Tavaszi számvetés

Megérkezett a Tavasz! Rohamléptekkel jött, félrelökte jó erőben lévő bátyját, a Telet,  és átgázolt rajta. De vajon két esztendővel ezelőtt  is ilyen hirtelen tört ránk a kikelet?  A soron következő elbeszélés ezt meséli el nekünk...

    

A jég nehezen olvadozott, pedig február végén langyos eső verte egy éjszakán keresztül. Azt gondoltam, reggelre híre sem marad a Télnek, különösen, hogy néhány napja már serényen pakolgatta utazótáskájába fagyos emlékeit.

Tévedtem. Méghozzá kétszeresen. Reggel ugyanis kiderült, hogy a jég fityiszt mutatott az esőnek, és bizony a Tél sem mehetett messzire, mert utazótáskáját – kinyitva – itt felejtette a Balaton partján. Nem is jött érte március elejéig.

Az engedély kiváltását rendesen elodáztam. Ráérek még – nyugtattam időnként a tavasszal kacérkodó lelket, pedig a jég néhány nappal később tényleg egy éjszaka eltakarodott a vízről. A páncélját levedlett tó meghízva ringatózott medrében, a Nap is jólesően melegített, akár horgászhatnék is – na de nincs engedélyem!

Gondnok Jani az első próbálkozás alkalmával szép keszegeket fogott a kikötőben. Tucatnyi bodorkájából kettő több volt egy kilónál, s az a három kövér durbincs is, ami rákóstolt a gilisztára, jó sügérméretet formázott.

– Miért nem horgászol? – kérdezte, amikor hátratett kézzel megálltam mögötte.

– Még nincs engedélyem.

– Ezért kell megvenni az akciósat. Olcsóbb is, és most kéznél is van – oktatott a maga módján. Az öreg textilbakelit bot hegye elé akasztott gumikarika ekkor billent egyet.

– Látod, milyen kényes – mutatott a bot hegye felé. – Hiába, három fokos a víz…

Nem gondoltuk, hogy lehet még ennél hidegebb is, ám aznap éjszaka visszajött a Tél. Sietősen érkezett, nagy sebbel-lobbal (az északi szél majd elvitte a háztetőt), utazótáskáját mérgesen kiborította, mire reggelre befagytak a pocsolyák. A nagy víz csak azért nem, mert a hullámok nem engedték.

Amikor délután hazaértem a munkából, Jani fázósan kuporgott botjai mögött a kikötőben, és én ismét odasomfordáltam hozzá, hátratett kezekkel.

– Harap a keszeg? – kérdeztem úgy, ahogy annak idején Stiri Pista bácsitól szokták az öreg szigeti horgászok. Akkoriban ez volt rá a válasz: harap, harap…

– Nem harap – pislantott fel szemüvege alól, majd hozzátette: – Bolond is lenne. Fél fokot hűlt a víz. De legalább horgászhatok – és mosolyogva nézett végig a Balatonon.

Március második hetében kiváltottam az engedélyt. Egyesületünk titkára nézegette a zöld színű, kemény borítójú kis könyvecskét, melyben az első bejegyzés 1977-re datálódik.

– Jövőre betelik a betétlap is. Ki kell cserélni a könyvedet.

– Csak a betétlapot. Ez a papíros immár három évtizede kísér a horgászatok során. Ráér még nyugdíjba vonulni… legalábbis én nem siettetem…

Az engedély birtokában bizakodva vártam a jó időt. De a Tél – úgy látszik – remekül érezte magát nálunk, mert nem akart útnak eredni. Fenyegettük, mérgelődtünk, duzzogtunk, ám nem hatott rá sem ez, sem az. Megfontoltan pakolgatta utazótáskáját a móló végén. Hajnalonként végigsétált a tóparton, lépte nyomán ropogóssá váltak a pocsolyák, de látszott rajta, már nehezen, kedvetlenül mozog. Minden erejét összeszedve, utoljára megrázta fehér szakállát, és fiam névnapjának reggelén hófehérbe öltözötten feszített a vízpart. Karácsony tájékán tán még elérzékenyültem volna, no de március 11.-én?

Az év első horgászata számomra mindig különös esemény. Télen csak nézegetjük egymást a nagy vízzel, de most már – végre! – beszélgethetünk is. Egy szál, sokgyűrűs bottal a kezemben helyezkedtem el a stégen, néhány szem csemegekukorica társaságában. Etetőanyag, egyéb hókusz-pókusz nélkül. Elvégre hideg van, a keszegek valószínűleg egy kupacban tartózkodnak, és remélem, éppen itt a stég előtt.

