Fotósarok - Csákó Gábor
Ha Gáborról van szó, igazán egy mozgalmas pillanat jut eszembe mindannyiszor: állunk a csónakban, ő pedig lehajol a kifárasztott süllőjéért. A hal csap egyet, Gábor riadtan mozdul, és ezzel a mozdulatával kecses ívben kirúgja csónakunkból a patinás Fenwick botját, ami a Balaton hullámai közé kerül. Mozgalmas másodpercek következnek: Gábor eldönti, a hal helyett jobb lesz a kiesett botjával foglalkozni, és én premier plán élvezhetem, ahogy menti a botját, majd csónakba emeli a süllőjét, és félszegen somolyog: papa, ez meredek volt...
Egy kedves hozzászóló valamelyik korábbi poszt mentén így emlékezett meg róla: "... Gábor az Ul-technika korát megelőző apostola, aki még fényképezni is tud..."
Én csak annyit tennék hozzá: még írni is, ráadásul nem is rosszul, amit az alábbi kis írása is bizonyít...
Ma csak sügérre futja
Nyújtózkodom egyet, majd hagyom, hadd kalandozzon tekintetem a lekopott partoldalon, a stégek sorain. A nádas még a tavalyi, szilikon garnitúrám pedig álmosan pihen a ladik ülésdeszkáján, könnyű, sügeres botom kezemben, napsütés bágyaszt – szellő sem rezdül, én meg dobálni kezdek.
A víz lustán áramlik, esőtől, belvíztől zavaros, kibújnak szélébe lassan a békák, a kishalak is elő-előkeverednek a sekélyeken.
A stéglábak között és alatt pöckölgetek – eddig eredmény nélkül, de türelmes vagyok, enyém az egész délután.
Az idő lassan telik, a hosszú parton rajtam kívül egyetlen horgász van csupán; ő keszegre szerel. Néha némi szél keveredik csónakom mellé, és odább lökdösi az áramló vízen, más nemigen van, amiről beszámolhatnék percekig. Hanem egyik stég mellett, hopp, mintha megriantak volna a kishalak! Kapom magam, odahajtok a villanymotorral, és huss, lendítem botomat egy aprócska gumihallal. Halacska inkább, nem is hal. Átfésülöm a terepet: elébb vízközt lassan, meg-megrándítva bújtatom hol lejjebb, hol feljebb a csalit, majd módszeresen simogatom végig az iszapos fenékaljzat régióját – semmi nem történik. Már fel is adnám, amikor a csónak mellett utolsónak megtett mozdulatba beleül a spicc, elakadtam, aztán rögtön sorozatos rángás érkezik, hirtelen azt sem hiszem, ez a kapás, késve reagálok, de a sügér megfogott. Amíg vízközt próbál menekülni, és még nem sejlik át, milyen és mekkora, elkalandozom – régen mennyi volt erre… azaz, erre is. Locspocsol kicsit a koma, még jó, hogy vagyok olyan előrelátó, és nem tettem a ladikba a fotómasinát, így a vödörből (melyben némi elemózsia kapott helyt) borítok ki mindent, hogy a szép halat le tudjam fotózni később. Megmerítem, beleteszem a halat, vígan úszkál.
Nagyot fújok a következő dobás előtt, végre akadt valami ezekben a tilalmas időkben.
A hely további nógatásomra nemmel felel, így néhány perc múlva hagyom, hogy a lassú áramlat hadd tolja kissé odább a ladikot, és most jókor jön a szél is.
Pirosra mázolt lábú stég előtt újabb vízi csetepaté jeleit láthatom. Kibiztosítom a nyelet, hajítok, de az első dobásból nem történik semmi. Aztán mintha lenne valami kapirgálás-féle ott lent, de nem vagyok benne biztos. Lecserélem a kis halat egy még apróbb tviszterre. Elsőre rákoppan valaki onnan lentről, örömöm nőttön-nő bennem. Gondolva néhány gyors képre, a nagyobbik mellé helyezem halamat. Hamar fogok egy gyerek-sügért, tán tíz-tizenkét centi lehet, őt rögtön visszaeresztem a vízbe. Aztán nyúlnak a megmaradt nádszálak árnyékai, kevergek a vízen erre is, arra is, közeleg tán az alkony, és végre elcsípek a csíkos bestiák közül egyet, utolsónak. Mosolyogva teszem a másik kettőhöz, és menetbe irányítom a ladikom; végig cammogok a stégek sora előtt, és egyiknél, ahol a cuccom lapul a kis, hétvégi házban, kikötök. Kinyújtóztatom magam, iszom egy kortyot, majd kapom a gépet, lefotózom a legnagyobb halat, majd mindhármat, együtt.
Szépek, kövéren dagad hasuk a tengernyi ikra alatt, szinte lüktet kezemben ezernyi apró élet. A bot mellé, ahová letenni szánom őket, megcsapkodom vízzel a stég deszkáit, úgy teszem le őket. Miközben a keresőt szememhez emelem, tán ki is mondom, ma erre futotta csak, sügérre – nem baj ez!
Nyakamon liheg az alkony, kattintok egyet oda is, majd csak ülök percekig, míg kelet felől az este megjelenik...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kövesvadász 2013.02.21. 21:08:01
Gratulálok! Zsolt
horogasz 2013.02.21. 22:20:57
de legalább tényleg tud fotózni. :)
Clogfly 2013.02.22. 08:45:49
steveolson · steveolures.com 2013.02.22. 12:51:58
A sügéres kép, ahogy már valahol írtam nagyon tetszik!
A többi sem rossz! :)
starboard · http://horgaszat-befektetes.blogspot.com/ 2013.02.22. 13:38:14
ha nekem ilyen társszerzőm lenne !!! :)
Willyfog67 2013.02.22. 20:02:48
@starboard: Pali, meg tudunk állapodni. Ha bezárod a blogod, egy másolt kulcs fejében szívesen átadom neked. Aztán ha a Fenwick botjával megszórja a patakodat, majd visszaküldöd....-))) Mondjuk, a kulcsot nem fogom visszaadni, legfeljebb azt mondom, hogy elveszett:-)
horogasz 2013.02.22. 20:28:21
Szigetközi Pecás · http://szigetkozpeca.blogspot.com 2013.02.22. 22:00:34
charon24 2013.02.24. 20:52:21
Willynek kiegészítésül annyit írnék, nem megsértve őt, hanem egészen konkrétan a történeti hűség kedvéért: nem a kis sügeres-domis Fenwicket pattintottam ki abból a nagy, fehér ladikodból, hanem a kis rövid mindenes botomat. ;-) De mázlim volt, mert könyékig nyúlva a vízbe éppen elcsíptem a spiccgyűrűt...
horogasz: az első és az utolsó kép sem fekete-fehér :D
A fekete-fehérhez én "ragaszkodtam"; így talán az a lényeges a képeken mindenkinek, ami nekem, akkor ott a parton/csónakban volt - a színek néha feleslegesek, a sok kontraszt jobb :)
Egyébként tény, hogy FF-ben lehet csalni is (kiégés, bebukás), ezt elismerem ;-)
