Irodalmi elismerés a vadászoktól

irói 1.jpgirói2.jpg

Kivágás a Nimród Vadászújság legfrissebb, márciusi számából

Örömmel osztom meg olvasóimmal a fenti hírt; annál is inkább, mert jó néhány vadászati témájú elbeszélésem pihen "az asztal fiókjában", arra várva, hogy kiegészülve még újabbakkal, esetleg könyv-formát ölthessen. Természetesen ebben is előnyt élvez a horgászat: a következő novellás kötetem anyaga már régóta készen van, csak a kiadásra vár. Ha minden összejön, Karácsony előtt könyvvé alakul a még számítógépben alvó írás-halmaz.

Nagy Karcsi bácsival, a mű főszereplőjével különös barátságot ápolhattam hosszú éveken keresztül. Embersége, szakértelme, becsületes és odaadó munkája mély nyomokat hagyott bennem, követendő példát állítva elém. Ezzel az írással szerettem volna végleg elereszteni máig hiányzó kezét, mellyel nem csak a fegyvert fogta, de az utat is mutatta.

Mivel a pályamű valószínűleg teljes terjedelemben megjelenésre kerül egy későbbi Nimród lapszámban, ezért az alábbiakban csak egy rövid részletet közölnék az elbeszélésből.

"...A pillanat kínálta magát. Egy percet sem gondolkodtam azon, hogy megfogjam, vagy eleresszem, különösen, hogy semmit sem terveztünk előre.

– Fiúk – szólaltam meg váratlanul, miközben Kareszék a holmijukat rendezgették –, szeretnénk tőletek kimenőt kérni. Arra gondoltam, hogy Karcsi bácsival elkísérünk benneteket a vasúti alájáróig, és ott elválunk tőletek. Végig cserkelünk a Görbe-patak mentén…, igaz, Karcsi bácsi?

– Mehetünk – igazította meg az öreg a nadrágszíját –, ámbár mostanában nem jártam arrafelé. Azt se tudom, lakik-e ott őz!

– Nem is azért megyünk – akasztottam vállra a kis 222-est. – Csak sétálgatni, megtekinteni a régi barázdákat. Megnézzük, hogy nő a búza. Tavaly elég szép volt ilyenkor, és innét úgy tűnik, idén sem rosszabb a szomszédos parcellán.

Miután átbújtunk az alájárón, felkapaszkodtunk a vasúti töltés feléig, és onnét távcsöveztünk körbe. Éppen úgy, ahogyan régen tettük. Végtelen boldogsággal töltött el, hogy – tulajdonképpen – ismét az öreggel vadászhatok.

Őzek voltak több helyütt is, sőt, a közelben két bakot is felfedeztem. Habitusuk alapján a fiatalabb korosztályhoz tartozhattak, de ha elindulunk majd a patakmeder takarásában, közelebbről is megszemlélhetjük őket. Karcsi bácsi hosszasan tekergette a kereső állító gombját, mígnem odaszólt hozzám:

– Van ott egy őz, tíz óra irányába, jó négyszáz méterre tőlünk. Bak, és mintha furcsa lenne az agancsa. Gukkerold csak meg!

Emlékeztem, amikor tavaly a látására panaszkodott. A távcsöve rendben van, ebben biztos vagyok, hiszen korábban leellenőriztem. Valóban rosszul láthat, mert most is olyan sokáig élesítgette…

De a kereső megremegett a kezemben, amikor megláttam az őzet! Bizony, jó kiállású, vastag nyakú bak volt, és akárhogy nézegettem, a bal szár rövidebbnek tűnt. Lehet, hogy törött – hessegettem el a megéledt reményt –, és különben is, csak kirándulni jöttünk! Az viszont igaz, éppen arra szándékozunk sétálni…

– Valami nem stimmel vele – állapítottam meg én is, és az öregre pillantottam.

