Ünnepi vereskeszeg

ünnepi veres.JPG

Kinézek az ablakon, és késő őszt látok odakinn. Viharos északi szél tombol, nagy pelyhekben zuhog a hó, ami földet érve elolvad ugyan, de mit számít ez, amikor most Húsvét van. Ám ne szomorkodjunk: az alábbi írással szeretnék ezennel valamennyi kedves olvasónak kellemessé varázsolt Húsvéti Ünnepeket kívánni!

Ahogy öregszem, egyre kevésbé fog el a lelkesedés, ha névnapjaink megünneplése közeleg. Elsősorban azért, mert részünkről semmiféle érdem nem köthető ezen alkalmakhoz. Mindez szüleink érdeme, nem pedig kellően kiérdemelt esemény, mint mondjuk egy eljegyzés vagy lakodalom. Az is igaz viszont, hogy e napra a későbbiekben sohasem fogunk majd úgy visszaemlékezni, mint rossz döntéseinket megalapozó, össznépi banzájra…

Nem is oly’ régen azonban fiam névnapját ünnepelhettük, ami viszont elsősorban az én érdemem. Azért elsősorban, mert annak idején Margóval úgy egyezkedtünk: ha fiúnk lesz, én keresztelem el, ha leány, akkor ő. Az eredmény ismert. Szilárd névnapján nálunk hagyomány, hogy a megemlékezésre pótszüleink, Zsuzsa és Attila is hivatalos, valamint az ünnepi menü leves részének az elkészítése az én reszortom.

Talán sejthető, de a leves ilyenkor halból, pontosabban pontyból készül. Így volt ez aznap is: a felmagasztosult pikkelyes ugyan nem a Balatonból származott, de ez nem csorbította érdemeit. Remek alapanyag volt a maga három kilójával, kellően zsíros, tiszta ízű, kemény húsú hal. Reggel megkérgeltem és előkészítettem a bográcsba, miközben odakint megeredt az eső. Szomorúan ködös, inkább késő őszre, mintsem kora tavaszra emlékeztető időjárás telepedett a Balatonra. Mivel a főzést nem kellett elkapkodnom, ezért úgy döntöttem, keszegezek egyet.

Az eső hol szemerkélt, hol jobban rázendített. Margó csak a fejét ingatta, amikor leemeltem a mennyezet alatt tárolt sokgyűrűst, és kiléptem vele az ajtón. Azon sem csodálkoztam volna, ha valami rosszalló megjegyzést vet utánam, hiszen rajtam kívül ember fia nem tartózkodott a kikötő területén.

Ezen egyébként ismételten nem csodálkoztam, és azon sem, hogy a vitorlásparkoló kezdetén, mindjárt az első dobásra halat találtam. Most mondhatnám, micsoda megérzés volt, sőt, hivatkozhatnék a helyi tapasztalatra is, de ez valótlanság lenne. A megjelenésem miatt szárnyra kapó kárókatona árulkodott a halakról, amik bizony lehettek volna küszök is.

De nem azok voltak.

Az első keszeg derék bodorka lett, a második még annál is derekabb karikakeszeg, és így tovább. Szépen felváltva kapkodták a horgot. Néha nem is értettem, mire fel ez a túlbuzgóság részükről, na de egy horgásznak ennél nagyobb problémája sose legyen. Kissé később határozottan fázni kezdtem, mert bizony beázott a beázhatatlanként vásárolt esőruhám; ez az értetlenkedés viszont kevéske bosszúsággal is eltöltött, és arra jutottam, mindez csak azért most derül ki, mert tavaly esőben ki sem tudtam próbálni.

Leszámítva ezt az apró kellemetlenséget, igazán jól szórakoztam. Dolgomat nehezítette a kikötő oszlopai közötti horgászat, de mindannyiszor szerencsésen elvezényeltem zsinóromat oda-vissza. Néhányszor ugyan ráoldalazott valamelyikre egy-egy termetesebb keszeg, ám sem az oszlopon megtelepedett kagylók, sem annak kiszálkásodása nem eredményezett hal- és horogvesztést.

A bogrács tartalma már javában bugyogott, amikor megérkeztek vendégeink. Elöl jött Zsuzsa, mögötte, jó tíz méternyire lemaradva Attila.

