Büszkeség nélkül
Tegnap a helyi televízió járt nálam. Nem dicsekvésből írom mindezt, még csak nem is büszkeségből. Hiába, tél van, tudomásul kell venni, hogy az ilyenkor faluvá zsugorodó Balaton-parti településen alig történik valami képernyőre kívánkozó esemény. Éppen ezért belefér, hogy egy félnótás horgász novelláskötete után érdeklődjenek. Elvégre itt él a faluban, ráadásul írásai összeköthetőek a faluval…, s mielőtt az olvasó, ha éppen fonyódi lakos, kellőképpen megsértődne e félreérthető leminősítésen (hiszen Fonyód város), magyarázatul álljon itt néhány sor A novemberi köd című elbeszélésemből:
„…Borotválkozás után magához vette maradék nyugdíját, és vásárolni indult a faluba. (A falu már akkor is nagyközség volt. Ma már ismeretlen, a múlt homályába vesző szigeti horgász degradálta faluvá, s ettől kezdve mindenki csak így illette a települést. Mert a sziget az Sziget, a falu pedig Fonyód…)
Természetesen kaptam különféle kérdéseket Annától, a Fonyód TV fiatal riporternőjétől. Például ilyet: melyik fogásomra vagyok a legbüszkébb? S ennek okán ragadtam most klaviatúrát.
Mindenekelőtt leszögezném, Anna – jó riporterhez illően – igyekezett beszerezni rólam minél több információt, innét-onnét, leginkább a netről, így megismerte a Haldorádón megjelent három novellámat.
Nos, visszatérve a kérdésre, miszerint melyik fogásomra vagyok a legbüszkébb, azonnal feltettem magamnak a kérdést, mielőtt válaszoltam volna: egyáltalán lehet-e büszke bármelyik fogására az ember? Természetesen lehet – jön erre a logikus válasz, hiszen ha valami rendkívüli, embertársainkkal csak ritkán, vagy kizárólag néhány szerencsés, ügyes, okos, zseni, esetleg különleges képességű (függően attól, miről van szó) emberrel történt eddig hasonló, érthető és jogos a büszkeség. De úgy érzem, mivel a horgászat esetében az eredményesség mérhető eleme maga a hal, ami egy gerinces, érző élőlény, talán túlzás büszkeséget plántálni a kifogásából. Különösen, hogy mindezt szórakozásból tesszük, egyáltalán nem szórakoztató pillanatokat okozva ezzel a halnak.
Megdolgoztam érte!
Nagy taktikai csata volt, szép jutalom
Inkább úgy fogalmaznék, hogy jómagam elsősorban olyan elégtételt érzek egy-egy szebb, vagy különleges körülmények között horogra került hal megfogásakor, amilyent a jól elvégzett munka után érez az ember. Jutalom? Fizetség? Igen. Ha azt nézzük, hogy egy öreg süllő vagy egy dörzsölt, kivénült ponty kapásra bírása néha jelentős taktikai, technikai, fizikai és szellemi erőfeszítéseket igényel a horgásztól, bizony maga a hal az elvégzett „munka” jutalma. Természetesen érezhet ekkor büszkeséget is a horgász, én azonban mindig elégtételt érzek: megdolgoztam a sikerért, tessék, most megkaptam a jutalmam. Azonban nem tagadhatom: gyerekkoromban akadt hal, amire büszke voltam, de akkor még hol volt a technikai, szellemi és fizikai fölényem…
Taktika...,
...technika és módszer...,
...na és a hozzáértés!
Valljuk be: kiemelkedő sikereinket elsősorban horgásztudományunknak tudjuk be, és legtöbbször elfeledkezünk egy hasonlóan fontos tényezőről, a szerencséről. Mert lehet magas szintű a tudásunk, legjobb a felszereltségünk, kitűnő a helyismeretünk, tán még a halak nyelvén is beszélünk, de fabatkát sem ér mindez, ha elpártol mellőlünk a szerencse. Kétségtelen, esélyeinket jelentősen növeli a „szakmai felkészültség”, amire minden más, valódi munka tökéletes elvégzéséhez szükség van, de itt mégiscsak játékról van szó. Kedves játékról – ahogy az általam legnagyobbnak tartott horgászíró, Zabos Géza fogalmazott egy csodálatos novellájában –, amiben bizony jelentős fölénnyel játszunk mi, horgászok. Márpedig erre a fölényre nem illik büszkének lenni, legalábbis szerintem…
Címkék: ponty fonyód zabosgézaA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
