Nyári-őszi emlékek

Megroggyant a tél. A tavaszra ugyan még várni kell, de már elmaradoznak a nappali fagyok, lassan elkopnak a hókupacok, és ma megérkezett horgászparkunkba az első pár nyári lúd is. Ismerősként üdvözöltük egymást, egészen közel engedtek magukhoz. Régen hallott, csodaszép gágogásuk bizony a tavasz közeledtét súgta a télben megáporodott léleknek. Éppen ezért talán nem időszerű egy korábbi történetet, pontosabban két korábbi történetet tollvégre tűzni, de tudjuk ezt be az elvonási tüneteknek, ami rosszabb esetben jelentkezhet úgy is, hogy akváriumba lógat be az ember, a vitorláshalak közé…

 

Peti és Endru közös látogatását elméletileg nem volt könnyű megszervezni. Önmagában Peti, alias Szikkasztott Szúnyog (Nightfish kolléga után szabadon) balatoni jelenése sem egyszerű történet, hiszen ő még diák, ráadásul Dorog nincs a szomszédban. Endru akkortájt ugyan a környéken dolgozott (pontosabban: rontotta a levegőt), de a halászati munkák mindennapjaiból nem lehet csak úgy, csettintésre kiszakadni. Peti azonban véletlenül erre járt, Endrunak pedig csettintettem, s nem maradt más dolgom, mint érkezésük örömére egy jófajta halászlét rottyantani.

Augusztus kellős közepe volt ekkor, csodálatos, igazi horgászidővel megáldott nap. A kánikula hamar enyhült, délutánra már elviselhető lett, akár csónakból is. Remekül sikerült a hallé, és mivel Petinek idejekorán átadtam a hajóvezetői karszalagot, Endruval bátran felhörpintettünk két pohár vörösbort is. Tudják: mert átkozott a hal a harmadik vízben!

Endru kétszer is szedett a léből, a vörös színű kísérőt azonban jobban favorizálta.

- Ebből vigyünk az útra is – mondta, s mint figyelmes vendéglátó, töltöttem egy ásványvizes palacknyit a villányi oportóból.

Az útnak egy-egy pergető bottal és néhány műcsalival felszerelkezve vágtunk neki, megcélozva a fonyódi-akadó halasabbnak ismert buckáit. Az ismeretség nálam volt, a fiúknál a tudás, így e két fontos kellék együttállásának köszönhetően bíztam a sikerben.

Legelőször a Fűrészfogon álltunk meg. Sokáig nem történt semmi, azon kívül, hogy beszakítottam egy tvisztert. A Fűrészfog igen akadós, nagy rétegződésű, bemaródásokkal szabdalt márgapad, jelentős szintkülönbségekkel. Izgalmas terület, de most nem tudtunk süllőt kapásra bírni. Ebből arra következtettem, hogy nincs is rajta süllő. Már éppen a továbbállást fontolgattuk, amikor Endru bevágott, és kezében megelevenedett a pálca.

- Valami kis kősüllő lesz – tájékoztatott bennünket, de rövidesen megláttuk, hogy alaposan félre. A horgon ugyanis – gyönyörű akadással – egy testesebb dévérkeszeg küszködött, a szokásos lomha, mondhatni lusta stílusában.

- Nahát – mondtuk egyszerre, és Endru hirtelen több estet is felemlegetett emléktárából, amikor kevésbé, vagy egyáltalán nem jellemző halféleség akadt meg szabályosan tvisztere horgán. E történetekből nekem legjobban a desedai busás kaland tetszett, mert így fejezte be:

- Gyerekek, amikor végre dögre fárasztottam, nem mertem hozzányúlni. Tudjátok, a busmannak rettenetes szaga van. Mindig hányingert kapok tőle!

- Levágtad? – érdeklődtem.

- Le. Csak éppen nem zsigereltem ki…

Míg áthajóztunk az akadó Bélatelep felőli, külső részére, Endruval alaposan megapasztottuk az ásványvizes palackot. Dobáltunk többféle csalival, a fiúk mindenféle módon táncoltatták plasztikjaikat (én ismét beszakítottam egyet…), de a süllők nem preferálták igyekezetünket. Petinek volt ugyan egy akasztása, de a hal lemaradt.

- Kősüllő lehetett – mondta.

- Dévér volt az – viccelődtem.

- Kérem a palackot – rendelkezett Endru, és egyáltalán nem viccelt.

Már erősen fogyott a fény, amikor a pontyozó helyem környéki töréseket és dombokat kezdtük faggatni. Nyugodt vizű, szép augusztusi este volt, éppen a fényváltás időszaka, a legjobb kapásidő. Néhány koppintást kaptak csak a fiúk, én még azt sem, majd Peti megtörte a süllőtlenséget. Igaz, csak egy közeli rokon személyében, de a siheder kősüllőnek így is nagyon örültünk.