– Óóó, fiam, micsoda illatok! Már a sziget közepén érezni lehetett! – udvarolt Zsuzsa.

– No persze, arra fújja a szél…

Mindeközben Attila is mellém ért, de ő puszi helyett egy pálinkáspoharat kapott a kezébe, amibe már jó előre kitöltöttem a párlatot.

– Vilikém, ez most nagyon rám fér – mondta köszönés helyett, és egy húzásra ledöntöttük a nedűt. – Hideg van, meg az asszony is felidegesített már kora reggel…

Ennek okára nem szándékoztam kitérni, mert tudtam, valami tyúkper lehet csak a háttérben. Inkább még egyszer teletöltöttem a kis pohárkákat.

907_0723.JPG

Attilát és Zsuzsát éppen húsz éve ismertem meg. Sába kutyámmal sétáltam a lellei mólón, amikor egy idősebb horgászhoz értem. Valami elképesztően karcsú, sokgyűrűs botot tartott a kezében, olyat, amilyet akkoriban még a legmenőbb versenyhorgászoknál sem láttam. Testes úszót dobált vele a túloldali mólószárny zavartalan, náddal karolt szélébe, és egészen rövid eresztékkel szép bodorkákat, karikakeszegeket fogott, látható egykedvűséggel. Mellette Zsuzsa olvasgatott valami regényt, de amikor meglátta Sábát, összecsapta a könyvet, és a kövekre dobta.

– Nahát, egy berni pásztor kutyus! Nézd csak, Attila, itt van a mi Bencénk párja!

Bence az ő berni pásztoruk volt, tekintélyt parancsoló, csodaszép kan. Őt azonban már csak képről ismerhettem meg, ugyanis a találkozásunk előtti hetekben elveszítették. Meghalt – mondta Zsuzsa egyszerűen, amikor az elvesztés mikéntje felől érdeklődtem.

Attilát kissé távolságtartó, általában rosszkedvűnek tűnő embernek ismertem meg. Ritkán láttam vidámnak. Gondoltam, kutyájuk elvesztése miatt van ez így.

– Bárcsak miatta lenne – mondta egyszer aztán Soma, akivel szintén a parton, a halsütő előtt találkoztam először. Úgy falta a keszeget, ahogy fehér embert még nem láttam halat enni.

– Egy fiúk volt, aki beállt az idegenlégióba – folytatta, miközben csak úgy folytak ki szájának két oldalán a szálkák. – Afrikában voltak valami bevetésen, amikor halálos lövést kapott. A továbbiakat valószínűleg nem kell részleteznem…

Nem kellett. De erről Attiláékkal soha nem beszéltem a későbbiek során sem, holott a fiú fotójával minden nap találkoztam, amikor csak betértem hozzájuk.

Valószínűleg nem csoda, hogy Szilárd nemes egyszerűséggel, kimondott szavak nélkül, szinte automatikusan vált az unokájukká, mi pedig a fogadott gyermekeikké. Mióta elveszítettem a szüleimet, valahogy még jobban érzem a hozzájuk való kötődést, mely kötődés szála nem sokkal vastagabb egy modern horgászzsinórnál, mégis természetfeletti erővel rendelkezik, mert – eltéphetetlen.

907_0714.JPG

Az ünnepi ebéd előtt Szilárd bezsebelte öreg barátaink jókívánságait, szóban és tárgyiasult értelemben egyaránt, mi pedig Attilával azt a bizonyos két kupica pálinkát, majd olyan hallevet sikerült az asztalra tenni, ami után bizony joggal szopogattuk a szálkákat. Zsuzsa a rosszullét határáig kanalazott, Attila – szokásához híven – csak egy tányérral fogyasztott, merthogy – és ezt mindig kihangsúlyozta a repetára való unszoláskor: „majd Vilikém, ennyi idősen te sem fogsz már annyit zabálni, mint most…”

Ebéd után Attilával kisétáltunk a mólóra. Kissé világosabb lett, az eső elállt, de az arra való hajlam továbbra is ott lógott a levegőben. A móló felénél aztán visszafordultunk, mert a nyugatról fújó szél ráébresztett bennünket, hogy nem öltöztünk fel az alkalomhoz illő alapossággal.

