Görbetükör a pergető tudományomról

robi3.jpg

Az utóbbi időben nem horgászom. Idehaza ritkán kerül elém az íróasztalom is, amit néhány hűséges olvasómmal ellentétben én kevésbé bánok. Éppen ezért most beletúrtam a fiókomba, és kivettem egy karcolatot, amit éppen két éve véstem memóriába. Igaz, szőrmentén sem érinti az alábbi elbeszélés a Balatont, de a szereplők éppúgy balatoni horgászok, ahogy én is. Jó szívvel és kellő öniróniával ajánlom mindenkinek!   

Valamikor, réges-régen horgásztam utoljára a Desedán. Egy kedves barátom mondása szerint akkor, amikor még dinoszauruszok szaladgáltak a tóparton. Ez persze túlzás; ám ahol most gyönyörű hétvégi házak sorakoznak a domboldalon, ott akkoriban tényleg őzek legelésztek, és száraz időben is nehezen járható földút vezetett a horgászhelyekig. Való igaz, utolsó desedai horgászatom óta sok víz lefolyt – mondjuk – a Kaposon, és minden bizonnyal a Deseda lecsapoló zsilipjén keresztül is, ráadásul akkor még iskolába jártam.

A teljesség kedvéért illik megemlíteni, hogy Takács Robi számtalanszor hívott az utóbbi néhány évben ide horgászni, de egyszer sem éltem a lehetőséggel. Mindig közbejött valami, aztán Robi idővel már meg sem hívott, mondván: úgysem megyek el. Az elmulasztott horgászatok alkalmával megszákolt szép nyurgáinak és süllőinek portréit viszont mindig gondosan elküldte nekem drótpostán, nyilván azért, hogy emésszen a sárga irigység.

robi1.jpg

robi2.jpg

Robi

Háncs Zoli szintén tapasztalt desedai horgász. Ő azonban sohasem hívott ide pecázni, csak néha szőrmentén megemlítette, legutóbb mekkora fogast fogott gumihallal, és mekkora harcsa nyelte el a wobblerjét. Olykor-olykor mutatott fotót a halairól, persze szigorúan a mobilján, ami felőlem akár a kaposvári halpiacon is készülhetett (tudják: a nagy homály közepén valami kis sötét folt…).

zoli1.jpg

zoli2.JPG

zoli3.jpg

Zoli

A pergető verseny kihirdetésekor gondoltam először, hogy itt az alkalom a nagy visszatérésre. Mivel úgy tűnt, azon a napon valószínűleg még halászni fogunk, kényszerűen el is hessegettem a kósza gondolatot. Legalább zsebben marad a nevezési díj – vigasztaltam magam, teljes egyetértésben Margóval, aki szintén ezt hozta fel vigasztalásul.

Október végén azonban már látszott, a verseny időpontjára kényelmesen elvégzünk a halászattal. Zolit nem volt nehéz rábeszélnem az indulásra, bár kezdetben szabadkozott.

– Zsolt, az a helyzet, már vagy tízen szeretnének velem csónakba szállni. Az lesz a legjobb, ha pályázatot írok ki a szabad helyre: ki fizet többet…

Némi alkudozás után végül is megegyeztünk. Annyi kikötése volt csupán, hogy nekem kell állni a reggelit (mintha ott nem kapnánk), valamint GPS készüléket nem vihetek magammal. Továbbá:

– Csalit, botot se hozzál. Elvégre mindenféle szemetet nem engedek berámolni a hajómba!

A versenyre való készülődésem így meglehetősen leegyszerűsödött. Mivel több közös barátunk is nevezett, már hetekkel a verseny előtt megkezdődött a latolgatás, no és akik komolyan vették, edzettek is.

