Jó-e a balatoni süllő új méretkorlátozása?

Kissé talán furcsa, de a balatoni horgászrend módosításai közül a legnagyobb vitát a süllő alsó méretkorlátjának 40 cm-re való emelése váltotta ki. Az ellene érvelők egyértelmű, világos kritikát fogalmaztak meg: a mélyre benyelt horog mindenképpen a hal pusztulását okozza, és tele lesz a Balaton fogyasztható méretű süllődögökkel. Többen jelezték, hogy a fogott süllőik java így méret alatti lenne, mert örülnek, ha minden 10-15. süllőjük éri el a 40 centiméteres nagyságot.

Az alsó mérethatár emelésével egyértelmű volt a cél: részben a faj egyedeinek szaporodását elősegíteni, részben pedig a horgászat eredményességét növelni. Mindkét cél elérése fontos és üdvözítő lehet, de mindenképpen megfontolandó volt az ellenzők véleménye.

Balatoni Horgászrend - 2015

Csúcsrajáró "újságosírás"

Híreket lapozgatok. De ha ez nem lenne elég a mindennapok információáradatában, váratlanul kapok egy telefonhívást. Ismerősöm azután érdeklődik, hogy valóban jövő évtől csak engedéllyel lehet horgászni vitorlásról? Először azt hiszem, csak ugrat. Dehogyis - magyarázza -, olvassam csak el, elvégre én állítom...

Odakattintok (mert ez a lényeg, egy ideje én is tudom), ahonnét ismerősöm szerezte az információt. Olvasom, de alig hiszem, amit látok:

Az Öreg Hölgy adománya

Ma este levelet hozott a drótposta a Dunáról. Jantner Csabi írt, s míg kibontottam az elektronikus csomagot, azt tippelgettem, miféle képek lesznek benne. Ködbe vesző Duna, három kilós dévérek, öt kilós márnák. Igen, idén is tervbe volt véve márnafalvi látogatásom, de a vízállás keresztbe húzta a kirándulást. Nyilván hirtelen lett jó a víz, és Csabi bepróbált, ami nyilván sikerült is, és most invitál, hogy azonnal csomagoljak, holnap reggel találka az atomvárosban... S míg bomlik a levél, már a válaszon töröm a fejem: nem, sajnos bármennyire is mennék, nem lehet, ez a hét vasárnap estig betáblázva, de talán, jövő héten...

Levél kibomolva, olvasni kezdem:

Isten veled, Zoli!

November eleje volt, amikor először találkoztunk. Akkor sütött a nap és szikrázott az ég, és hétvégéről lévén szó, éppen a téli keszegek keresgélésén törtem a fejem, amikor kipillantva a tanyából, különleges kép tárult elém.

Horgász állt a parton, éppen velem szemben. Kezében rövid bot, vállán kis oldaltáska. Apró, zöldes színű műcsalit repített az öböl vizébe, majd néhány pillanattal később meghajlott a pálca, és rövidesen egy szép – no csak! – vörösszárnyú keszeget vett kézbe. Miután kiakasztotta belőle a horgot, óvatosan visszatette a vízbe, megigazította a műcsalit, majd újból dobott.

Mindenszentek napján

A Reggel köddel ébredt, és csendesen dőlt a móló köveinek. Ha nem pirkadt volna meg, talán észre sem vesszük őt, és a mellette ülő Öregembert sem, aki páraködmönét magára húzva üldögélt a nyirkos köveken. Az öreg moccanástalanul nézett a semmibe, mert most nem volt vége sem partnak, sem víznek, de ebben a nagy semmiben ma kiváltképpen jólesett kissé megpihennie.

Az Öregember ült a köveken, és a semmibe nézett, ahol jól látta az eltelt időt. Könnyű neki: ő csak az elmúlással foglalkozik, lepergett éveket, elmosódott arcokat elevenít fel és rajzol ismét piros pozsgássá.

Körülötte a párától nyúlós kövek, a szomorúan zizegő, leveleit hullatni kezdő nádas, és a hűvösen ringatózó Balaton. Csend van, csak a Nagy Víz beszélget halkan a móló köveivel:

– Eljött ismét, eljöttél ismét! – suttogja minduntalan.