– Szevasz, fiatalasszony – tegeztem le kissé szemtelenül a vizet –, jól nézel ki. Szépen meghíztál a télen.

Ő csak nézett rám nagy, zöld szemeivel. Sokáig nem szólt semmit, majd ennyit mondott:

– Örülök, hogy itt vagy. De, gondolom, vannak hiányzók. Régóta van itt a Tél… – és árnyék suhant végig a felszínén.

– Vannak. Súlyos veszteségek. Emlékszel a sziget örökös tiszteletbeli elnökére, Lajosra? Tudod – mutattam délnek, a harmadik stég felé –, itt szokott horgászgatni. Sokat tett a szigetért, tiszteltük és szerettük őt. Akkor ment el, amikor a Tél megérkezett…

– Emlékszem – nézett hűvösen a víz –, beteg volt már az ősszel… 

– János is. Ő csak vendégségben volt nálad néhányszor. A nyár elején még egy szép compóval is megörvendeztetted erről a stégről. Nagyon örült neki! Emlékszel rá?

A Víz szomorúan pislantott a part felé, de valami mély melegség, az elmúlt nyarak melegsége csillant szép szemeiben.

– Igen. Jókedvű, vízszerető ember volt, de itt is valami Dunát emlegetett folyton a többieknek…

 – Jánosnak a Duna jelentette azt, amit te jelentesz nekem. Távoli folyó, kék hátú öregember, éppen hozzád való… – kacsintottam rá. –Néhányszor horgásztam ott Jánossal. Egyszer menyhalakat fogtunk, márványtestű, békafejű menyhalakat. Valamikor te is neveltél ilyen halat…

– Éreztem is rajtad valami idegen víz-illatot, amikor hazajöttél. Valami furcsa illatot. De hol van már a menyhal!

Kissé szégyenlősen néztem az úszó bóbitáját. No csak, féltékeny a fiatalasszony! Felesleges, de ezt most mondjam neki?

Rövid szünetek után aprókat mozdítottam a szerelésen; keresgéltem a keszegeket, mélyen, éppen fenék felett, de még nem volt kapásom.

– Valkó Marika néni is elment – nézegettem tovább a veszteséglistát –, egészen váratlanul. Késő ősszel még én vittem haza, Kaposvárra. Jókedvű volt, nevetgélve anekdotázott a városig. Búcsúzóul mondta: csak inogjon meg a tél, jön máris vissza, mert nálad érzi jól magát, itt, a szigeten… Tudtuk, a veséje már nem a régi, de akkor is. Ez pofátlanság volt az élettől!

A Víz percekig szótlanul ringatózott a két móló között. Hosszú évtizedeket, régi ismeretséget mérlegelt, és nagyon szomorú lett.

– Ha végérvényesen megveti lábait itt a tavasz – mondtam halkan magam elé –, neked adjuk a hamvait. Ez volt az utolsó kérése…

Láttak már tavat vagy folyót könnyezni? Én akkor, ott, a stégen láttam. Láttam, ahogy a nagy Víz szemeiben tiszta könnycseppek csillantak.

Az első kapás azután érkezett, amikor jó tizenöt métert balra dobtam, félvízre állított eresztékkel. Az úszó bóbitája úgy tűnt el a látható tartományból, mintha finoman elakadt volna odalenn a horog. Így is történt, de nem holmi akadóban. Karcsú kis botom merészen begörbült, majd szinte az egész testemet átjárta az a különös érzés, amit a szerelék közvetített az idegsejtek felé. Ismerős mindez, de oly régen átélt, hogy bizony beleborzongtam.

Tenyérnél jóval erősebb, mattezüst-színű karikakeszeg vergődött a húr végén. Tapintása jeges volt, mintha egyenesen a Tél küldte volna kiengesztelésül. Kezemben már nem mozdult. Békésen tűrte a horogszabadítást, csak nagy szemeivel nézett kíváncsian a vízfeletti világra.

– Jó napot, karikaúr, hogy s mint? – üdvözöltem örömmel a szép halat, mire ő tátogott végre egy nagyot:

– Kérem szépen, ez nem szép magától! Fémet hasít a számba, majd a közérzetem felől érdeklődik. Szégyellje magát!

Hirtelen el is szégyelltem magam. Ez tényleg modortalan kérdés volt.