– Gyerünk csak, vizsgáljuk meg közelebbről – mondta, ébredező lelkesedéssel a hangjában. – A patakmeder takarásában szépen megközelítjük. Ahogy régen csináltuk…

Görnyedt derékkal haladtunk előre. Karcsi bácsi cserkelő botjával matatott maga előtt, egy-egy vékonyabb nádszálat, nagyobb gazcsomót hajlítgatott vele félre, hogy aztán én szépen kikerülhessem azokat. A szél szemből fújt, zajt szinte alig csaptunk, s amikor elértük az első sűrűbb nádfoltot, megállt az öreg. Kiegyenesedhettünk.

Éppen ott, ahonnét tavaly az utolsó „csapást” indítottuk.

Ám most a keresett őz az ellenkező oldalon volt, viszont úgy számoltam, nagyjából felértünk az innenső oldalon látott, közelebbi bak magasságába.

– Nézzük meg előbb a fiatal bakot – mutattam jobbra –, nehogy megvicceljen bennünket. Ha jól gondolom, nem lehet messze a patakmedertől.

Karcsi bácsi bólintott, és felkúsztunk a meder szélére, a nádfolt mellé.

Az őz nem is volt messze. Jól láttam, fiatal, hatos bak volt, de most ott állt a közelében egy suta is, amit a vasúti töltésről nem vettem észre. Erősen a túloldal irányába figyeltek.

– Jól van, ezekkel nincs gondunk – suttogta az öreg.

Ám ekkor, tőlünk északnak, amerre továbbhaladni szándékoztunk, egyre hangosodó zörgés keletkezett. Hirtelen egy őz száguldott el mellettünk talán húsz lépésre; a patakmeder felett átugorva szinte úszott a levegőben, majd nem sokkal később egy másik őz követte, hasonló igyekezettel és karcsú ugrással.

Az üldöző! Egy fiatal bakot ugyanis a furcsa agancsúnak nézett, vastagnyakú legény hajtott, s ezt onnét gondoltam, mert ha csak villanásra is, de megpillanthattam fejkoronáját. Ő volt az; a bal szár mintha hátrébb hajlott volna, ahogyan lépegetni szokás, s egyébként is: ágnélküli, rövid kis száraz az, ha jól láttam…

Másodpercek alatt vert ki a víz. Lapultunk, mint a veszedelmet érző nyulak, miközben előttünk, immár ezen az oldalon megkeveredett minden. A kis bak és a suta riadtan ugrottak keletnek, míg a két, egymást üldöző bak kissé észak felé fordulva, eltűntek szemeink elől.

– Ejnye, majdnem megtapostak ezek itt minket – fordult oldalra az öreg. – Sajnos nem láttam, miféle őzek voltak, mozdulni se mertem.

– Ő volt az, a felemás agancsú! Valami siheder bakot üldözött. Már nem látni őket…

– Jó felé sietnek. A hajlón túl gyep és búza, valamint friss vetésű kukoricaparcella. Elképzelhető, hogy rövidesen ugyanerre iparkodik majd vissza, a territóriumára. De ha nem, elérjük útközben.

Még mindig az őzek felé figyeltem, mozdulatlanul. A kis bak és a suta a hajló élén álltak, és előreálló fülekkel lestek azon túlra. Minden bizonnyal a két renitens bakot figyelték, nem értve, mire fel volt ez a nagy futóverseny.

– Gyerünk – farolt vissza az árokba Karcsi bácsi –, igyekezzünk utánuk. De csak óvatosan! Nehogy meglepjen bennünket a felemás agancsú!

Félig hajlott háttal haladtunk előre. Magamban számoltam a lépéseket, és előre szegeztem a tekintetem. Tartottam attól, hogy igaza lesz az öregnek, belefutunk a „hazafelé” tartó bakba, és elugrasszuk. Aztán elmosolyodtam. Végül is mi baj történhet? Elvégre csak sétálni jöttünk, igaz, fegyverrel a vállon. De ha erre tekintünk, már nem sétálunk, hanem – bizony! – nagyon is vadászunk! Ráadásul nem is akármilyen bakot fedeztünk fel…

Váratlanul megfogtam az öreg vállát. Ő azonnal megállt, és szoborrá merevedett.

– Százhúsz lépés. Szerintem belátunk a hajlatba, nézzünk szét!

– Már azt hittem, látsz valamit – lazított a testtartásán.

