Viharban

viha.JPG

Olvasgat az ember, és néha nem hisz a szemének. Aztán hall is ezt-azt az ember, és néha nem hisz a fülének. Végül, amikor olvas is, hall is ugyanattól a személytől az ember homlokegyenest ellenkező álláspontokat, már sem a fülének, sem a szemének nem hisz. Látja a részigazságokat, de ha a sorok között olvas, látja azt a mérhetetlen rosszindulatúságot, ami eddig így, eztán pedig majd úgy igyekszik rombolni azt a munkát, ami szerintük helytelen és semmi szükség nincs rá. Segítek: itt most a horgászatról, a horgászturizmusról van szó, és valami többről is, de ezt hagyjuk…

viha3.JPG

 

Tessék csak lapozgatni előbb itt, aztán pedig itt. Előre bocsájtom, regénnyi irományt kell átlapozni ahhoz, hogy nagyjából képbe kerüljünk.

 

viha2.JPG

Nagy itt a baj. Pontosabban a bajkeverés. Nem értem, miért jó néhány, önmagát minden horgászok fölé helyező embertársunknak mindez, de ez legyen az ő személyes problémájuk. Én mindenesetre tovább nem vagyok hajlandó sem olvasni, sem hallgatni őket. Problémájukat átadom a háziorvosomnak, bajlódjon ő tovább ezzel.

Alapfelállás: a kifogott és visszaeresztett süllő és kősüllő nagy része elpusztul. Még ha pergetve, szájszélbe akasztva is fogjuk. Szép elméletek, nagyszerű külföldi tanulmányok (neves kutatók és tudósok munkája!) támasztják mindezt alá. S ez minden bajság alapja! (itt aztán bekapcsolódik néhány valós bajság is, mint például az ominózus horgászverseny, ami olaj a tűzre)

Ezzel szemben mit ér a mi munkánk? Fabatkát sem.

Elvégre feleslegesen dolgozunk, amikor egynyaras süllőket jelölünk csak azért, hogy a később, horoggal visszafogott egyedek növekedését, tóban történő vándorlását tanulmányozhassuk. Képzeljük el: a kutatások szerint az életteret adó medencéből kivett, egy-két percre szárazra tett süllő java része később elpusztul. Punktum! Ezzel szemben a tógazdaságban nevelt egynyaras süllőt mi lehalásszuk, majd mérőcsőbe, majd mérlegre tesszük (akár egy horgászversenyen), s minő borzalom: mindeközben vastag tűvel hátba bökjük, hogy egy jelet helyezzünk el a húsába rögzítve (a bökés itt is megvan, akár a horgászat során). Eztán bedobáljuk a Balatonba, de nyilván teljességgel feleslegesen, hiszen a süllőcske iszapos vízből, fuldokolva lett kihalászva, meglevegőztetve, megböködve, és a kutatásokból ugyebár tudjuk, a túlélésre nem sok esélye van ennél sokkal humánusabb körülmények között sem. S mégis, láss csodát: amíg a jelölt pontyok 8,5-10 százalékáról kapunk vissza információt, addig a süllők 6-8 százalékáról! Mi következik ebből? Csak annyi, hogy a pontyot sem érdemes visszadobni kifogása után, mert ha nem is annyira, de majdnem annyira nem éli túl, mint a süllő…

Valóban: a nyugat felé csak kátyúktól mentes utak és nem felvizezett narancslevek várják a keleti, egyszerű, barbár horgászembereket. Különösen Amerika! Először menjünk háborúba, mert az milyen menő és izgalmas, hősies dolog. Éljen a háború! Aztán rájövünk, amikor visszalőnek, hogy ez nem is izgalmas, inkább veszélyes mutatvány. Le hát a háborúval!

Mintha csak egy hippifesztiválon lennénk… :-)

viha5.jpg



A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr197406906