Burnót patak régen tele volt domolykóval... majd később a befolyó fölött csináltak, egy hordalék megfogó műtárgyat, itt szépen lehetett őket fogni.
Sajnos az utóbbi időben a patak vízjárása ingadozó lett, sőt volt, hogy többször is kiszáradt, ezáltal a domolykók visszahúzódtak a Balatonba és a közeli kikötőbe.
Itt néha még lehet fogni,de ügyesnek kell lenni, bár látni őket rendszerint lehet a napsütéses órákban!

üdv.
Erasko
Válasz erre