Turistaszezon

fárad.JPG

Július derekát koptatja a nyár, gondtalanul elnyújtózva a Balaton partján. Teheti, mert lustálkodását nem zavarja semmi; négy napja szél se rebben, és felhőt is legfeljebb az idejétmúlt balatoni képeslapokon láthat a strandi bazárba bekukkantó turista.

Aznap megkésve érek haza a munkából. Míg elballagok a szigeti tanyák előtt, ismerős és ismeretlen emberek biccentenek, vagy éppen integetnek felém, akik a kis házak előtt üldögélnek, a kerti asztalok körül. Az asztalokon sörös és borospoharak gyöngyöznek, s mire elérek a tanyánkig, szinte jóllakom a grillsütőkön piruló húsok kavargó illatától. A strand zsivaja mostanra elhalkult, de helyette zajossá vált a parti üzletsor, ahol – megörülve a nagy munkának – pincérek és felszolgáló lányok szaladgálnak látszólagos összevisszaságban.

Furcsa ilyenkor bejönni a szigetre. Furcsa, mert én munkából érkezem, összeaszalódva az egész napos kánikulától, míg a nagy többség – nyaral. Adri, a szomszéd asszony hozzám hasonló cipőben járkál: itt él éven át a szigeten, de most álló nap fagylaltot árul az üzletsoron. Mégis olyan számunkra a balatoni nyár, mintha mi is nyaralnánk, mert hazaérkezve, ha néhány óra erejéig is, de elvegyülünk a pihenő népek között. Csak hajnalban-reggel, amikor útnak eredünk a kihaltnak tűnő, csendes szigetparton, éled némi irigység a munkára hangolódó lélekben.

Hazaérkezve első feladatom kipakolni a tanya előtti stégre horgászládámat és rakós botomat. Némi etetőanyag megmaradt a legutóbbi horgászatkor; a hűtőben tárolt keverékből hat teniszlabdányi gombócot gyúrok, és beetetek. A szomszédban horgászó Lekvár barátom álmosan figyeli ténykedésemet; amikor megkérdezem tőle, mi történt egész nap a botjaival, csak unottan legyint egyet.

Vacsora után, fél kilenckor kezdek el horgászni. A horogra egy szem csemegekukoricát tűzök, majd a szereléket belógatom az öböl meglehetősen tiszta, átlátszó vízébe.

Most már van időm nézelődni is.

Velem szemben a parti üzletsor nyüzsög. Valamelyik vendéglátó egységből – áthatolva az egyéb zajokon – pattogós technozene szűrődik ki. Kissé jobbra, az úri móló kezdeténél fiatal lányok szállnak be a négykarú polipot formázó, újkori körhintába, ami nem csak felfelé és lefelé mozgatja karjait, de még körbe is pörgeti az áldozatává vált delikvenseket, akik mindezt – főként a lányok – hangos visongással üdvözlik. A polip köré elhelyezett hangszórókból, uralva a környék akusztikáját, a Vén Európa dübörög, mint vendégcsalogató. A hangszórók és vezetékeinek elhelyezkedését korábban jól megfigyeltem, de sosem bátorkodtam magammal vinni egy rozsdás harapófogót, ámbár Pergettyűs Tomi szerint egy ecetes kisolló is alkalmas lenne arra a műveletre, amire ilyenkor gondolni szoktam.

A harangjáték felbúgó dallamát alig hallom meg. Félóránként kondulnak a kis harangok, szép sorjában, Fonyód büszkeségeként. Csilingelő hangjuk szerint most éppen a tavaszi szél áraszt vizet, ami bizony kikeletkor igaz is volt, különösen, ha az a szél észak felől érkezett.

Ma este azonban mindez csak a jéghegy csúcsa. A körhinta mögötti szabadtéri színpadon már javában hangolnak a technikusok, és éppen megérkezik az első kapásom, amikor a 3+2 zenekar gitárosa belecsap a húrok közé. Vén Európánk ezzel háttérzajjá silányul, ahogy a technozene is már csak nyomokban észlelhető. Horgászhelyemről szemlélve-hallgatva a túlpart bábeli zűrzavarát, joggal gondolhatom, hogy ezt a felfordulást tovább fokozni nem lehet.

Az első ponty – mert megakad a kapás – rutinosan beszalad a hínárba, de mindannyiszor szépen ki is bogozza magát. Megvárom, míg Kevin, a szomszéd kisfiú elbiciklizik mögöttem, majd gyorsan hátratolva a botot, berövidítek. Kisvártatva szokványosnak mondható, kiló húszas pikkelyes landol a merítőben. Igyekeznem kell a horogszabadítással és csalizással, mert ilyenkor, nyár derekán, a mólón keresztbetolt botrész biztonsága a nullával egyenlő. Érkezik Kevin, vagy a többi bringás lurkó, és öreg botom célszalaggá degradálódik…

Most azonban egy falkányi gyerek szalad ki a tanyasorok közül. A ponty még merítőben, s mire felemelném a botot, két kisfiú – mint valami atlétikai versenyen – viháncolva ugorja át. Szívem azonnal a torkomban dobban, hiszen Szergej Bubkának sem sikerült minden próbálkozása. Aztán ott is marad rövid ideig, mert mindeközben a gyerekhadat kísérő, ismeretlen néni ujjongva siet a merítő felé, amiben ott piheg a pontyocska, immár vízparti látványosságként; sietségében lábával nekitolja botomat a mellettem álló vasoszlop szélének. A bottest vastag része rendellenes ívben meghajlik, mert vége megakad a sövényben, ráadásként diszkréten reccsen is egyet. Szívem már nem is a torkomban, hanem a móló kövezetén szaporázza úgy 200-zal…

– Kézcsókom, nekifeküdt a botomnak! – próbálok égnek meredő hajjal enyhíteni a bot szorításán, arrébb tolva a néni lábát. Hirtelen nem is érti, mit matatok én ott.