– Idén még nem horgásztam – mondta egyszerre úgy, mintha nem tudnám. Zsuzsa ugyanis már említette, hogy semmivel sem tudja rávenni az öreget egy kis pecára.

– Akkor most fogsz – tettem a kezemet a vállára. - Igaz, be kell érned a Slender legfrissebb kiadásával, de gondolom, ez nem fog zavarni.

– Majdnem van olyan jó, mint az enyém – mondta mosolyogva, amire csak bólogatni tudtam. Valóban, Attilának van egy ős-öreg Slenderje; ezzel a bottal pecázott, amikor először találkoztunk. Nem olyan kecses és szép, mint fiatalabb testvére, de – koránál fogva – bámulatos darab. Attila ennek megfelelően vigyázott is rá. Olyannyira, hogy évek óta kezébe sem vette…

…Az első dobás nem a legjobban sikerült. A zsinór majdnem fennakadt az oszlopon, és talán kissé messzebbre is repülhetett volna az úszó, oda, ahol délelőtt voltak a keszegek. Ám beállni sem maradt ideje. Valami elkapta a lefelé szállingózó csemegekukoricát, és kitartotta.

– Ez kapás – szóltam az öregnek, elsősorban az úszó helyes kisúlyozására utalva.

Attila bevágott, én pedig jólesően nyugtáztam a pálca görbületéből, hogy elsőként tekintélyes keszeg akadt horogra. Az oszlopról sikerült lehámoznia az öregnek, pedig igencsak elhúzott oldalra. Végül feladta magát. A kristálytiszta vízben már messziről láttuk, vörösszárnyúval van dolgunk.

Ráadásul mekkorával!

Óvatosan emeltem a deszkákra, majd az öreg kezébe adtam.

– Ez a hal van annyi idős, átszámolva persze, mint te – okoskodtam.

Az öreg nézegette a halat, és bólogatott.

– A kor nem számít. Amúgy is ferde hasonlat: mi ahogy öregszünk, úgy csúnyulunk. Nézz rá erre a csodára – emelte fel a keszeget –, hát nem gyönyörű még ilyen vénen is?

Mikor a hal megtehette öregkori szabadulásának első farkcsapásait, újból szemerkélni kezdett az eső.

– Nem tudom, mit késlekedik a tavasz – dobott be dohogva az öreg. – Legalább mára összekaphatta volna magát!

Az eső pedig csak szemerkélt, majd rövidesen úgy szaporázta, mintha valóban ősz lenne, de tavasz – semmiképpen…

907_0725.JPG

Címkék: húsvét novella vörösszárnyú 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr875185850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Clogfly 2013.03.31. 22:17:00

Bátyó, jobban esett ez, mint egy kiadós peca. Tiszteletem! :)

Bojlika 2013.04.01. 13:39:07

Kiúszhatnának már azok a keszegek a kikötőkből, hátha én is hozzájuk férek :))

nenono 2013.04.01. 15:07:06

Gratulésön koma!

Erről jutott eszembe, az idén még az én markom sem szorongatott mogyorópálcát. Na de így vagyunk mi örge(bbe)k, már nincs meg az a fiatalos lendületünk mint nektek.:/
Az írás jó volt, a halászlé,... hát azt a "kutya" tudja.:-)))

Willyfog67 2013.04.01. 16:18:16

@Clogfly: Mindig túlzásokba esel...:)

@Bojlika: Tőlünk már kiúsztak, de hogy feléd mentek-e, azt nem láttam :-)

@nenono: Szeva alvégi, ezt a kommentedet betudom április elsejei tréfának! :-)))) (lenéztem, be volt kötve a cipőfűzőm)

godzikka 2013.04.02. 10:57:46

Zsolt, le a kalappal. Egyre magasabbra teszed a saját léced. Legutóbb gasztrobejegyzéssé minősítettem az írást, a mostaninak viszont sokkal inkább irodalmi blogon a helye.

Gratula, még egyszer.

Willyfog67 2013.04.03. 20:35:59

@godzikka: Köszönöm a méltatást! Azért remélem, hogy az írott anyag sokfélesége nem megy az oldal rovására.