Nagyon óvatosan kúsztunk fel az árok oldalán. S lám, alig pillantottam a keresőbe, máris felfedeztem a felemás agancsút az előttünk elterülő gyep szélén. Oldalba böktem Karcsi bácsit.

– Látom, látom – tekergette az élesítőt remegő kezekkel, érezhető izgalommal a hangjában.

A bak figyelmesen sétált le a gyepről, s folytatta útját a friss vetésű kukoricaföldön. Messze volt tőlünk, és egyre messzebbre került. Hosszú percekig feküdtünk az árok oldalában, várakozva valami kedvező fejleményre. Aztán a bak megállt, kapart egyet, és – lefeküdt!

A semmi közepén, a kissé emelkedő kukoricaföld kellős közepén!

– Szépen vagyunk – súgtam az öregnek, amikor visszacsúsztunk a patak medrébe. – Úgy gondolom, igen nehéz feladatot kaptunk Dianától…

Karcsi bácsi ekkor már a szemüvegét törölgette. Éppúgy, mint legutóbb, szinte ugyanitt. Erősen izzadt, és izgatottnak tűnt.

– Ugyan már – helyezte orrára szemüvegét –, egyszerű lesz a dolgunk. Megkússzuk a gyepet, a gyep szélétől pedig éppen golyólövésnyi távolságra lesz a fekvő bak. Felállítom, te pedig elejted.

Ott kuporogtam az árok aljában, és Karcsi bácsit figyeltem. Hihetetlen magabiztosság áradt belőle. Mintha csak vurstliban lennénk, és pálcikán álló, apró ajándékra kellene légpuskát emelnem. Csodálat és valami mélyről jövő borzongás öntött el; itt ül előttem egy 75 éves ember, akinek életét a vadászat, a vadak szeretete és gondozása foglalta keretbe. Rutinfeladatnak minősít egy számomra lehetetlennek tűnő küldetést, s ami a legfelemelőbb, ennyi idősen bevállalja velem a fiatalokat is próbára tevő kúszást.

– A gyepen sem lesz sokkal nagyobb takarásunk, mint a friss vetésen. Az őz hamar ki fog szúrni bennünket.

– Nem baj. Fontos, hogy csak feléje mozogjunk, oldalra semmi kilengés! Most pedig kérem a puskádat…

S ekkor eszembe jutott az egyetlen lőszer.

– Természetesen – nyújtottam át a kis Remingtont –, hiszen láttál már farba lőtt vadőrt… De azért annyit tudnod kell, mindössze egy próbálkozásra lesz esélyünk.

– Hogyhogy? – pillantott rám értetlenül.

– A tár, amit otthonról hoztam magammal, egy lőszert rejt csak. Itt vettem észre…

Karcsi bácsi sokat mondóan felemelte mutatóujját, majd mellénye belső zsebében kezdett el turkálni. Pillanatokkal később egy 222-es kaliberű lőszert nyújtott át nekem.

– Tudtam, hogy van nálam egy. Igaz, ez nem az a fajta, amit te lősz, de biztonsági tartaléknak megteszi.

Kivettem a tárat, és belehelyeztem a lőszert. Aranygolyó – gondoltam arra a pillanatra, amikor esetleg bevetésre kerül, hiszen az már csak a megváltás lehet. Reméljük, nem lesz rá szükségünk.

Aztán kúszni kezdtünk.

Kúszott az öreg előttem, én pedig igyekeztem úgy követni, hogy láthassam a bakot is. A gyep széle borzasztóan távolinak tűnt, s a bak, mint egy szobor feküdt a nyílt terület közepén.

Képtelenség, hogy a közelébe férkőzhessünk!

Negyed távnál megállt az öreg, és suttogva hátraszólt:

– Gukkeroljuk meg!

A bak oldalát mutatva feküdt, látszólag nyugodtan, és mivel előre nézett, úgy tűnt, még nem fedezett fel bennünket. Fejét és füleit enyhén mozgatta, ám a távolság nagy volt ahhoz, hogy az agancsot jobban megszemléljük. Az látszott, hogy a bal száron nincs ág, de hogy törött-e…

– Mindjárt elalszik. Gyerünk tovább!