– Bocsánat. Csak azt szerettem volna megtudni, hogy telt a tél… vagyis hogy szolgál az általános egészségi állapota… – és választ sem várva a megszeppent haltól, óvatosan vízbe helyeztem: – Viszlát, karikaúr!

A keszeg megkönnyebbülten csapott egyet, és minden bizonnyal értetlenkedve igyekezett vissza a többiekhez. Hamarosan kiderült számomra, hogy nem találta a csapatot, esetleg a karikakeszegek egyáltalán nem beszélgetnek egymással, mert perceken belül zsinórvégen ficánkolt hasonszőrű társa. Mivel nem akartam ismételten „szégyenbe” esni, vele már nem beszélgettem, ahogy a többi csodaszép, horogra akadt testvérével sem. Egyébként is látszott öltözködésükön, hogy az unalmas és hosszú telet jól viselték. Szótlanul engedtem őket szabadon. Tenyeremben csak pikkelyeik hűvössége maradt, és az enyhe keszegszag, mely úgy terjengett körülöttem, mint télvégi erdőszélen a hóvirágok illata.

A vermelő halcsapat lassú mozgással közeledett. Idővel pont a stég előtt, nagyjából az öböl közepén jelentkeztek a kapások. Nehézkesen, minden rántást, hirtelenkedést mellőzve tűnt el az úszó. Olyan érzésem volt, mintha a hidegtől sűrű vízben bizony komoly munka lenne a halaknak víz alá húzni a piciny, alig látható bóbitát.

Utoljára egy öreg, pocakos bodorka akadt horogra. Hasát majd szétfeszítette az ott megbúvó ikratömeg.

– Uszonyait csókolom, koncérasszonyság – köszöntöttem a csodás halat, mely alig fért a markomba. – Talán eltévesztette a házszámot? Ezek odabent nem a maga családjához tartoznak…

A legenyhébb szorítással igyekeztem kézben tartani, amíg megszabadítottam a horogtól. Nem akartam összenyomni az érlelődő új nemzedék csíráit, de azt sem szerettem volna, ha váratlan mozdulatával kicsúszik kezemből, és a kövezésre pottyan.

– Hüpp, hüpp – kapkodott víz után izmos szájával, amivel csodálatra méltó módon képes kettéharapni akár a kemény kukoricát is. Nyáron, pontyozás közben bizony bosszantó a jelenlétük, de most, a tavaszelő első horgászatakor nem is kívánhattam volna szebb halat. Még akkor is hüppögött, amikor a vízbe helyeztem.

A nagy sirály eleinte az öböl felett járőrözött. Hogy ezüst volt-e vagy sárgalábú, szerény ornitológiai ismereteim birtokában nem tudtam eldönteni, de nem is volt jelentősége. Könnyed légiességgel rótta köreit előttem, figyelmesen vizsgálgatva a vizet, ahol azonban nem moccant sem küsz, sem apró keszeg. Később leszállt a túlparti kikötőoszlopok egyikére, összehajtogatta széles szárnyait, és bánatosan átnézett hozzám. Mintha azt mondta volna:

– Az a keszeg jó lett volna nekem…

Aztán hangos surrogással két tőkésréce érkezett. Azonnal felismertem őket: a Gyuri kacsái voltak. Pontosabban mindnyájunké, de mivel Gyuri etette őket télen-nyáron, és őt kísérgették még a vízen is, ha csónakba szállt, ezért joggal tartozhattak a rokonságába. Ahogy landoltak a vízen, a gácsér azonnal udvarolni kezdett; bólogatva úszta körbe asszonyát.

Ha más nem is, de ez bizony a tavasz hírnöksége – gondoltam, míg beakasztottam a horgot az orsó felkapó karjába. Most már csak a kikelet hiányzik, hiszen horgásztam és halat is fogtam az új évben. Mi mást is kívánhatna még ilyenkor az ember?

Végül egy napon déli szél támadt, föld illatú, langyos kezű déli szél. Elvitte a Balaton illatát, át az északi oldalra, s vele együtt a legyengült, haldokló Telet is a hátára kapta. De őt már nem sajnálta senki, mert hirtelen rózsaszín virágok bomlottak a barackfán, és lila ibolyaszőnyeg terült a betoppanó új évszak lábai elé.

Végre megérkezett a Tavasz!   

 

 

· 1 trackback Címkék: tavasz novella bodorka karikakeszeg 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr864284994

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.