A bot kiegyenesedik. Elképesztő, mit ki nem bír ez az öreg pálca…

– Hajaj, fiatalember, lekéstem én már arról – mondja a néni, miközben magasra tartva vizslatom a bot ominózus részének állapotát; látszólag kutya baja. A néni észre sem vette, hogy kis híján lenullázta a szerelésem legfontosabb tagját.

A gyereksereg sikongva állja körül a megszeppent pontyot.

– Várjatok csak – lélegzem fel immár –, azonnal merítek egy dézsányi vizet. Úgy jobban láthatjátok, és ő sem szenved. Csinálok nektek akváriumot!

A gyerekek boldogan sikítoznak, mindegyikük a halat akarja megsimogatni.

Néhány méterrel odébb teszem le a dézsát, ezzel elcsalom mögülem a siserahadat. A hal nagyot ficánkol szűk ketrecében, lefröcsköli a köré gyűlt gyerekeket. Újabb sikítozás…

Most, hogy tiszta lett a terep, gyorsan csalizok, összerakom a botot, és bepöttyintem a szerelést a helyére. Talán, ha nem ismerném ezeket az öbölben urbanizálódott pontyokat, gondolhatnám, hogy itt halfogásra a továbbiakban nincs esély. De ezeket a common carp-okat az sem zavarja, hogy diszkózene kezd el dübörögni a katamarán fedélzetén. Hát persze! Ma csütörtök van, hamarosan kifut a zenés sétahajó. Még ez is…

A következő kapást észre sem veszem. Már erősen görbül a vastag spicc, és jócskán ki van nyúlva oldalra a gumi, amikor beavatkozom az események folyamába. A hal végigszalad a part melletti, ritkás hínársávon; a húsos gumi tépi-szaggatja a növényzetet, majd az utolsó akadónál nagyot pendül, és hirtelen a nyílt víz felé szalad. Az újabb, jó erőben lévő ponty már az öböl közepén szaporázza riadt lépteit.

Közben a sétahajó elindul. Megteszi szokásos fordulóit a kikötő közepén, de már rövidítek, amibe most bevonom a gyerekeket kísérő nénit is.

– Kézcsókom, ha lenne szíves így – mutatom –, a magasban megtartani, amíg elrendezem ezt a halat…

A néni két kézzel tartja feje fölé a bot felesleges részét. Mire a katamarán elém ér, és kiteljesedik a zenés sétahajókázást felvezető Vangelis szám, közel kétkilós nyurga kerül a szákba. A gyerekek ismét összefutnak mögöttem.

Réka, az egyetlen ismerős kislány a csapatból, odaül mellém, és megkérdi:

– Hova tetted azt a nagyobb halat?

– Bedobtam a szákba.

– A szádba? Hallod Gréta – mondja nevetve –, Vili bácsi lenyelte a pontyot!

– Nem a számba, hanem a szákba – javítom ki.

– És a másikkal mit csinálsz?

– Miután kellően megsimogattátok, visszadobom.

– Azt is a szádba? – nevet hangosan, majd sikongatva szalad el a többi kisgyerekkel a móló vége felé. A néni indulna utánuk, de még segítőkészen tartogatja botom vastagabbik részét.

Bábel ehhez képest valami egyszerű, porba fulladt, vidéki kisváros lehetett, szerintem…

Rövidesen megakasztom a következő pontyot is. A víz még jobbra-balra húz, hiszen néhány perce ment el a katamarán, ám ez a pontyokat a legkevésbé sem zavarja. Lekvár nem szól semmit, csak unottan kitekeri szereléseit. Mára befejezte.

Miután visszaeresztem a harmadik pikkelyes pontyot, mozgolódásra leszek figyelmes a túloldalon, éppen előttem. Lassan kezd szürkülni, de azt jól látom, hogy valami gitáros ember érkezett; gitártokja kinyitva hever előtte, majd néhány akkord próbálása után válogatni kezdi a húrokat:

                                                        Summáját írom Eger várának,

                                                       Megszállásának, viadaljának

                                                       Szégyönvallását császár hadának…

Szájtátva figyelem a köztéri muzsikust, kinek gitártokjába éppen egy turista dob némi aprópénzt. A mólón járó-kelők meg-megállnak mellette, belehallgatnak Eger várának dicső énekébe, ami közelről nyilván élvezhetőbb, mint innét, mólókat átívelő távolságból. Hiába, a 3+2-vel nehéz versenyezni: gitárosunknak a gázsi is legfeljebb csak egy balatoni hekkre és egy pofa sörre lesz elegendő.

A színpadon most elhalkul a lakodalmas zene, tapsol a közönség, kivénült Európánk ezzel beerősít, miközben a polip pörög, villog, csápjaival csapkod, zsákmányai hangosan sikítoznak. Az újabb ponty már az imént világítópatronra cserélt antennát húzza el, szinte menetrendszerűen, ahogy a tavaszi szél is újfent vizet próbál árasztani – legalábbis a kis harangok szerint…

Nem is tudom, miért bosszankodom. Elvégre július közepe van a Balatonon, hamisítatlan turistaszezon. A móló kövein heverésző nyár pedig unottan átfordul a másik oldalára, mert tudja, idei tennivalóinak éppen csak a felével végzett el.

megvan.JPG

Címkék: novella nyár ponty 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr124669278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

horogasz 2012.07.21. 19:00:56

kolbászos pellettel kellett volna csalizni...

Willyfog67 2012.07.21. 21:46:37

@horogasz: a kolbász is megvolt, a pellet is, csak külön-külön. Minden nem juthat az ember eszébe... :-)