Hosszú percekig kúsztunk. Éreztem, ahogy a fű és a föld nedvessége áttörődik a nadrágon, a pulóver könyökrészénél, és kellemetlenül hideget áraszt. Éreztem, de nem foglalkoztam vele; előre pillantva csak a bak sziluettjére koncentráltam. Ettől függetlenül nem lehetett nem észrevenni a tőlünk jobbra húzódó búzából „kinőtt” őzeket: távcső nélkül is láttam, hogy igencsak felénk figyelnek…

Megrángattam az öreg nadrágját. Azonnal megállt, és a keresőjéhez nyúlt.

– Jobbra őzek! – suttogtam. – Azt hiszem, lebuktunk…

A lebukás tehát bekövetkezett, igaz nem onnét, ahonnét vártuk. Egy suta gidájával lett árulónk, de valami szerencse folytán a suta nem riasztott ránk. Némi kíváncsi szemlélődés után elugráltak a búzában, és eltűntek a szemeink elől.

Ám a bak ekkor már bennünket figyelt. Tökéletes szobor pózban. Moccanástalanul. Akár valami panoptikumban.

– Ezt megúsztuk – sziszegte az öreg. – Csak előre! Ne aggódj, nyulaknak néz bennünket…

Végtelennek tűnő percekig kúsztunk. Valahogy megállt az idő múlása, a gyep széle pedig alig-alig került közelebb. Mindeközben a nyulakra gondoltam, és arra, hogy ekkora nyulakat valószínűleg sosem láthatott a felemás agancsú. Fül nélküli, zöld kalapos nyulakat. Hogy hiheti ezt? De a bak csak feküdt, mereven felénk figyelve. Ahogy közeledtünk hozzá, látszani kezdett, hogy a gyep szélétől is legalább százötven méterre pihen a vad. Tudtam, nagyon össze kell szednem magam a pontos lövéshez. Már ha addig eljutunk…

Talán tíz méterre lehettünk a vetés szélétől, amikor a bak felkelt. Kissé előrenyújtott nyakkal lesett bennünket.

– Áll a bak! – rángattam meg ismét Karcsi bácsi nadrágját.

S innét minden úgy történt, ahogy korábban szokott.

Mire kezembe került a fegyver, az öreg már keresztbe feküdt előttem, hassal a gyepen. Hátán végigfektettem a kis Remingtont, vettem egy mély levegőt, és kalapáló szívemet igyekeztem mellkasommal a gyepbe szorítani

– Lecsúszott tőről eredő szár, nem törött – suttogta Karcsi bácsi, de mindez a legkevésbé sem érdekelt már. A vad szemben állt velünk, ám csak egy pillantást vetettem az agancsára, mert jól láthattam, hogy a szabályosnak tűnő szár is kissé deformált. Igazi unikum…

Nem volt más választásom: szügyre kellett illeszteni a céltávcső vékony fonalait.

A bak úgy omlott a földre, mintha hirtelen lefeküdt volna. Aztán oldalára fordult, rúgott kettőt, és – vége volt…

Rövidesen ott álltunk a vad mellett, levett kalappal. Olyan hihetetlen volt az egész! Karcsi bácsi miután átadta a töretet, magához szorított, és rázkódni kezdett. Régebben úgy gondoltam volna, talán kedves ismerősét siratja, de akkor tudtam, hogy egy vadászéletre végképp felkerült koronát könnyez meg.

*

A temetésre nem tudtam elmenni. Éppen elhagyta Tulcea kikötőjét hajónk, éppen megkezdtük tíz napos deltai kirándulásunkat, amikor jött a hír: Karcsi bácsi elköltözött az égi vadászmezőkre. Emlékszem, hosszú percekig álltam a hajó tatjában, a mögöttünk szaladó Duna vizét bámulva, miközben valami mély keserűség, szörnyű igazságtalanság mardosta a lelkem. Később elővettem a fényképezőgépet (fotómasinát, ahogy az öreg hívta), mert tudtam, hogy a memóriájából még nem töröltem ki tavaszi őzvadászatunk néhány emlékezetes pillanatát. Megkerestem azt a felvételt, melynek előterében a felemás agancsú bak fekszik, mögötte pedig ott ül Karcsi bácsi, mint valami fáradt, de győztes hadvezér. A gépet leraktam a fedélzeti asztal közepére, mellé állítottam egy derekas szál gyertyát, és meggyújtottam. Karesz éppen ekkor jött fel a kabinból; kezében egy pálinkásüveget és két kis pohárkát szorongatott.