Például a Ticsu-Totya páros is nagy lendülettel készülődött. Ticsu szakácsként keresi a gumihalra valót, újabban félévente eltűnik külföldre (legalább rendesen megtanul pizzát készíteni…), ezzel szemben Totya festő, és nyugodtan állíthatom, ha annak idején van egy kis szerencséje, ma nem falakat és ablakkereteket, hanem aktképeket festeget valami menő galéria részére. Szóval, ők ketten tényleg jó párost alkotnak; Ticsu a letisztult precizitásával, Totya pedig a végtelenül egyszerű, de bevált technikájával lesz komoly ellenfél, különösen, hogy tenyerükre van rajzolva a Deseda medertérképe. Aztán itt van Kufa, aki újabban sokat perget a vízen, edzésen fogott is egy szép hét kiló körüli süllőt, ráadásul társa a helyi gumihal-professzor, szintén kezükben az aljzat pontos térképével. És említsük meg szikkasztott szúnyog kollégámat, alias Sztahovits Petit, aki éppen Takács Robival alkot párost, na és itt lesz Gégény mester is, elmaradhatatlan társával, Zimány Ferivel, nem beszélve a többiekről. Mondtam is Zolinak, nekünk nem sok esélyünk marad számottevő eredményt elérni.

– Zsooolt, mi nem azért indulunk! Tudod, a részvétel…

Bólogattam, helyeseltem, ahelyett, hogy szagot fogva, valami egyszerű ürügyre hivatkozván, visszamondtam volna a versenyt. De úgy gondoltam, Zoli ezen kijelentése jól ismert szerénységéből fakad, hiszen olyan helyekre fogunk majd beállni, ahol elég lesz csupán a csónak mellé leengedni a gumihalat, amit már vízközt elkap valami kapitális tüskés hátú…, szóval nem lesz más feladatom, mint csapattársam iránymutatása alapján csak akasztani és fárasztani…

Elvégre Zoli úgy ismeri a Desedát, ahogy én a tenyeremet sem.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

ticsu.jpg

Ticsu

kufa.jpg

Kufa

totya.jpg

Totya

Zoli egy héttel a verseny előtt hívott, és száraz tényként a következőket közölte:

– Tegnap fogtam egy húsz kilós harcsát, ma pedig egy hét húszas fogast. Utolsó dobásra aztán elment egy még nagyobb a csónak mellett… Mindkettőt otthagytam a gödörben, azzal a hellyel fogunk kezdeni…

Gondolhatják, hogy vártam a verseny napját. Nagy reményekkel! És ekkor ismét eszembe jutott az a bizonyos bugaszegi pergető verseny, amin Horváth Gyula Gabival indultam. Akkor valóban a társaság és a peca kedvéért szálltunk csónakba, de az első forduló végén úgy szálltunk ki, hogy öt fogott csukánkkal vezettük a versenyt. Ezzel elromlott minden. Korábbi jókedvünk tovaszállt, és az esélyesség terhe miatt az ebéd sem esett jól. A második forduló éppen betörő meleg fronttal indult. Némán ücsörögtünk a csónakban, vártuk a rajtjelet, amikor megjegyeztem:

– Ombre, azt tudod, ha csak egy nyeszlett csukát fogunk…, Te, mondom, csak egyet!

De egyet sem sikerült. Mint utóbb kiderült, a második helyhez már egy tenyérnyi sügér is elég lett volna, ám az a délután számunkra elveszett, vele együtt a dobogó is.

Igen – adtam igazat utólag Zolinak –, tényleg csak a részvétel számít…

A családdal közben elterveztük, hogy a versenyt megelőző este leutazunk Kaposvárra, és elkvártélyozzuk magunkat Tisza Laciéknál. A szokásos családlátogatás így kiegészülhet a másnapi verseny programjával, megspórolva ezzel egy ködösnek ígérkező hajnali utat a Balatonról.

Kora este volt, amikor megérkeztünk Laciékhoz. A kertbe lépve varázslatos kép fogadott bennünket: Ticsu ott állt a szabadtéri bogrács mellett, amiben vörösboros marhapörkölt rotyogott, mellette pedig a tálalóasztalon – komoly ködöt képezve – hatalmas tálnyi forralt bor gőzölgött.

De Tisza Laci előbb a pálinkájával hozakodott elő.