– Enyészetet hoz, meglásd! – kontráz rá a keleti szél, bebújva nádasba, felszaladva a vízparti fák lombjai közé, ahol szomorúan veszik tudomásul a visszafordíthatatlant.

A Reggelnek ma nincs kedve rászólni sem vízre, sem szélre, mert ha feleslegesen is, de igazat beszélnek. Átkarolja az Öregembert, aki erre felriad, és megigazítja aranyvirágból szőtt kalapját.

– Induljunk hát – kapja össze magát elmosolyodva –, elvégre ma sok gyertyát kell meggyújtanom!

A Reggel komoran segíti fel az Öregembert, aki nem más, mint Szent András hava, ki fényt hoz és emlékeket rajzol az elmúlt idők örök palettájára...

Két őn között

Halásszy nem így képzelte el Mindszent havának beköszöntét. Hányszor, de hányszor megálmodta, ahogy a kalyiba mellé telepített muskotályos szőlőn ekkorra már duzzadnak a szemek, részeg darazsak zsongják körbe a két öreg fűzt, s ő unottan heverészik a tűz mellett, ahol pirulnak az első balin szeletek, és úgy véli, azok a szálkás halpatkók akár az őszi naptól is pirulhatnának, oly nyárias az idő. A sziget ezennel már nem is a béke, hanem a jól megérdemelt jutalom apró szeletkéje, amit szinte habzsol az ember, s tömi magába mindazt, amit ráadásként itt kap.

Hétköznapi c(s)ukiság

Pergettyűs Tomi szépen eligazított a Salmo kupa után. – Vilikém – kezdte, miközben kitöltött két kupica pálinkát –, nem kellene neked ezt erőltetni. Hagyd a pergettyűzést másra, foglalkozz csak a pontyaiddal. Az való neked, az a kuka horgászat, amikor csak ülsz, és lesed órákon át a mozdulatlan úszókat. Na, béküljünk ki – és alacsony ívben felém hajította a teli kupicát.

Nem mondom, jófajta párlat a Pergettyűs-féle, ami csak annyiban az ő pálinkája, amennyiben az általam kínált pálinkák az enyémek. A párláshoz semmi közünk, különféle úton-módon kerülnek birtokunkba ezek a pálinkák, és most nem láttam célszerűnek, hogy félreugorjak a kupica elől. Már csak azért sem, mert Pergettyűs Tomi megbántott, béküljünk hát – pedig mennyire igaza volt!

Tisztaság fél egészség

Ismét címezzük mondandónkat egy közmondással, de most hagyjuk Halásszyt. Különösen, hogy a tegnapi pergettyűs bajnokságon, felvértezve a hazai pálya előnyével, totális betlit produkált a rendelkezésre álló hat óra időtartam alatt. Hogy társa sem fogott, az is egyértelműen Halásszy hibája, elvégre rossz helyeken adta ki a horgony le! utasítást. Ebből is látszik, Halásszy csak akkor tud halat fogni pergettyűssel, amikor a süllők nyilván egymás hegyén-hátán tolongnak a leglátványosabb akadók tetején, s rajta kívül ember fia nem járja a nagy vizet.

Az ígéret szép szó

„…Halásszy már alig foglalkozik a nyílt víz pontyaival, mert rövid az idő, mert a pontyok szanaszét ugrálnak, mert kagylót böfögnek, és különben is, idén valahogy nincs szerencséje velük. Eddig. De majd szeptemberben, majd akkor lesz nemulass! Most csak mulassanak – gondolja –, s az utolsó három alkalommal már pontyozó botot sem visz magával…”

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás, s valóban: Halásszy ígért valamit még a nyár közepén, amit illett megtartani. Idő: szép és ráérő, e kettő kell még nekem – morogta az orra alá, amikor a süllők elfogyni látszottak az akadókról, és az a bizonyos, alig három kilós nyurga behörpintette a legnagyobb Orkát. Igen. Hét grammos fejjel (olykor emelgetni is lusták ennyi súlyt az úszó alatt), emelés közben, akár valami felajzott fenekeszeg, ami éppen eleget futkározik a snecik után, s így érthető, ha felpörög a meglódított Orkára. Na de egy ponty? Egy ponty csak ne szaladgáljon mindenféle műizék után! Legyen szorgalmas, törje a kagylót, és szedegesse a bedobott kukoricaszemeket…