A kis poharakat csurig töltötte, az egyiket felemelte, és csak ennyit mondott:

– Az öregre!

Aztán elillant a nyár, csodálatos ősz következett, de Mindenszentek napjára hideg lett. A napsütésnek már nem volt ereje, legfeljebb a lelket tudta megmelegíteni, ám ez a kis melegség is elveszett a virágokkal teli sírkertben. Távolabb, talán éppen a Görbe patak felett varjak keveregtek magasan; elhaló károgásukat idáig hozta a szél

Csak rogyadoztam Karesz mellett, a sír túloldalán Misi és Pista állt. Levett kalappal, szótlanul néztük a kis mécseseket, miközben a koszorúk úgy ölelték a sírt, ahogyan a sikeres vadászat után egymást szoktuk.

Mielőtt elindultunk volna, egy lőszert vettem elő a zsebemből. Még Karcsi bácsitól kaptam, „biztonsági tartalékként”, az utolsó vadászatunkon.

A föld puha volt, mégis, az aranygolyót nehezemre esett belenyomni, mert vele eddigi vadászéletemet temettem öreg barátom mellé.

irói3.jpg

Öreg osztott szárú bak és öreg kísérőm; a fenti elbeszélés ezen részéhez "illő" fotó sajnos valahova elkeveredett...

Címkék: vadászat nimród vadászirodalmi pályázat 2013 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr245864942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

deepee 2014.03.16. 21:59:26

gratulálok! A díjhoz is de leginkább az íráshoz. Még ha csak részlet is. Várom a kötetet :)

merena48 2014.03.17. 02:29:10

Gratulálok! Megható történet. Megkönnyeztem.

horgaszvidek.wordpress.com 2014.03.17. 07:24:56

Egy nagyszerű írás, egy nagyszerű embertől! Gratulálok a díjhoz, és az íráshoz is!

Fishraptor 2014.03.17. 08:13:34

Gratulálok Zsolti, nagyon jó embert ismerhettél Karcsi bácsi személyében, Isten nyugosztalja!

Willyfog67 2014.03.17. 18:03:33

Köszönöm itt is! Ha a Nimród leközli, utána az elbeszélés többi részét ide is felrakom.

jójo 2014.03.17. 21:16:51

"Csak sétálgatni, megtekinteni a régi barázdákat. Megnézzük, hogy nő a búza."
-Ez a két rövidke mondat, mindent elmond Karcsi bácsiról. Szép emléket állítottál néki, melyre a koronát a "Vadászirodalmi pályázat" bírálói tették fel.
Willy-jöhet még valami?...:-)
Gratulálok!

horogasz 2014.03.19. 13:55:23

csúcshor... csúcsha... csúcsvadász. na.

sipihoho 2014.03.20. 06:46:21

Zsolt gratulálok! Várom a fojtatást!

sipihoho 2014.03.21. 08:41:05

..bocs, már a balinjaimra koncentráltam!
...várom a folytatást!

Willyfog67 2014.03.21. 20:55:40

@sipihoho: Jájjjj! Tudtam, hogy hiba volt tegnap éjjel nem válaszolni rá, mert akkor ezt írtam volna: "...fojtás lesz, de majd a príma körömpörkölt után, amiből a balinjaid kimaradnak..." :-)
@horogasz: na. jobb lenne, ha hazajönnél, mert ahogy olvasom, megárt a hosszadalmas albioni éghajlat :-)

godzikka 2014.03.24. 06:46:52

Nagyon emberi írás. Minden elismerésem. Remélem a sok teendő mellett akad majd idő az új kötetre is!

Üdv,
godzikka

Fishraptor 2014.04.13. 12:37:26

Néha adhatnál magadról életjelet fő fő fő vezír! :) :)