– Vilikém, saját főzésű (manapság mindenki pancsolhat pálinkát…), tudod, a fonyódligeti kajszi…

Mire a vacsora elkészült, a kellően áttestesült ligeti hullott kajszibarack – karöltve a forralt borral – alaposan megágyazott a pörköltnek. Ticsu fantasztikus étket rottyantott nekünk.

– Nagyon ne reménykedj, hogy jót fogunk horgászni – mondta vacsora után. – Tegnap és ma is vallattuk a vizet Totyával, de csak egy kövest, és egy hetvendekás süllőt fogtunk. Ráadásul marha hideg volt, fagytak a gyűrűk.

– Éjszaka ideér a melegfront. Meglásd, holnap szép idő lesz. Pólóban fogunk pergetni.

– Persze – nézett le a lábamra, majd hozzátette: – Holnap azért valami komolyabb dorkóban horgásszál.

– Na de Ticsukám, ez egy eredeti Orizo bakancs. Nincs az a hideg, ami átjárja.

– Ne legyél abban olyan biztos. Öt óra peca, csónakban. Leteszteli majd a mamuszodat!

Ezután kitértem a sok-sok lesen eltöltött téli éjszakára, amikor mínusz 5-15 fokban ücsörögtem órákon át, mozdulatlanul, várva a vaddisznókat. Ezzel szemben öt óra aktív mozgással eltöltött horgászat fagypont körüli hőmérsékletben, tulajdonképpen nyári strandidős tevékenység – bizonygattam bakancsom szigetelőképességét.

Egy biztos: másnap reggel elég lett volna egy pár zoknit felhúznom, mert a két pár túl passzentosra sikeredett. Ez akkor derült ki, amikor sorsoláskor már igencsak fáztak a lábujjaim, és ezt Ticsu észre is vette.

– Látom, máris toporogsz. Fázik, mi? És még vissza van öt óra.

– Dehogyis. Csak úgy toporgok – hazudtam. Talán ekkor, ha lazítok a patentságon (egy pár zokni le), jobban jártam volna. Persze csak képletesen, mert valójában állni kellett.

A sorsolás előtt megreggeliztünk. Friss tepertő volt lila hagymával, Tisza-féle sárgabarack pálinka, utána pedig egy bögre forralt bor. Az első kötelezettségemet tehát kipipálhattam. Zoli nem sokat csipegetett, és csak egyszer húzta meg a butykost, mégis ő volt az első, aki pakoláskor, rálépve a csónakkikötő jeges deszkáira, irdatlan hátast dobott. Képzelhetik: két méteres, szálfa termetével keresztbe dőlt a méter széles deszkákon. Minden fizikai törvényszerűség ellenére teste a bejárón maradt, de a kezében hozott villanymotor hasonló nagyot esett.

Elsősorban ez utóbbit féltettem.

Segédkeztem Zoli talpra állításában; csak a bal vállát fájlalta, de azt nagyon. Ezután félve vizsgálgattam a villanymotort, mert ha ennek baja van, bizony eveznünk kell. De szerencsére minden rendben volt. Technika és ember egyaránt.

Az ellenfelek látszólagos aggódással figyelték az eseményeket.

– Megtaláltad, Zolikám? – kérdezte pókerarccal Horváth Tibi.

– Akartam mondani, hogy csúszik – késlekedett Mike Józsi a figyelmeztetéssel.

Szégyelltem bevallani, de ezt megtehettem volna én is, mert a csónakkikötő deszkáira én léptem előbb, kezemben az akkumulátorral. Éreztem, tükör jégre érkeznek bakancsaim, de hát hiába, ezek a bakancsok kiválóan tapadnak, remek kis meleg bakancsok ezek…

– Szerencse, hogy a motor egyben maradt – állt meg mellettünk Totya csípőre tett kézzel, és ezt olyan színtiszta materializmussal dörmögte, hogy Zoli úgy pillantott rá, mint gyújtogató a vizes szalmára.

Természetesen felszerelést azért vittem magammal. Egyet. Igaz, arra a pálcára esett választásom, amit Zoli nem kritizálhatott meg. Elvégre az övé volt. Tőle kaptam ajándékba, de mivel Gampel Pista keze-munkája, nem fogadhattam el ingyen: két forintot adtam érte.