Besötétedett, mikor horgonyt bontottunk, és elindultunk a sziget felé, árvaszúnyogok népes hadának kíséretében. Endru, mint gyermek a játékszerét, féltve szorongatta az üresedő palackot, és nagy sajnálkozva megjegyezte:

- Látjátok, ha nem eresztjük el mindkét halunkat, most milyen finom vacsoránk lehetne!

- Ott a halászlé – tromfolt azonnal Peti, jó halvédőhöz illően. – Én kanalazom a levét, ti pedig egyétek a halat!

Így is lett.

 

Korábban ígértem Endruval kapcsolatban, hogy tartozom két történettel. Az egyikkel tehát megvolnánk. A másik sokkal rövidebb és teljesen haltalan, ráadásul nem is hallatlan, de csali-felemelően szenzációs…

November közepére zsúfolásig telt küsszel az öböl. Még jó idők jártak, ezért a balinok szép számmal, nagy rumlit csapva randalíroztak közöttük. Igen ám, de nem volt könnyű megfogni őket. Alig lehetett úgy vezetni a műcsalit, hogy egy-egy apró küsz ne akadjon horogra. Megfigyeltem, a magamfajta kontár pergetőnek ilyenkor eredményesebb időszak a múló sötétség, mint a nappali világosság. Még ekkor is nehéz volt kapást kicsikarni, ráadásul balin uraságék igen finnyásan nyúltak a műcsalihoz. Gondoltam, valami vér profi kellene ide, tanítómesternek.

- Endru, pirkadatkor már dobálni kell, ezért időben legyél itt – utasítottam barátomat, aki a hírek hallatán kedvet kapott egy kis horgászathoz.

Csendes, szélmentes hajnal volt aznap. A vízfelszínt itt is, ott is kishal-fröccsenések, spriccelések zavarták meg, jelezve a balinok aktivizálódását. Feltűnt, hogy a pirkadat első fényeivel rengetek sirály kezdett a víz felett portyázni, olykor lecsapva a kishalak közé. Mire beszereltünk, a sirálytömeg elképesztően felduzzadt. Száznál is több madár portyázott közel a felszínhez, teljes némaságban. Se egy rikácsolás, civakodó károgás. Ez felettébb furcsa volt.

Én dobtam először, és mire Endru teljesen beszerelt, már több dobáson is túl voltam. Kapás semmi, pedig láthattuk, nem kevés balin ügyködik előttünk.

Endru első dobása remekül sikerült. Olyannyira, hogy telibe kapott zsinórjával egy sirályt, ami először belecsapódott a vízbe, majd keserves rikácsolással felrepült a levegőbe.

Oldalról figyeltem a történéseket. Endru kezében karikába hajlott a kis peca, felvisított az orsó, és zsinórja felmutatott az égbe… Elképesztő látvány volt! De barátom nem hagyta magát: bekeményített, és ismét vízre kényszerítette zsákmányát.

- Jobban küzd, mint egy balin! – lelkendezett, szakszerű mozdulattal terelgetve kifelé a szörnyen rikácsoló és csapkodó sirályt. Endru alapjában átmenet Stan és Mr. Bean között, na de amit akkor ott, a hajnal első fényeiben én láttam… Nem részletezem inkább.

Ámde a „zsinórszabadítás” és madárreptetés után felpillantva, mit látunk? Semmit! A meghurkolt sirály ugyanis olyan riasztó hangon rikácsolt, hogy nem csak az öböl felett, de ameddig elláttunk, körös-körül fia madarat sem lehetett többé látni. Aznap még Kázmér, a szigeti szarka is szabadnapolta magát, amire pedig évek óta nem volt példa. Hogy hova tűntek el ily’ gyorsan madaraink, manapság is rejtély előttem. Endru persze nagyon meg volt elégedve magával, elvégre fárasztott egy jót, és tisztává varázsolta a légteret.

Ahogy az elején utaltam rá: balint természetesen nem tudtunk fogni. Mutatóba sem. Ám Endru profisága így is túltett az én pergető tudományomon. Ha másban nem is, de sirályfogásban legyőzött. Csak azt sajnálom, hogy aznap nem csirkék repkedtek az öböl felett. Nem-nem, az is C&R lett volna! De most mondhatnám, Endru még csirkefogásban is jobb nálam! 

     

 

Címkék: sirály kősüllő endru sztahovitspeti 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr804160176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

steveolson · http://steveolsonhun.wordpress.com/ 2012.02.22. 12:10:43

Ez a sirály dolog nekem is összejött tavaly! Nem semmi élmény volt!