Február

 

 

Korábbi történet, régebbi írás, ráadásul az élesebb szeműek kiszúrhatják: na, ez is megjelent már a zöld oldalon… Bizony, publikáltam már, sőt, a következő kötetben is benne lesz, de hogy itt helyet szorít magának, ez csak természetes. Különösen, hogy ma megérkezett a február…

 

A Tél kihúzta magát, felállt a móló köveire, és átkarolta a mellette toporgó Januárt.

– Most már mehetsz, testvér. Igazán mindent megtettél értem, még az utolsó napokban is. Köszönöm…

Körülöttük a tér és az idő fagyottan hallgatott, csak a Bakony felől nyargaló szél szájalta minduntalan:

– Jön már, jön már!

Előbb azonban felhők érkeztek, bekerítve a fehérre mázolt Badacsonyt, mely egykedvűen álldogált bazalt lábain. Éppen elégszer látta a Január és Február kézfogóját, és a legkevésbé sem lelkesítette e rideg hónapok összeölelkezése. Hófödte hátán, akár a kiszáradt bodzabokrok, szőlőtőkék meredeztek élettelenül, hánccsal bélelt száraikban őrizve az Ősz muskotály illatát. Az öreg hegy fel sem pillantott; bizony, hol van már színes kiskabátja, amit a kedves levélpergető és mustérlelő barát segített rá? Vajon hová lett a szőlőszemeken lerészegedett darazsak zsongása, a szüretelők jókedvű zsivaja, s egyáltalán: hol van még a tavasz? 

– Jön már, jön már! – szájalta illetlenül a hegyoldalon futkározó szél, de az öreg hegy tudta, még nem a Tavasz érkezését kürtöli világgá. Időtlen, kék szemeivel szomorúan nézett maga elé, ahol a Balaton, mint valami behavazott szántóföld, talán éppen a kikelet ébresztő melegségéről álmodott. 

A Tél levette társa válláról átfagyott kezeit. De a Január nem mozdult.

Amikor kiértünk a móló derekára, a sötét, mogorva felhők éppen elnyelték a Badacsonyt. A szél karcosan vágott arcunkba, és mire a korcsolyák is lábra kerültek, fehér függöny ereszkedett a túlsó part elé.

– Igyekezettek, mert hamarosan havazik! – kibickedtem a mólóról. Biztos, ami biztos, szilárd talajon maradtam. Rozzant, csavarokkal toldozott-foltozott térdeimmel már nem mertem vállalni a korcsolyázás kockázatát. Feladatot azért kaptam: őriznem kellett a szánkó hátára telepített kantint. Termosznyi tea a gyerekeknek, kicsit nagyobb termoszban forralt bor a felnőtteknek, s a műanyag poharak, amiket bizony hátára kapott volna a csúfolódó északi szél, ha nem vigyázok:

– Jön már, jön már!

Aztán a korcsolyák belemartak a tó hátába. Lelkesen csúszkáltak a srácok, körülöttük Gyula és Zsolti amolyan mackós stílusban, s hogy én se maradjak le a téli vígságról, idővel csak rábátorkodtam a jégre. Azt hiszem, meggondolatlanságomat egy pohárka forralt bor tetézte, és a segítő szándék: viszek a fiúknak is egy nyelettel…

A jég csak a móló mellett, egy keskeny sávban volt alkalmas a korcsolyázásra. Kicsit beljebb már göröngyös; éppen olyan, mint a rosszul elsimított szántóföld. Kevés hó fedte az egyenetlen jéghátat, könnyű volt rajta a mozgás. Felbátorodtam. Itt még akár szaladni is lehetne!

– Korcsolyával akkor is gyorsabb – mondta fiam, mellém érve. – Meddig megyünk?

– A pontyozó helyünkig.

Persze tudtam, odáig kockázatos lenne. Néhány napja még nyitva volt egy másfél méter széles rianás, egészen Bélatelepig; a rianás mára ugyan befagyott, de a rajta kialakult jég bizonyára vékony kérgű.

