Könyvajánló - Harcsa a hegyen

könyvv.JPG

Érdeklődéssel kísérem a hallal, horgászattal kapcsolatos könyvek megjelenését, de most egy olyan kötettel találkoztam, mely valahogy anno elkerülte a figyelmem. 2003-ban, a Palatinus gondozásában jelent meg a Harcsa a hegyen című, válogatott novellákat tartalmazó könyvecske. Antológiás kötet, nem is akármilyen szerzőkkel. A teljesség kedve nélkül, íme néhány név: Fekete István, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Jékely Zoltán, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István… A novellák fő témái halakkal, vizekkel, hajózással kapcsolatosak.

Káprázatos válogatás! Jékely Zoltán novellisztikáját nagyon kedvelem, mindkét itt szereplő novelláját olvastam már a nagy, válogatott írásait tartalmazó kötetében, de számtalan kevéssé ismert szerző is meglepett nagyszerű művével. Kedvcsinálónak olvasásra ajánlom Fekete István: Horgász lettem című művét, amiből többek között az is kiderül, hogy akkoriban sem volt fenékig tejfel a balatoni horgászat, ahogy ma sem az...

Persze nem máról holnapra. Jó messze vissza kell mennem, ha a hal és a vizek iránti vonzódásaim kimagaslóbb eseményeit össze akarom szedni.

Ahhoz, hogy az ember horgász legyen, elsősorban valami atavisztikus vonzódás kell a halhoz és a vízhez. Ez pedig bennem megvolt, mégpedig olyan mértékben, hogy tanulmányaim iránti vonzalmam – ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni – szóba sem jöhetett mellette.

Az első, vízben úszó halakat a bürü rései között láttam meg, úgy szénakaszálás idején. Lehasaltam a keskeny gyaloghídra és elfeledtem, hogy tulajdonképpen egy szarkafészek érdekében indultam el…

A vízre odasütött a délutáni nap és a híd lába körül ujjnyi halacskák csillogtatták ezüstpénzüket. Csak néztem, néztem… A szarkafészket közben kiszedte más, a nap is elment nyugati népeknek világítani, de én nem tágítottam halaimtól. Mire hazaértem, már fenn volt a hold.

A kilátásba helyezett atyai nyakleveseket meghallgatva, ágyamban már nem volt előttem más, mint a halak, s másnap a harmat még fel sem száradt a réten, első kis halam már ott fickándozott gombostűből készült horgomon.

Csodálatos reggel volt az. Kicsi halak és nagy boldogság. De jó lenne ma úgy örülni valaminek!

Később már hálóm is volt. Csak olyan árokbavaló, kis tapogató háló, amelyet letesz az ember egy-egy zsombék mellé, vagy vízmosta gödörszélre és a lábával kaszál egyet a vízben, hogy a hal belemenjen a hálóba. Mármost: a hal vagy bemegy, vagy nem. Inkább: nem… de vannak ideges természetű halak, ezek megugranak és bele a hálóba.

Ezzel a halászati móddal kapcsolatban semmi különösebb emlékem nincs, hacsak az nem, hogy szorgos hajladozásom közben hátam pecsenyére égette a nap és este nagyanyám saját készítésű égéscsillapító lililomolajával akarta bekenni. Sajnos, csak akarta, mert az üvegeket valahogy összecserélte és valami csípős fertőtlenítő folyadékot öntött összeégett hátamra. Ordítottam, mint egy oroszlán és ki akartam bújni még megmaradt bőrömből is.

Nagyobb diákkoromban a horgászat a vakáció fénypontjai közé tartozott. Napokat ültem a vízparton. Legnagyobb halam egy másfél kilós ponty volt, de az ilyen túláradó öröm mellett mindig mintha maga a csend és a halk öröm folyt volna át szívemen.

A patak vize csobogva ment saját nyomában, a napsugárban mámoros szitakötők járták a táncot. A rétek selyme suhogva hajladozott mögöttem és a méhek döngése úgy szólt, mintha a föld orgonája szólt volna titokzatos, meleg mélységekben.

Aztán sokáig csak ebédközben találkoztam halakkal, de hol volt ezeknek az íze azokéhoz képest, melyeket magam fogtam?

Az elmúlt télen aztán felkavarta bennem valami a horgászat alvó démonát. Egy horgász-árjegyzéket kaptam.

