All inclusive
Történetünk még a Balaton partján kezdődött, a május elsejét megelőző hétvégén, amikor Gyula és családja tiszteletét tette a szigeten, lévén ők is tanyatulajdonosok. Azon a hétvégén tartottuk ugyanis a sziget közgyűlését, amin illik megjelenni a birtokosoknak, és én erre az időre – balga módon – teljes körű „ellátásról” biztosítottam pécsi barátainkat. Nem mondom, péntek este a fogadtatás valóban remekül sikerült, mert a vendégváró halászléből jóformán szálka sem maradt. Másnap délben Gyula azonban megjegyezte:
- Szóval, azért ennél többet vártam. Ma reggel átjövök fél hétkor, gondoltam, reggeli szervizelve. Persze, sehol senki (én éppen horgásztam, a család pedig még aludt…). Átjövök fél nyolckor, a helyzet ugyanez. Fél kilenckor aztán úgy döntöttem, látva a kiszolgálás elmaradását, hogy inkább otthon reggelizek. Na, de hamarosan úgyis jöttök hozzánk a Dunára, ott megláthatjátok, milyen is az a teljes körű kiszolgálás…
Gyuláéknak Újmohácson, a Duna partján van egy kis nyaralójuk. Néhányszor már voltunk náluk, legutóbb éppen tavaly, a Nepomuki ünnepségkor; mondhatom, kellemes hely, a magamfajta vízen járó embernek különösen.
Az elmúlt hétvégén már péntek délután elindultunk Mohács felé, alaposan felpakolt (romjaiból újjáépített) kis autónkkal. Gondoltam, azért nem bízunk semmit a véletlenre, pedig ígérve volt az első osztályú és maradéktalan kiszolgálás. Némi élelem, ital, három frissen tisztított balatoni ponty, amik még a két front között estek el, két rezgőspicces és egy pergető bot alkotta a túlélő csomagot. Gyula szinte tényként közölte telefonon, amikor az érkezést egyeztettük, hogy csak pecabotokat hozzak, mert:
- Balint annyit fogunk, amennyit akarunk. Ha pedig keszegezni akarsz, csak le kell ülni elénk, fél óra alatt annyi jön, hogy beleunsz a horgászatba…
Ez valóban jól hangzott, de láttam én már karón kárókatonát, és az erős lehűlés akár romjaiba is döntheti nagy halfogó terveinket.
Éppen elhagytuk Pécset, amikor hívtam Gyulát:
- Még 34 km… Hamarosan érkezünk.
- Rendben. Légy szíves, ha a komphoz értek, mindenképpen hívjál, küldök elétek fogadást…
Fogadás? Jól van, lehet, már a kompról legurulva el kell kapnom a felém hajított pálinkáspoharat (errefelé így szokás…), netán egyenesen a polgármester köszönt bennünket – gondoltam naivan. Ám amikor valóban ledöcögtünk a kompról, nem várt senki és semmi bennünket.
- Kezdődik – sértődtem meg kissé, de nem volt idő tovább fűzni a rossz előérzetet, mert rövidesen be kellett kanyarodnunk jobbra, ahol a sarkon Évi, Gyula felesége várt bennünket, egy kis táblával a kezében, amire ez volt írva:
ÓL INKLÚZÍV
- Stoppol, hölgyem? – kérdeztem mosolyogva, de ő integetett, menjünk csak, jön utánunk biciklivel. A következő sarkon, nagyjából a Bokor Karcsi tanyája előtt Ádám, a legifjabb Novák várt bennünket teljes fapofával, szintén táblát tartva a kezében:
ÓL INKLÚZÍV
- Romlik a színvonal – mondtam a mosolygó családnak, de kétszáz méter után már megláttuk Gyulát, ahogy nagy komolyan állt a tanyájuk előtt, kezében – no csak, ki gondolta volna – egy táblával:
ÓL INKLUZÍV
Mindeközben pedig szabad kezével a közeli – láthatóan frissen felállított – sátorra mutogatott. A sátor mindössze néhány méterre állt a Dunától, meg is tetszett azonnal, de azért az ól kifejezés meglehetősen ledegradáló volt, mert remek kis sátornak látszott.
- Abban a gyerekek fognak lakni! – mondta Évi a köszöntés után, és ekkor már túl voltam – ha jól emlékszem – egy szamovár típusú, ízesített vodkán. Az is lehet, hogy pálinkás poharat nyomtak először a kezembe, de valljuk be, a sorrend nem számít.
