Két őn között

őn15.JPG

Halásszy nem így képzelte el Mindszent havának beköszöntét. Hányszor, de hányszor megálmodta, ahogy a kalyiba mellé telepített muskotályos szőlőn ekkorra már duzzadnak a szemek, részeg darazsak zsongják körbe a két öreg fűzt, s ő unottan heverészik a tűz mellett, ahol pirulnak az első balin szeletek, és úgy véli, azok a szálkás halpatkók akár az őszi naptól is pirulhatnának, oly nyárias az idő. A sziget ezennel már nem is a béke, hanem a jól megérdemelt jutalom apró szeletkéje, amit szinte habzsol az ember, s tömi magába mindazt, amit ráadásként itt kap.

Ezzel szemben a valóság: a muskotályos természetesen még nem terem, ahogy a kétnyaras ponty sem ívik; darazsak helyett mérges szúnyogok dongják körül a két fűzt, az egykori tűz parázshalmát megtépázta az eső és a szél, a bográcshely pedig szánalmasan üres. Odafenn szürke felhők nyargalnak, melyek lábából szinte lóg az eső, és a keleti szél valami réges-régi csasztuskát dalol a mérgelődő horgász fázós fülébe.

őn11.jpg

Dömének viszont minden mindegy volt. Esik az eső? Hát essen! Fúj a szél? Hát fújjon! Kit érdekel mindez, amikor újból kiléphet a Köd szigetének fövenyére, ahol ismét pecázhat Bátyóval, mint azon a réges-régi nyári reggelen, amikor először találkoztak. Őt akkor a szél fújta erre, Halásszyt a csónak hozta, s most ugyanaz a ladik dacolt széllel és hullámokkal, míg elérték a valóban ködbe vesző Köd-szigetet.

Minden úgy van, ahogyan régen – nyugtázta Döme, miközben kipakoltak a ladikból. Régen járt itt. Talán csak a kikötő szélesedett meg kissé, mert megkopott a nád. Halásszy ezt a kopottságot azonban a sárguló, hangosan zizegő nádleveleken látta csak, mert a két öreg fűz még mindig nyárias színben lengette leveleit. Pedig ilyenkor már javában sárgulni illene azoknak a faleveleknek, netán pereghetnének is, ám az ősz késik. Mi több: szebb az idő, mint az elmúlt nyár nagyobbik felében, holott borult az ég, és kellemetlen keleti szél fújdogál.

őn20.JPG

Furcsa egy nyár volt ez. Halásszy keveset pecázott, mondhatni hűtlen lett a szigetéhez, mert csak ritkán engedte el a munka. A pontyok alig érdekelték. Idő kell ahhoz, ha már a seggünk meg van hozzá – mondta Dömének, aki elsőként a pontyokról faggatta. Na de a süllők, azok kitettek magukért – ecsetelte a pergetéssel eltöltött órákat, és mutatott néhány fotót, melyeken szép egyenesfogúakkal pózolt.

– Na látod, ilyent most nem fogsz – mondta a kalyiba előtt Dömének, aki nyálát csurgatta a szép halak láttán.

– Jó lesz nekem egy kövér, sárga ponty is – vonta meg a vállát.

– Azt sem fogsz. Legutóbb nem találtam a sziget körül egy árva gébet sem, nem hogy pontyot. Ebben az időben ma sem lesz másképp. Legfeljebb csukát fogsz, mert azt mindenki tud most fogni, akinél van ilyentájt legalább egy rozzant, kiszuperált cipős kanál.

Halásszy tudta, ezzel nagyot lódított, mert valóban gyakori hal a csuka újabban, de azért nem mindenkinek van szerencséje hozzá.

Döme sandán nézett fel a fotóalbumból.

– Tulajdonképpen az sem baj, ha nem horgászunk. Tüzet gyújtunk, megpirítjuk a szalonnát, szelünk hozzá lila hagymát, majd leheveredünk… – és itt gondosan körülnézett – …a két fűz közé.

Ekkor észrevette a szőlőt, mely buján futott szét a füzek oldalán, keresztül a kalyibán, és végtére egy leselejtezett, földbe szúrt öreg nádboton pihent meg. Kacska rongycsíkokkal volt felerősítve, hogy a nagyobb szelek se tudják letépni a támasztékról.