– Odáig nem szabad. Tudod, a rianás miatt! – s ezzel befékezte a jégrögökön dadogó korcsolyáit.

Álltunk a jégen, miközben a szél csak ismételgette: – Jön már, jön már! A túlsó part közben teljesen eltűnt, a fehér függöny gyorsan közelített felénk. Éreztem, ahogy az elsőként lehulló, néhány hópihe hideg tapintással furakodott a kabátgallérom alá.   

– Odáig kellene elmennünk – mutatott fiam előre, tényleg jó irányba, de hogy az odáig pontosan hol lehetett, csak sejtettük. A térnek immár nem volt szemmel látható vége.

– Ott van a pontyozó helyünk…

Egészen szemeire húzta a sapkáját, majd rám nézett.

– Milyen régen fogtam ott azt a szép pontyot… Emlékszel?

S ezzel egyszerre kitisztult a tér. Megmozdult alattunk a jég, a tél szürke, fagyos hidege vakítóan forró nyári nappá változott, apró hullámok loccsantak a csónak oldalán. Fiam kabát helyett már mentőmellényt viselt, szemébe húzott, téli sapkáját pedig sildes váltotta fel. Közel öt esztendő gördült vissza ezzel a kalendáriumban, az emlékek könnyen szaladó kerekein…

…Elismerem, a kapást nem láttam. Éppen a közeljövő foglalkoztatott: holnapután szedem a sátorfámat, útravalóul kapok néhány hamuban sült pogácsát, és irány Varsád. Új munkahely, új kihívásokkal, távol a családtól. Ezen morfondírozva talán megbocsátható, ha nézésem nem volt egyenlő a látással.

Fiam felszisszenő mozdulatát az orsó pánikszerű sikoltása követte. A pánik azonban odalent volt, amely bizonyos szempontból érthető is. Idefent a meglepetés szívdobbantó pillanatát a percekké bővülő izgalom váltotta fel – ez szintén érthető állapot.

– Elhúzta? – érdeklődtem az úszó általam nem látott jelzése után, holott ez – valljuk be – teljesen felesleges és értelmetlen kérdés volt. Ebből is látszik, gondolataim távol, idegen tájakon és ismeretlen emberek között keveregtek ekkor a horgászat helyett.   

– Nem láttad? Mint a pinty… – hadarta izgatottan a gyerek. Vézna kezeivel szorosan fogta a pecabotot, ami a bevágást követő pillanatokban még jobbára vízszintes maradt, mindenféle hajlás nélkül. Aztán ahogy a hal kezdeti rohanása lassult, úgy emelkedett egyre feljebb, s vett fel tisztes görbületet.

– Nagy hal lesz! Nagyobb, mint a tegnapelőtti! – mondta ezt oly nyugodt meggyőződéssel, melyen még én is meglepődtem. Csalóka lehet ez a heveskedés… De nem volt az. Néhány perc múlva már látszott, a szokásosnál valamivel idősebb és erősebb hal került horogra. A kövérkés tükörponty rövidesen merítőbe került, mind a hat kilójával együtt. Közösen emeltük csónakba. Pontyunk szégyenlősen „sütötte le” szemeit a hálóban, mintha valami rosszat tett volna.

– Apa, ez ugye nagy hal! A legnagyobb, amit eddig fogtam! – ujjongott fiam, és boldogan szorította magához a nyálkás testet. Nyár volt ekkor, gondoktól mentes, forró nyári nap. Olyan, melyről joggal hihetjük: sosem lesz vége…

…A szállingózó hópihék megszaporodtak, a víz ismét befagyott körülöttünk, és a hullámokra immár legfeljebb a göröngyös jég emlékeztetett. Percnyi kihagyás után nagyot sóhajtva feszült nekünk újból a szél:

– Itt van már, itt van már!

Hátat fordítottunk a sűrűsödő hóesésnek, és elindultunk a móló felé. Barátságtalanná vált az amúgy is zord idő. Jobbnak láttam, ha mielőbb a szánkón elhelyezett termoszok közelébe kerülünk.

– Miért pont ma van ilyen rossz idő? – kérdezte fiam kissé szomorúan, talán választ sem remélve.