A kis házikó előtt-alatt terített asztal, rogyásig rakva mindenféle finomsággal. Meglepetésre még sült hal is volt, teljesen frissen kisütve. Azonnal érdeklődtem is a hal származása után.
- Az Aranyember fogta délelőtt. Amikor megtudta, hogy jöttök, azonnal átküldte hozzánk – vallotta be Gyula őszintén.
Aranyember
Aranyember valóban színaranyból van. Részben, mert a neve Timár Mihály, részben, mert valóban arany szíve van, és ezt mind tromfolja azzal, hogy kitűnő dunai pecás. Ért mindenféle halhoz és módszerhez, ráadásul hosszú beszélgetéseink alatt az is kiderült róla, milyen tisztelettel, szeretettel bír víz és hal iránt. Igazi, vízen járó ember.
- Rendben – próbáltam csökkenteni a kiszolgálás minőségét –, a mai délután kipipálva. Ma már nem horgászunk, de majd holnap… Szóval, holnap minden kiderül!
Nincs is jobb annál, amikor az ember jó barátokhoz, ismerősökhöz megy vendégségbe. Már ekkor láttam, a horgászat lesz a legkevésbé fontos ezen a hétvégén, hiszen holnap este a Nepomuki ünnepség csúcspontja, a több ezer kis mécses vízre helyezése vár ránk, hajósokra. A helyiek ezt a hagyományos megemlékezést „Jánoskázásnak” hívják. Szilárd fiam kérdezte is:
- Apa, miért mondják azt, hogy Jánoskázás?
- Ahhoz, hogy ezt megválaszoljam, tudni kell: ki is volt Nepomuki Szent János? – kezdtem a történet felelevenítését. - Nepomuki Szent János Csehországban, 1350 körül született pap volt. Vencel király azonban nagyon megharagudott rá, mert mint érseki helynök nem azt a személyt nevezte ki a kladraui bencés kolostor apátjának, akit a létrehozandó püspökség élén szeretett volna látni. Persze, a király haragját nem csak ez váltotta ki. Nepomuki Szent János a királyné gyóntatója is volt, és a féltékeny király fenyegetőzése ellenére sem szegte meg a gyónási titkot. A király ezért elfogatta Jánost, kegyetlenül megkínoztatta, és végül a prágai Károly-hídról a Moldva folyóba dobatta. Vértanúságának híre hamar elterjedt, de a szentek sorába csak jóval később, 1729-ben iktatta XIII. Benedek pápa. Így lett ő a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok és halászok védőszentje. Ezt fogjuk ünnepelni holnap; emlékére gyújtjuk meg a mécseseket, és a megemlékezés után újabb egy évig védetté válnak minden bajtól a hajósok és halászok. No meg persze mi is, horgászok…
Másnap pirkadatkor még csak bujkáltak a fények, amikor lesétáltam a vízpartra. A Duna mindenféle szemetet hordott a hátán, de illata tiszta volt, akár a frissen fogott keszegé. Elgondolkoztam azon, vajon a víz illata mitől lehet valaki számára kellemetlen, netán taszító; a zöld moszat és a hal zamata kavarodik benne, ami ilyenkor, a májusi kakukkszavas hajnalon a távoli hegyek és erdők megtestesült, idesodródott életét hordozza magában. A megújulást.
Szép hajnal volt.
Kissé később, amikor már árnyékok kezdtek nőni a víz fölé, de még csendes volt a part, készítettem két duplahurkos végszereléket a rezgőspicces botjaimhoz. Egyikre ötven centis, a másikra méteres előkére kötöttem fel a horgokat. Gyula mondta, lehet itt mindenféle keszeget fogni, sőt, a pillanatnyilag védelem alatt álló jászok, márnák, ritkán paducok is tiszteletüket tehetik. Kell-e ennél jobb ajánlólevél?
Évi hamarosan felkelt, autóba ültünk, és átkocsikáztunk Újmohácsra, a boltba. Friss kenyér (halászléhez muszáj), tej, a gyerekeknek croasson, és egy lapos elem képezte a bevásárolandó árukat; ez utóbbi a ladikba kellett világításnak, mert este, Jánoskázáskor ki kell fényesíteni a hajót, holott a fáklyák fénye bő világot ad majd. De a szabály, az szabály. Sőt, ma már nincs alkoholfogyasztás sem a kapitánynak, mert itt, a Dunán a rend őrei mindezt nagyon szigorúan veszik. Példa erre a telekszomszéd, Jenő, akit egyszer kapatosan állítottak meg: vezetői engedélyét két évre bevonták, megspékelve tetemes, százezres nagyságrendű büntetéssel. Azóta a parton könnyen szerezhető Borsodi szűz, de más márkát is említhettem volna, amelyik gyárt alkoholmentes sört. Valami hasonló szigor illene a Balatonra is, mert ott már sokan, különösen a vitorlással közlekedők, néha alaposan elengedik magukat.