– Ez meg miféle szőlő? – kérdezte csodálkozva.

– Pölöskei muskotályos. Még fiatal, tavaly ültettem. Amott pedig – mutatott Halásszy a sziget talán fél méteres kis homokdombjára, mely legfeljebb talicskányi nagyságú volt – jövőre megépítem a pincét, mert jövőre már teremni fog…

Mosolyogva koccintották össze a pálinkáspoharakat, ismét beleharapva az „arany tartalékba”, amit Halásszy különleges alkalmakra tartogatott a lóca mögött, homokba ásva.

És ez most különleges alkalom, hiszen itt van Döme!

A reggeli fenséges volt, mint mindig a szigeten. Kolbász szürke marhából, derék paprika és helyben termett paradicsom – mi kellhet még két vándorhorgásznak? Talán egy pohár sör, de reggelire mégsem illik sört inni, jó lesz az majd a sült hal után, ebédre.

Halásszy vizsgálgatta a szelet, figyelte a hullámokat. Döme eközben csak a vízzel volt elfoglalva, de nem látott sem balinrablást, sem pontyugrást. Kihaltnak tűnt minden, ami körülvette a szigetet.

– No, induljunk – bíztatott Halásszy, nem túl meggyőzően. – Két pontyozó és két pergető marad a fedélzeten. Másra nincs szükség!

– Mi a haditerv?

– Kicsit körülnézünk a sziget mentén. Kertekalja, Bóbita. Belefuthatunk pontyokba, esetleg megdobáljuk az ismert akadókat. Legutóbb is csak csukák voltak azokon, azt talán most is foghatunk. Sokat ne remélj…

Dömét különösebben nem izgatta Halásszy borúlátó felvezetése. Úgyis fognak valamit, de igazán nem számít, mi kerül horogvégre. Kényelmesen elhelyezkedett az első ülésen, és akár valami középkori relief, mereven nézte a hullámos vizet és a távoli túlpart kék hegyeit.

Halásszy aprókat húzva evezett, és figyelt mindenre, ami áruló jelet küldhetett volna odalentről. A víz borzasztóan tiszta volt a sziget körül, csak távolabb lett kissé opálosabb. Az akadó és az iszap szélén. Ott a két víz úgy vált el egymástól, ahogy emlékei szerint a Tisza a Szamostól sok-sok száz méteren keresztül, miután egymás karjaiba szaladtak.

Döme gondolt egyet, kézbe vette rövidke pergető botját, majd megsuhintotta azt. A kicsi, ám annál súlyosabb, ezüstszínű wobbler könnyedén szállt, húzta maga után a vékony fonott zsinórt. Arra gondolt, hátha a két víz határán, mint múlt nyáron, talán szaladgál néhány balin. Rablást ugyan nem látni, de amíg Bátyó evezget, ő addig horgászik.

Gyors csévéléssel közelített a wobbler, melyet csak ritkán használt. Ehhez nem kell ész, csak tekerni kell, és kész! – mondogatta mindig, amikor néhanapján zsinórvégre került, és úgy volt vele: akárcsak a körforgó, ez is a gyengék fegyvere. Halásszy csak mosolygott Döme igyekezetén, nem is figyelt rá, mert gondolatait lekötötte a víz és a kijelző váltakozó, de szüntelen vizsgálata.

Ettől függetlenül nem lehetett nem észrevenni, amikor Döme bevágott, és karikába hajlott a kis nyél.

– No nézd csak! Balin a semmiből!

Döme alig hitte a kapást, ami úgy vágott bele, ahogy a ménkű csaphatott Jézusba. Szinte letépte karjait a súlyos roham, pendült a zsinór, majd a fényes-ezüstös haltest szaltót vetve perdült ki a vízből, éppen a tiszta és opálos közeg határán.

Halásszy kalapot emelt, Döme pedig boldogan mutatta fel a szép őnt. Már éppen visszaereszteni készült, megszokásból, amikor megállt a halat szorító kéz. A hal nem tudhatta: sorsa most vékony hajszálon függ.