– Mondtam, venyigét ne hozzál. Van itt éppen elég. Azzal horgászol, amelyikkel akarsz.

– Tudom, valami kidobott ócskaság ez – nyújtottam a ladikba a nyelet –, valami primitív házibuhera, csónaktoló rúdnak azért megteszi. Ha valahol megfeneklene a ladikunk, még hasznát vehetjük.

– Nocsak – érzékenyült el Zoli azonnal –, a jó öreg Sportex blank. Látod, ő beszállhat!

– Éppen elég Gampel Pista van itt a ladikban, megfér ez is…

Pista keze munkájának dicséretével vágtunk neki a versenynek, szinte az utolsók között elrajtolva. Szerencsére a nagy gödörnél, amit elsőnek terveztünk meghorgászni, nem tanyázott le senki. Zoli állítása szerint azért, mert rajta kívül senki sem ismeri. Ezt azért furcsálltam kissé, mert nem valami Balaton méretű víztározóban lapult ez a gödör, ráadásul talán száz méterre a parttól. Na, de mit filozofálok én itt, elvégre oda tartunk, ahol fogta, majd visszaengedte azt a hét húszast, egy még nagyobbat meg elengedett.

Bizseregni kezdtek az ujjaim.

Lehorgonyoztunk, és mire nagyjából elhelyeztünk mindent a ladikban, már dudáltak is. Horgászhatunk!

– A part felé kell dobálni – árulta el a gödör helyét Zoli, és olyan félkört formált karjával, mintha nekem akarná adni a Deseda ezen felét. Persze, érthettem úgy is, hogy: barátom, itt annyi süllő van, nem férnek meg azok holmi asztalnyi területen…

– Értem. De mégis: pontosan hova?

– A parti fűzfa irányába. Tőle kicsit jobbra, kicsit balra…

Megigazítottam homlokomon a sapkámat. Mintha fázni kezdett volna a fülem. Tehát van tér dobálózni, ennyi erőből akár vaktában is.

– Tekintélyes gödörben lapulnak a nagy fogasaid – nyugtáztam a helymegjelölést, és jó hosszan elküldtem előre a piros-fehér gumihalat.

Még hogy leeresztem majd csak a csónak mellé!

Az első dobások alkalmával természetesen reménykedik az ember a korai kapásban. Aztán ahogy múlnak a percek, és a kötelező műcsali cserék, jigfej váltások sem hoznak eredményt, kezd szertefoszlani a gödörben lapuló, nagy süllő elejtésének reménye.

Nem lapult ott semmiféle süllő, nemhogy nagy. Pontosabban: ha lapult is ott, mi nem értettünk hozzá.

Zoli rövidesen lefújta a meddő próbálkozást.

– Jól van, ezt rendesen áttapogattunk. Most nincs itt hal. Gyerünk fel az oszlophoz!

Gyerünk! – gondoltam magamban. Társam felszedte a horgonyt, beindította a villanymotort, én pedig úgy pöffeszkedtem az orrban, mint középkori kalózhajón a relief. Elvégre hajókiránduláson vagyok, vagy mifene; tessék hát élvezni a csónakázást!

Beálltunk az oszlop elé, ahol újabb instrukciókat kaptam.

– Az oszloptól balra van egy fatörzs. Vigyázz, nehogy beleakadjál, mert nagyon marasztalós. Én majd dobálok az oszloptól jobbra. Itt is fogtam már szép fogasokat, meg, ha jól emlékszem, itt kaptam el egy harmincas harcsát. Arról a tuskóról lejött néhány kapitális (csak, hogy remegjen a kezem, és lássam barátom nagylelkűségét)…

Kufáék a szomszédban horgonyoztak. Kezdéskor azonnal odaálltak, azóta vallatták azt a részt. Most azonban valami mozgolódás támadt a csónakjukban. Kufa a merítőért nyúlt, és beszákolt társának egy süllőt. Innét nézve talán hatvan dekás lehetett a hal. Megemeltem feléjük a sapkámat.

