Záporeső, zivatar
Régen volt ilyen szép, hosszan tartó, egyforma időjárás – nyugtázza Halásszy, amikor délután menetrendszerűen leszakad az ég, s körös-körül a Balaton mentén, mint valami sűrűn felvillanó vakuk, úgy pislognak a másodfokot jelző viharlámpák (helyesen: viharjelző lámpák...). Szép ez így. Reggel paplanszerű köd szeli ketté a Badacsonyt, majd feltámad a keleti szél (hiába nincs viharjelzés, horgászni csónakból nem lehet), és fúj addig, amíg délután meg nem érkezik az újabb zivatar.
Rövid a szabad idő, az is időjárásilag bekorlátozva – sóhajt Halásszy, és jobb híján az öbölben rápróbál a pontyokra. Szombat délelőtt van, amúgy rekkenő meleg, a Nap szinte perzsel, de szemből jólesően dudorászik a keleti szél. Odakint tarajos, elnyújtott hullámok, idebenn kényesen kapó pontyok. Kettőt úgy fog, hogy az orrába akad a horog. Pedig mindkettő fölözi a három kilót, s az egyik a ritka pikkelytelen nemzetségből való; szépen nyújtogatják a rakós botba telepített csőgumit, még a kisebb, 1-2 kilósok is derekasan megküzdenek. Hatig jut, ahogy vasárnap dél környékén is, s mindennap akad egy-egy gőzmozdony, amik most is ott zakatolnak valahol a vízben, apró kis testékszerrel a szájuk (orruk?) sarkában (Nem szégyen bevallani: a második gőzös leamortizálja a több éve teljesítő csőgumit – rakós bot félredobva…).
Zolika viszont inkább keszegezik az öbölben, mert az mégiscsak szórakoztatóbb. Fog sok szép kövér dévérkeszeget, és ugyanannyi csúnya soványat. Halásszy nem is érti, hogy van ez: amelyik rendesen ki van döhérkedve, nyilván talált magának táplálékot, s ez itt – nézegeti a pengehátú, nagyfejű, babérlevél vékonyságú társát – vajon miért nem talált? Zolikát végül meglátogatja egy szép kis doktorhal is, aki a maga eleganciájával lenyűgözi a reggeli bámészkodókat és horgászt egyaránt…
Öt alkalom – ennyi jutott az elmúlt két hétben a vízen tartózkodás lehetőségéből. Halásszy már alig foglalkozik a nyílt víz pontyaival, mert rövid az idő, mert a pontyok szanaszét ugrálnak, mert kagylót böfögnek, és különben is, idén valahogy nincs szerencséje velük. Eddig. De majd szeptemberben, majd akkor lesz nemulass! Most csak mulassanak – gondolja –, s az utolsó három alkalommal már pontyozó botot sem visz magával.
A süllők viszont… Nos, nem is olyan rossz dolog ez a pergettyűzés. Főleg, ha fog az ember. S Halásszy egyre jobban úgy érzi, az a pillanat, amikor odalenn megpendül a kívánatosan ugráltatott műcsali, szóval az a pillanat mindennél többet ér. Pedig csak egy villámcsapás az egész. Ezredmásodperc. Pendül a húr, pendülése végigszalad a boton, majd a karon, s végül majd kilyukasztja a horgász koponyáját, de csak majdnem, hiszen az utolsó idegsejtnél nincs tovább. A többi már automatikusan jön. Lendül a kar, hajlik a pálca, nyekken az orsó, s odalenn majd szétveti a düh a becsapott egyenesfogút. Rázza is a fejét rendesen! A horog tart is, meg néha nem is, de sebaj, szép játék ez, s amikor megjelenik a süllő kékezüstje a türkiz víz peremén, minden fáradozást megtérülni látszik…
A nyár szalad, nyomában záporeső-zivatar, majd ködpaplanos hajnalok varázsolják tengerszerűvé a vizet – s Halásszy ismét nem tesz mást, csak a horgászat végén megemeli kalapját előtte: légy üdvözölve, Balaton!
Címkék: süllő pergetés kősüllőA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
godzikka 2014.08.06. 10:09:02
Jól sikerült az első fotó! A keszegezés meg legfeljebb akkor szórakoztató, ha elkerülnek a pontyok :)
Üdv,
godzikka
tutajos65 2014.08.29. 14:16:44
Lassan kiszorítják a süllők a pontyokat az akadóról... Vagy csak az oldalról?! :)