– Hát akkor szakadjon az a hajszál! – bólintott Halásszy. – Nem tudhatjuk, lesz-e még ilyen vak szerencsénk. Ebédre éppen elég, a menüt ezzel kipipálhatjuk!

Döme sajnálkozva nézte a halat.

– Jól van, csak búslakodj. Majd a sült hal után megbocsátasz magadnak, s nekem is…

Döme alig hitte, amikor percekkel később újabb villámcsapás érte karját, és egy hasonlóan szép őnt terelhetett a csónakba. Halásszy úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig kis híján leesett az álla a csodálkozástól. Hogy ezt miért nem próbálta a legutóbbi pergető versenyen! Igazán húzkodhatott volna Salmo-t a Salmo Kupán, ha csak rövid ideig is!

őn16.JPG

őn12.JPG

őn13.JPG

őn14.JPG

A csónak lassan araszolt előre. Halásszy benavigált az akadó fölé, eltávolodva ezzel a tiszta és opálos víz határától. Döme persze dobált rendületlenül, de mindhiába. Több balin nem akadt.

– Bátyó, azért ez eddig nagyon ott van – helyezkedett ismét reliefi pozícióba. – Itt ez a csodás víz, fogtam két balint, mi kellhet még? – és átnézett az északi part felé, tökéletes áhítattal a tekintetében.

– Mondjuk egy bélpoklos pontycsapat még az utunkat állhatná – törte meg a csendet Halásszy rezignáltan.

– Útonálló pontyok? Ez jó!

– Bizony jó lenne. Különben is: thrillel balint fogni a gyenge pergetők szórakozása.

– Szégyellem is magam. Esküszöm, a Dráván még sosem fogtam vele halat. Itt meg még nem próbáltam, és – nyúlt a botja felé, majd kiakasztotta a kapocsból a műcsalit – már nem is fogom. Neked adom!

– Ne szórakozz! Ennyire béna pergetőnek nézek ki?

– Dehogyis! Emlékül. A mai nap emlékére. Akaszd a többi relikviád közé!

Halásszy erre mosolygott egyet, elvette a wobblert, és legszívesebben hátba veregette volna a melákot. Milyen furcsa – gondolta –, hogy legelső találkozásukkor kis híján megölték egymást, de aztán szépen elosztoztak szigeten, fűzön, balinon, pontyon, de legfőképpen e különleges közeg nyújtotta élményeken. S most még egy kis kulcsot is kapott ajándékba – az élménytárhoz…

– Na de mi újság az üzlettel? – érdeklődött tovább Halásszy, miközben megállapította: lassan a Bóbitához érnek.

– Úgy néz ki, talpra álltunk. Nem mondom, nagyapám elúszott vagyona és tapasztalata nagyon hiányzik, de már túl vagyunk a nehezén. Két fegyvergyárnak is beszállítunk, sok munkánk van a vadászok felé. Reggeltől-estéig dübörög az eszterga, hull a fémforgács, a megrendelések pedig csak jönnek, jönnek…

– Akárcsak az árvizek a Drávádon. Jó év volt ez, legalább nem fáj a szíved az elmulasztott horgászatok miatt.

– Igazán azt sajnálom, hogy a paducozást is ki kellett hagynunk. Pedig arra nagyon készültem. Homokpad, paducok, esti tábortűz, szalonnasütés… – merengett el Döme.

– No és a nádi farkasokat se felejtsd! – szólt közbe Halásszy.

A Bóbita is üres volt. Itt lehorgonyoztak ugyan némi gumizásra, de se süllő, se kősüllő, se csuka nem akadt. Csak az idő telt.

Halásszy leevezett egészen a Szakadt-partig. Abban bízott, talál ott pontyot, valahol a nagy kövezésen, vagy a márgatörések külső szélén. De sem itt, sem ott nem volt semmi. Talán a Kő elején? Meg sem lepődött, amikor a legtávolabbi, iszapba ékelődött márgapadon sem talált halat, pedig ez a hely volt az örökös mentsvár. Néhány haltalan napon már megmentette a horgászatot, kihúzta a kísérőt a teljes kudarcból.