– Kufáék most fogtak – jegyeztem meg foghegyről.

– Ők ügyesek, nem úgy, mint mi. Jövőre jobban megnézem, kit engedek a csónakomba.

Na, erre benyúltam a kabátom belső zsebébe, és elővettem a laposüveget. Elvégre ki kell engesztelnem a kapitányt!

– Béküljünk ki – nyújtottam át a manifesztálódott barackot rejtő flaskát. – Mielőtt kiraknál a ladikodból…

Zoli jót húzott a zamatos pálinkából, és megborzongott. Még mindig fájlalta a karját.

– Mi lesz, ha jön a nagy harcsa? Ki sem tudom fárasztani.

Aztán dobáltunk tovább. Hamarosan megakasztottam a fatörzset, és addig feszegettem, amíg elindult felém. Jókora ágdarabot húztam fel a zsinórnál fogva; csak nehézkesen tudtuk volna csónakba emelni – de nem akartuk. A fatörzs egy részét így áttelepítettük.

– Tönkre teszed az akadómat – jegyezte meg csak mellékesen, és még hozzátette: – Talán le kellett volna méretnünk, volt vagy három méter…

A halfogás azonban másnak sem ment. Egyszer-egyszer láttunk ugyan jelzőmellényt felvevő párost, de jobbára mindenki csak egykedvűen tekergette az orsóját. És a hideg nem enyhült, mi több, hamarosan fagyni kezdtek a gyűrűk. De úgy rendesen. Érezhetően hidegebb lett, és Ticsunak igaza: bakancsom immár – legfeljebb –, mint egy félretaposott strandpapucs, védte lábaimat.

Újabb helyeket látogattunk meg. Természetesen mindegyik friss pályán szűkszavú biztatást is kaptam Zolitól, ilyenformán:

– Itt egyszer nagyon belenyúltam…, öt kiló alatt egy sem volt…, ez a harcsás pálya, igaz, szeptemberben – és ehhez hasonlók. Én persze, mint jó csapattárs, szorgalmasan bizakodtam. Egyébként is, a reménykedés, a kapás pillanatának állandó sóvárgása nélkül mit sem ér az egész. A többi már semmiség. Fárasztás, szákolás, halnyálka… Csupa terhes feladat a pergetés során, hiszen a pergetés lényege – a kapás. A kapás idegugrasztó, semmihez sem fogható pillanata; villanásnyi átmenet a semmiből a mindenbe, amikor a kéz megrándul, vele együtt ugrik egy nagyot a szív, és az adrenalin valósággal leömlik az ember gerince mentén.

Csak ezért pergetnénk?

Általában igen, de most… most azért másért is. Különösen, hogy mellettünk Sztahovits kolléga nagyon görbe pálcával parírozott jó ideig egy halat, amit végül Robi beszákolt. Csónakunkból nézve gusztustalanul nagy süllőnek tűnt a zsákmány.

Az is volt.

– 71 centi… – hallottam kissé később Szilkó hangját, aki a mérlegelő bizottság részéről a fogást hitelesítette. Rosseb egye meg a kapást, felőlem csak úgy, akár minden jelzés nélkül is ráragadhatna már egy hasonló a horgomra! Igazán nem bánnám, ha elmaradna a semmiből a mindenbe, a szív ugrabugrálása, az adrenalin folydogálása…

Három és fél óra után kérdezte meg Zoli először, amikor újabb helyünkön néhány komoly pontypikkelyt tudott csak felmutatni (én még azt sem), hogy:

– És most merre menjünk?

Leraktam a botot. Na, szépen vagyunk. Legszívesebben kimutattam volna a part felé, hogy arra, ni, de ilyen csúfság mégsem eshet meg velünk. Legalább egy becsülethalat illene fognunk. Van még rá másfél óránk.

– Talán, ha a fonyódi akadón lennénk, mutatnám az utat – válaszoltam kezemet lehelve.

– Ott én is tudnám. Itt mutasd – és beindította a villanymotort.