– Mert érkezik a február…

A móló végét alig lehetett látni, oly szaporán havazott, de a lámpaoszlop mellett, havas kabátját magára terítve ott állt délcegen a Tél, és éppen kezet nyújtott a korcsolyán érkező Februárnak.

  

   

       

 

 

Címkék: novella 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr474044557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Willyfog67 2012.02.07. 13:53:56

@kozveszelytelen: A túlsó part borai közül a kéknyelű és a rózsakő a kedvencem, ámbár ezeket kár forralttá tenni... Szigligeti barátommal minden évben kortyolgatunk belőlük a Szent György-hegy lankáján :)

*kredenc* 2012.02.08. 19:42:27

A kéknyelű ízlett az én nyalócsövemnek is, ez a rózsakő meg rögeszmém lesz, míg meg nem kóstolhatom:)

Willyfog67 2012.02.08. 20:54:04

@*kredenc*: úgy tudom (pontosabban: ha jól emlékszem...:), hogy a rózsakő a szürkebarát és a kéknyelű keresztezéséből kialakított szőlőfajta. Külön-külön is nagyon jók, de így, egy tőről eredve, pazar bort kapunk. Nyáron, ha jössz, átugrunk oda, ahol terem, és megkapálunk néhány tőkét :-) (leffe elfelejtve...)

*kredenc* 2012.02.09. 21:50:42

Én boros vagyok, nem sörös, úgyhogy győzködni nem kell:)
De már lassan egy hétre kéne menni, hogy minden programpontnak meg tudjak felelni:)

Fishraptor 2012.02.12. 09:05:20

Déli partnak is vannak jó borai,régen teszteltem sokszor!))

Willyfog67 2012.02.12. 20:03:34

@Fishraptor: Ez így igaz. Elvégre legyünk lokálpatrióták, mi, déli partiak :)
Ettől függetlenül érdekes, micsoda különbség van a két borvidék között (pedig a távolság mindössze néhány km.) A mi borvidékünk éppen olyan egyedi, mint az északi parté. Jól jelzik ezt a termesztett szőlőfajták is. De az én ízlésem áthúz Badacsonyba (leszámítva a szomszédos lejtőkön termő Irsai Olivért... :-)

Fishraptor 2012.02.13. 06:36:42

@Willyfog67: Igen,volt részem a túl parton is belefutni egy-két ásónyomnyira lemenni a pincékbe,,az biztos, hogy mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége!)
Jó othello, ami olyan mint a tinta vagy noah(noha) bor aminek különleges íze, illata nagyon különleges és egyedi,,,,de kinek mi jön be!))

*kredenc* 2012.02.21. 08:09:27

Azért azt ugye tudjuk, hogy a noah és az ottelo fajtákból nem lehet rendes bort készíteni. Ami nem az ízére vonatkozik, hanem a benne található metil- alkoholra. Úgyhogy lehetőség szerint a fogyasztását illik kerülni.

Willyfog67 2012.02.21. 18:11:42

@*kredenc*: Tudjuk. Az otelló fogyasztása részemről ünnepi alkalmakkor lehet esedékes, hiszen ehhez nem lehet hektószám hozzájutni. Ennél vannak súlyosabb okok pl. az én esetemben is az elhülyülésre... :D

Fishraptor 2012.02.22. 06:47:35

@*kredenc*: Nagyapámnak szerintem nem ez lenne a véleménye!)

black sabbat 2012.02.28. 16:46:40

Mint mindig,most is feltettem a facéra a "Megsárgult fényképek" című írásod,és engedelmeddel,egy rövid kis bejegyzést is hozzátettem a fejlécen. Ez nem rontja az írás minőségét! A régi képeket én is megkeresem,s talán azzal is lehet mit kezdeni. Üdv.

Willyfog67 2012.02.28. 16:58:33

@black sabbat: Zoli bácsi, rogyadozik a jég, lassan elérhetővé válik a víz. Akartalak is kérni régi fotó-ügyben, légy szíves keresgéljél... :-))