– Ne törd magad – pöffeszkedett Döme a csónak orrában, s Halásszy úgy vélte, nem is relief, hanem valami fogyókúrára fogott őrgróf terpeszkedik ott.

Ám ekkor…

A kő szélén jártak éppen, közel a Kertekaljához. Az elnyújtott, keleti szél által tolt hullámok némelyike már meghabosodott, billeget a ladik, de az a néhány gombóc – éppen három –, ami felbukkant a monitoron, elég volt Halásszynak ahhoz, hogy kipottyantsa a dugót.

– Pontyok – jelentette be Dömének, aki elengedte füle mellett a bizakodó megjegyzést. Sandán pislantott a kijelzőre, ahol éppen kicsúsztak a képernyőről a gombócok, de újabbak már nem érkeztek oda.

– Néhány hal. Kérdés, menetben vannak, vagy keresgélnek ezek a halak. Én mindenesetre megállásra bíztatom őket – mondta Halásszy, miközben néhány marok kukoricát hintett a dugó köré.

– Keszeg nem lehet?

– Sőt, akár süllő is. Vagy fenéken portyázó balinraj. Az is lehet, harcsák mennek a siófoki halfesztiválra, ami jövő hétvégén lesz. Nem kell sietniük, egy hét alatt kényelmesen odaérnek…

Döme azonban nem hagyta magát.

– Sodródó hínárdarabok azok. Amur lehet mögöttük, tehát hajrá!

Némi idő eltelt a horgonyvetéssel és csalizással, de öt perc múlva már a helyükön billegtek az úszók. A szél kissé mérséklődött, ám a hosszú, távolról érkező keleti hullámok egyaránt mozgattak csónakot és úszót.

– Ülj melléjük – javasolta Halásszy, de Döme nem mozdult.

– Inkább dobálnék, az mozgalmasabb…

Negyed óra után az egyik úszó fogta magát, és besétált a víz alá. Halásszy éppen a piros bóbitákat figyelte, így azonnal lefülelhette a kapást. A megakasztott hal elsepert észak felé, kérte a húrt, amit kapott is – csak tessék, tessék, van az orsón bőven belőle!

– Jó hal ez Bátyó – lelkesedett Döme, ám Halásszy legyintett:

– A szokásos méret, nem lesz több öt kilónál!

Nem is lett. Még annyi se. De igazán szép, formás pikkelyes került rövidesen merítőbe, a két horgász pontyfogási bizodalma pedig a csillagos egekbe. S hogy fokozódjanak a helyben tartó bizodalmak, alig dobott vissza Halásszy, egy hasonló méretű pikkelyes szinte ráfeküdt az eddig csak bukdácsoló másik úszóra. Az első halmozdulás volt aznap; tehát itt vannak!

őn9.jpg

őn5.jpg

őn8.jpg

Hogy ott voltak-e vagy sem, nem derült ki. Legalábbis nem győződhettek meg róla, mert délig több kapás nem akadt.

– Gyerünk a szigetre, uram! – bontott horgonyt Halásszy. – Kikötünk, megkérgelem az ön őnjét, amit aztán megpirítunk, majd megebédelünk. Végül, ha javasolhatom, ebéd után megnézzük a sziget körüli sügéreket és naphalakat, mert ide visszajönni majdhogynem felesleges mutatvány…

– Az jó móka lesz! – lelkesedett Döme, s így folytatta:

– Kikupálódtam ám Almádiban a nyáron! Sztív kioktatott sügérhorgászatból, ellátott mindenféle jó csalival. Egyik rondább, mint a másik.

Halásszy mosolyogva vonta meg a vállát.

– Hála a világhálónak, már a Köd-szigeten is ismert a mondás: szép halak, ronda emberek ronda csalikkal…

Néhány perc alatt konyhakésszé tette a balint, alaposan besózta, miközben Döme a tűzrakással foglalkozott. Az éledező lángnyelvek füstje beterítette a kalyibát, majd nem sokkal később a serpenyőben sercegő balin szeletek illata kerítette körül.

– Előbb konzerválunk, utána ízesítünk – jegyezte meg Döme.