– Akkor irány a gát!

Arrafelé két csónakot láttam csak, s legalább öt perc az út odáig, ami alatt felmelegíthetem összefagyott tagjaimat. Jó reliefhez illően szorgalmasan figyeltem a vizet, a versenyzőtársak ügyködését, és igazán jólesett volna egy pohár forró tea. Vagy bor. Ennek hiányában ismét a kis fém flaskámhoz kellett nyúlnom, amit Zoli sem bánt.

– Még a végén berúgok itt – ízlelgette a pálinkát.

– Legalább lesz mire fognunk a szégyenteljes eredményünket – toldottam meg, mert hirtelen ismét kimelegedtem, kissé rózsaszínűbbnek látva azt a szürke, nehéz novemberi napot.

– Nono. Még nincs vége. A gát előtt van több jó hely is, az egyiken például tavaly ilyenkor…

De már nem figyeltem társamra. Még egyszer megszippantottam a kis fém flaskát, majd rendületlenül tekertem a jó öreg Techniumot másfél órán keresztül, természetesen minden eredmény nélkül. Mondanom sem kell, de kapásig sem jutottunk. Így aztán nem bántuk, amikor lefújásra került a verseny. Én azért, mert végre partra szállhattam, Zoli pedig azért, mert – tessék megkapaszkodni – végre egyedül indulhatott a süllők után. Éppen csak kiszállni volt időm, és már csónakázott is tovább.

– Szóval nem jössz velem? Nem bánom. Jobb lesz így a kilátás, jobban siklik a csónak, csak a pálinkád fog hiányozni. De azért jót horgásztunk, nemde?

Talán nem veszik rossz néven tőlem, amiért kerek-perec megmondtam Zolinak, hogy ez volt horgászéletem legizgalmasabb, legszebb, legszórakoztatóbb öt órányi pergetése. Mert hazudni ugye, nem szabad, de a kegyes hazugság néha sokkal szívderítőbb, mint a szomorú valóság. S talán az emlékezet rózsaszín képernyőjén idővel azzá is válik…

ticsu2.jpg

Címkék: novella pergetés Deseda 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr466044197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

deepee 2014.04.16. 22:38:06

Na végre! Már majdnem felhívtalak hogy nincs- e valami baj, de ezek szerint csak a dolgaid szaporodtak kissé. Kitartás! :)

tutajos65 2014.04.16. 22:52:52

Kedves Willyfog (ki, mint fentebb kiderült, néha nem fog...)!
Köszönet a desedai versenypergettyűs team nevében, hogy itteni vendégszereplésed okán vendégszerepelhetünk a Pelsológia oldalán! :)
U.i.:Zoli ha iszik, összekeveri a gödröket az oszlopokkal. Ha egyszer mégis eljönnél, tisztázhatnánk, melyik melyik! :)

nenono 2014.04.17. 06:43:54

Rég legalább írni tudtál, ha horgászni nem is. :-)))))
Üdv. vezír!

Willyfog67 2014.04.17. 19:47:15

@deepee: Azért felhívhatsz :-), mert baj az lehet... :D

@tutajos65: Kijárt a sok Desedapistának! Zoli egyébiránt sosem iszik, akkor én bele tudtam erőltetni néhány kortyot, de hiába. Az oszlop és gödör között nincs nagy különbség, ahogy az ábra mutatja :-)

@nenono: Üdv nyugati alvégi! Gondolom, már fened a rabruhásra való horgaidat, lassan itt az idő! :-)

@steveolson: Nos, egyikőnk sem... :D

nenono 2014.04.17. 20:15:19

@Willyfog67: Lassan bizony. Sajnos idén még vízparton sem jártam, csak az ablakból láttam a tócsát. Na nem olyan közelről mit te. :-))
Vénségemre nincs nekem időm ilyen úri huncutságokra mint a peca. :( Bár pár jelölt egyedet az idén sem lenne rossz feltartóztatni. Küldhetnél erre pár stráfost! :-)
Üdv.!

Fishraptor 2014.04.20. 16:55:47

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok! :)