Csak elnézegettem a hajlós nyeleket, könnyű úszókat, drága orsókat és képzeletem vadul csákányozta a vastag falat, mely engem a horogtól és víztől elválasztott. Addig csákányozta, addig bontogatta, míg egyszer csak az álmom átfolyt a valóságba s egy borongós vasárnap délután ott ültem a Balaton partján horoggal a kezemben, különféle engedélyekkel a zsebemben, melyek szerint a horgászatot szabadon „gyakorolhatom”.

Hogy ez a vasárnap délután borongós volt, nem költői színezése első balatoni horgászatomnak. A borongás egész májusban kitartott és ha egy-két hétköznap ki is sütött a nap, a vasárnapok esővel, széllel, hideggel tovább borongtak.

A hullámok vadul táncoltatták az úszót, a nád majd lefeküdt a vízre s a nádirigók is csak néha szólhattak, de akkor is – valószínűleg – az időt szidták.

Barátom, aki megosztotta velem beetetett helyét, közben azzal szórakoztatott, hogy tavaly ilyenkor hogy sütött a nap, milyen csendes volt a víz és hányadik pontyot fogta, amely – természetesen – felül volt a három kilón… Nem is volt jó hallgatni!

Két horoggal horgásztunk. A komoly készség úszója egy nádsarok mellett piroslott, a kis keszegező pedig közvetlenül mellettünk. A nagy horogra oda sem néztem, olyan reménytelenül hihetetlen volt a pontykapás, míg a kis horoggal szorgalmasan húzogattuk ki a pirosszárnyú keszegeket. Ezekkel mulattunk és már két kilóra valót összefogtam, amikor – csak úgy megszokásból – odanéztem a pontyhorog úszójára. Azaz csak néztem volna, mert az úszó nem volt sehol.

Egy-két pillanat kellett, hogy megértsem, miről is van szó, de akkor aztán ugrottam, mint a szöcske és izgatottan bevágtam.

A horognyél karikára hajlott – mintha tuskót akartam volna kihúzni – és amikor a zsinórt meghúztam, a hal olyan erővel vágta magát a nád felé, hogy apróhalakra emlékező horgászmúltam mellett ilyen erőt haltól el sem képzeltem…

- Ne ereszd a nád felé! – ordította barátom, de azt legfeljebb akkor tehettem volna meg, ha fejest ugrom a vízbe és birkózni kezdek vele görög-római stílusban. Erre pedig semmi kedvem nem volt, mert kint is vacogtunk.

Közben birkóztam a nagy hallal, mely úgy látszik, feltekerte a zsinórt valami víz alatti nádtorzsára. A nagy küzdelem aztán egyszer csak ellanyhult. Jött már a zsinór magától, jött az úszó, jött a horog, csak a ménkűnagy ponty maradt a Balatonban. Leszakította magát a horogról!

Úgy ültem a kis padon barátommal, mint akinek nem jutott kenderföld…

- Elment!

- Ez el – vigasztalt barátom és mindjárt elmondott tíz hasonló esetet, amikor már a szákkal nyúlt a halért és mégis elment.

A következő vasárnap egyszer a bevágással késtem el, egyszer pedig – bár a nyílt víz felé menekült a hal – mégis leszakította magát. Erre a szakértők azt mondhatnák: ereszteni kellett volna a zsinórt.

Nem szabad azonban elfeledni, hogy közvetlen a nád mellett horgászunk, ahol, ha csak meglazul a zsinór, a hal egy csapással a nádba menekül s akkor már el is veszett, mert menthetetlenül leszakad.

Egyszóval nem tudtam hazavinni egyetlen darab érdemes halat sem. Ha nem magam küzdöttem volna a nagy halakkal, azt mondtam volna: nincs is rendes hal a Balatonban.

Egyik vasárnap reggel is ilyen reménytelen hangulatban kezdődött. Még a keszegek is más vidékre költöztek, mert meg se billentették az úszót. Egyébként gyönyörű reggel volt.  Ezen a napon velem volt sógorom is, aki művészszemmel szürcsölte a Balaton ragyogó színeit és megállapodtunk abban, hogy a Balaton csodálatos, a napfelkelte szavakba nem foglalható gyönyörűség, a nádas lenge prémje titkosan szép, a halak pedig pocsék állatok, melyek meg sem érdemlik ezt a gyönyörű környezetet.

Múlt a reggel. Kilenc óra tájban, teljesen elkedvetlenedve otthagytam hatalmas horognyelem, mondván a sógornak: figyeld, ha akarod – és csaléteknek való apró halakat akartam fogni szákkal.