– Konzerválódott ez már az évek alatt éppen eléggé. A tavaszi négy napos vihar alaposan megtépázta, májusban két napot töltöttem a javítgatásával.

– Ahelyett, hogy a süllőket abajgattad volna!

– Abajgattam később. A munka előrébb való…

A balin ismét remekre sikeredett. A tűz köré elhelyezett fatuskókon ülve szopogatták a szálkákat, mert két kilós balin ide vagy oda, bizony pikkely sem maradt utána. Halásszy bontott még egy üveg barna sört – Dömének a háta is megborsózott tőle –, és jó ideig beszélgettek a kalyiba mellett.

őn4.jpg

Később Döme kézbe vette a legkarcsúbb pecabotját, valami rettenetesen csúnya, sárga színű csalit kötött a zsinórra, és eltűnt a sziget védett oldalán elhelyezkedő nádasban. Halásszy elrendezte a tüzet, majd a pontyozó botkat vette kézbe. Nem, nem horgászni akart, de mindegyik felszerelés megérett a felújításra. Friss kötések és csomók, új horog – hosszú ősz elé nézünk, szükség lehet még rájuk…

A sügerek és a naphalak úgy sorakoztak Döme műcsalija elé, ahogy a gyerekek a cukrot osztogató köré. A teljesen tiszta, átlátszó vízben szinte a semmiből rontottak elő, és vagy vadul támadták a csalit, vagy csak kíváncsian megszemlélték. A mélyebb részről néhány darabos sügér is horogra került, de Döme a látott halakkal szórakozott igazán. Sikerült fognia két naphalat is, de a termetes vörösszárnyúakkal nem bírt. Azok valamiért nem érdeklődtek a csali iránt, pedig ott úszkáltak körülötte.

őn2.jpg

őn3.jpg

őn1.jpg

Már veszett a fény, amikor abbahagyta a horgászatot. Halásszy két kapás erejéig bekapcsolódott a mókába, de őt kevésbé érdekelte ez a fajta horgászat. Pótcselekvésnek jó – mondogatta az őt unszoló Dömének, aki viszont kifejezetten élvezte a szórakoztató „sügérbosszantást”.

Sötétedni kezdett, amikor összepakoltak mindent, és eloldották a kikötőkarótól a csónakot. Elindultak a két csúcsos hegy felé, amin hol itt, hol ott lobbantak fel fények, akár a szentjánosbogarak a zöldellő réten. Rövidesen a Köd szigete beleveszett az alkonyba, elnyelte a növekvő sötétség és a hullámaiban fuldokló Balaton.

Döme hátranyújtott kezein támaszkodva ült a csónak orrában, és arra gondolt, hogy több ilyen napra volna szükség. Többet kellene horgászni Vilmossal, magányosan lenni a nagy vízen. Igen, magányosan, mert Halásszy és a halak nem társaság: ők maguk számára a balatoni magányosság.

őn10.jpg

Címkék: novella ponty őn Halásszy 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr606826787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

deepee 2014.10.23. 18:38:02

Ez szép volt! Köszi!

write it Betti 2014.10.23. 21:28:32

Drága Halásszy,
én már megint csak irigykedni tudok! Amilyen búsan indult a még nyári fizimiskájú fűzfák alatt, nem hittem, hogy ilyen pazar nap kerekedik belőle!!
A pikkelyes pedig olyan gyönyörű, hogy attól festeni sem lehetne szebbet!
:-*

Tenka 2014.10.23. 21:41:35

Minden benne van. Többet én sem tudnék hozzátenni. Döme

Skribanek Zsolt 2014.10.24. 11:22:57

Szép írás! Ezen a részen nagyon jót derültem:
"Legfeljebb csukát fogsz, mert azt mindenki tud most fogni, akinél van ilyentájt legalább egy rozzant, kiszuperált cipős kanál."

Pdig milyen büszkén mutogattam ismerőseimnek a két csuka fotóit, amit a múlt hét végén, első pergetésem alkalmával fogtam. :)

godzikka 2014.10.30. 09:57:47

Szia Zsolt,

Szép halak, jó hogy van időd horgászni és írni :)

Zoli