Isten veled, Zoli!

pélizo.bmp

November eleje volt, amikor először találkoztunk. Akkor sütött a nap és szikrázott az ég, és hétvégéről lévén szó, éppen a téli keszegek keresgélésén törtem a fejem, amikor kipillantva a tanyából, különleges kép tárult elém.

Horgász állt a parton, éppen velem szemben. Kezében rövid bot, vállán kis oldaltáska. Apró, zöldes színű műcsalit repített az öböl vizébe, majd néhány pillanattal később meghajlott a pálca, és rövidesen egy szép – no csak! – vörösszárnyú keszeget vett kézbe. Miután kiakasztotta belőle a horgot, óvatosan visszatette a vízbe, megigazította a műcsalit, majd újból dobott.

Azonnal vettem a kabátomat, és mintha csak arra lenne dolgom séta közben, feléje indultam. Elvégre ritkán lát az ember ilyen furcsaságot a Balaton partján.

Újabb termetes vörösszárnyú került ideiglenesen szárazra, amikor megálltam mögötte. A horgász végtelenül tiszta mozdulatokkal ténykedett, felszerelése, öltözete a pergetőhorgászok finom szerelékes mesterembereit idézte. Aztán megfordult, összeakadt a pillantásunk, és a tekintet, az arc nagyon ismerősnek tűnt, pedig tudtam, akkor találkozunk először

– Szép veres – dicsértem meg a halat –, és ahogy látom, nem az első…

– Fogtam már egy párat – válaszolta elmosolyodva. – Kissé beljebb, ahol a vitorlások parkolnak, sügért, és néhány ehhez hasonló méretű bodorkát.

– Bodorkát is? – csettintettem elismerően, mert ugye bodorkát pergetve…

Aztán szó szót követett, a balatoni pergetésről is értekeztünk, mígnem odavetettem egyszer, mert furkálta az oldalam a kíváncsiság:

– Ugye ismered a Szegedi Gyurit? Mintha már láttalak volna együtt benneteket valami horgászújságban!

Zoli csak mosolygott és bólogatott, hogy ismeri, és talán láthattam is valami horgászújságban, de ez nem lényeges, ám ő is látott ám engem valahol, talán valami horgászújságban éppen, mire azonnal rávágtam: lehet, de nem világbajnokként…

…a közös balatoni pergetés valamiért mindig elmaradt. Hol miattam, hol miattad. De nem bántuk, mert mindig úgy váltunk el, hogy akkor jövő tavasszal, a süllőtilalom oldásakor, akkor most már tényleg pecázunk együtt. Elvégre van rá időnk, vár ránk még néhány tavasz, üsse kő, ha ez a mostani elmarad. Éppen erről beszélgettünk három hete, amikor utoljára voltál lent Fonyódligeten. Halászlét kanalaztunk a barátod tanyáján, előtte megkóstoltuk az idei párlatfelhozatalt, majd derék pontyderekakat ropogtattunk, s beírtuk a naptárunkba: 2015 május 1., fonyódi-akadó. Az enyémben még ez áll: Péli Zoli, és egy nagy felkiáltójel, hogy ez mennyire fontos program…

…a felkiáltójel aztán ma reggel még nagyobb lett, s mögé került néhány kérdőjel is, de ezek a felkiáltó- és kérdőjelek már nem számítanak. Sokkal inkább az, hogy lesz még számtalan május elseje, amikor szabadul a süllő, amikor a magadfajta pergetőhorgászok szinte átölelik a Balatont, és boldogan magukhoz szorítják. Nem hiszem, nem fogom fel, hogy ezt mi már együtt sosem fogjuk megtenni!

Egy világbajnoki aranyérem, néhány pergető bot ma reggel az örökkévalóság vizeire költözött. Csak remélni tudom, lesz ott csuka, süllő, balin, de különösképpen vörösszárnyú és bodorka, hogy az érem és botok gazdája mindörökre nyugodtan megpihenhessen azon a bizonyos túlsó parton.

Isten veled, Zoli!

Címkék: Péli Zoltán 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr426884347