Ott hajladoztam a víz felett, hasonfekve a horgászhelyünkre vezető keskeny deszkán, amikor a sógor: - Pista, Pista! Elvitte…

Egy ugrás, bevágás, húzom a zsinórt, a vízben nagy zenebona, de jön a hal. Legalábbis azt hiszem, hogy jön…

Elbűvölve nézzük a vizet, amikor végre megjelenik a szép nagy tükörponty. Amíg messzebb volt, akkorának tetszett, mint egy krokodil… De jött!

Néha hatalmasat csapott a vízben, de a horog jól fogta. Nem szóltunk egy szót se,  de az izgalom már az inunkban bujkált és csak suttogva értekeztünk.

- A szákot! – leheltem – a kiemelő hálót!

A sógor ellép és visszasuttog. – Hol van?

- A teremtésit! Hát hol lenne? Egy négyzetméteres deszkán csak meglehet találni egy másfél méteres nyelű, méteres zacskójú hálót…

- Nem találom…

A nagy pontyot közben már egészen behúztam. Csendesen feküdt a vízen, de nem tudtam kiemelni, mert a sógor nem találta a kiemelőt…

A guta ott ólálkodott körülöttünk…

A nagy izgalomban aztán kiderült, hogy amikor rám kiáltott, otthagytam csapot-papot és a hálót is a vízben és a sógor csak nagy üggyel-bajjal tudta kihalászni.

- Dugd alá!

Amikor kiemeltük, csak lerogytunk a padra és hangtalanul néztük, hogy citerál a térdünk. Egészen gyengék voltunk.

- Hat kiló! De inkább több – tért magához sógorom.    

- Talán…

Nem is horgásztunk tovább. Ezt a halat meg kell valakinek mutatni!

A szomszéd horgászkolléga csak ennyit mondott: - Szép! Kettő kiló nyolcvan…

Sógorom elsárgult: - Ez a hal?

- Ez a hal!

Hidegen köszöntünk és hazasiettünk. Sógorom még a mérlegre is gyanakodott, de hiába volt minden: a hal pontosan három kiló 65 deka volt.

Estefelé újból ott ültünk a „Platz”-on. Most már barátom és kisfiam is velünk. Eljárt az idő és már nem számítottunk kapásra. A somogyi oldal már ködbeveszett, a sirályok már elszálltak valahova pihenőre és valami bátortalan muzsikaszó is hozzánk ért, jelezve, hogy csak azért is nyár van, amikor őrszemnek felállított fiam felüvöltött: - Huj, huj, elmegy az az izé…

Ez a huj, huj még az olimpiászról maradt meg, , az „izé” pedig az úszó volt, ami csakugyan elment.

A békés hangulatnak egyszerre vége lett.  Bevágtam és már húztam is kifelé a halat, mely még nagyon távol volt attól, hogy tulajdonomnak tekinthessem. Egyszer aztán megfeszült a zsinór és se tűled, se hozzád!

Erről már lemondhatsz! – biztatott barátom, de amikor megint megmozdult a hal, nem bírta nézni, elvette a horognyelet és „idenézz” felkiáltással lassan mind közelebb vezette a nagy halat.

Mi tagadás, gyönyörű darab volt. Amikor alácsúsztattam a szákot, olyat sóhajtottunk, hogy a nádas is meglebbent – hogy nagyobbat ne mondjak – de csak otthon hittem el, hogy ezt a halat csakugyan én fogtam és most már semmiképpen vissza nem mehet a Balatonba. A mérleg öt és fél kilót mutatott.

 

Hitelesség okáért s a horgászatot lenézők okulására le is fényképeztem huj! huj hajrázó gyermekemmel együtt, akinek azért olyan a  tartózkodó ábrázatja, mert vágja a vállát a kilenc kiló hal.

Az ebédnél már sokkal vidámabban barátkozott a hallal, de ezt már nem fényképezhettem le, mert részint nem érdekel senkit, részint pedig magam is nagyon el voltam foglalva…

Címkék: könyv novella Fekete István 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr674967084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fonyod 2012.12.16. 09:48:50

Pont tegnap este álltam az emeleti könyvespolcom elött és azon vaciláltam, hogy újra kéne olvasnom az Asimov gyüjteményemet. És most megint itt baszom az időt a net elött. Léptem is...

Willyfog67 2012.12.16. 15:18:32

@fonyod: ennek van az ideje. A délelőtti favágást és a kézi meccset leszámítva én is olvasgatok, később majd írogatok. Hogy ne unatkozzunk... :-)