Mire visszaértünk a boltból, már talpon volt mindenki. A lányok gyorsan megterítettek, és rövidesen a tegnapi estéhez hasonló bőséggel rogyadozott az étkezőasztal.
- Na, ezt hiányoltam három hete Fonyódon – csipkelődött Gyula, én meg hozzáfűztem:
- Ráadásul micsoda szerencse, hogy az ebédet is az Évi főzi!
Itt lett némi aggodalmaskodás, mert délre halászlét terveztünk, azokból a bizonyos „frontközötti” balatoni pontyokból. Évinek az volt a kérése, hogy az első késvágástól szeretné végigkövetni a lé készítését. Erre javasoltam, akkor majd kibickedem, és legfeljebb csak tanácsokat osztogatok.
- Az úgy nem jó – ijedt meg Évi –, abból nem biztos, hogy jó fog kisülni!
- Kifőni – helyesbítettem.
- Közösen csináljuk. Pontosabban te csinálod, én pedig figyelek és jegyzetelek…
Ebben maradtunk. De mielőtt foglalkoztunk volna a pontyokkal és az ebéddel, Gyula gyors pakolást javasolt: irány a Horthy!
Horthyként talán csak a helyi horgászok ismerik a Sokac-révtől északra, a bal parton elhelyezkedő holtágat, ami a Szabadság-zátonynál lett kialakítva. Az élő Dunától egy magas töltés választja el, melyen nagy vízkor azért átbukik az ár, és közvetlenül mögötte jelentős mélységeket alakított ki. Állandó átfolyás híján (tavaly ki is száradt) azonban mára nagyon feliszapolódott, de Gyula szeret itt balinozni. Míg ladikunk lassan araszolt a sekély holtágban, el is mesélte, miért.
- Egyszer Jenővel voltunk itt, külön ladikokkal. Jenő hozott ide először, ő mutatta meg nekem ezt a helyet. Aznap nem volt semmi, félórányi pergetés után csendben ültünk már csak a csónakokban, és halkan beszélgettünk. Egyszerre, mint valami látomás, a tiszta vízben jókora balinok emelkedtek fel, szinte mozdulatlanul. Elhűlve figyeltük a jelenséget. Rövidesen tíznél több balin vett körül bennünket, alig fél méterrel a víztükör alatt. Kopoltyújuk lassan mozgott, és csak álltak mozdulatlanul. Mondanom sem kell, még fél órát dobáltunk eztán mindenféle csalival, eredmény nélkül…
A holtág vize most is tiszta volt, és viszonylag hínáros. A zárás előtt Gyula megállította a motort, és besiklottunk a holtág közepére. Elsőként valami fehér gumihalat kötöttem fel, míg barátom a fogós kis Thrill-t tette kapocsvégre.
Szép volt itt, de sokáig nem jelentkezett semmi, balint is csak egyet láttunk távolabb rabolni. Végül, amikor már majdnem indultunk vissza, a kis hét centis Thrill csak felkeltette egy apró balin figyelmét.
A halacska jócskán elvétette a küszutánzatot, mert a horog a tarkójában akadt meg. Az átlátszó, de sötét vízhez igazodva remek színekben pompázott.
Visszafelé még megálltunk a holtág és az élővíz csatlakozásánál, de itt sem volt kapásunk. A víz apadt, ráadásul a múlt hétvégi 19 fokról 13-ra hűlt vissza.
- Ezért nem esznek – indokolta Gyula.
- Bezzeg a Balatonon. Ott aztán nem érdekli őket, lásd a pontyokat – kétkedtem csendesen.
- De a Balaton nem apad.
- Apad az. Nyár végére majd meglátod…
A tanyánál a béke várt bennünket. Srácaink fociztak, amibe két perc erejéig bekapcsolódtunk mi is. Kiosztottunk néhány kötényt, elpasszoltuk a Dunába a bőrgolyót, aztán lihegve félrevonultunk. A gyerekek joggal méltatlankodtak.
Miután gyűjtöttünk némi levegőt egy üveg sör társaságában, előszedtem a tegnap, indulás előtt megkérgelt pontyokat a hűtőből, és megkezdődött a halfőzés.
Általában dunai jellegű halászlét főzök, ritkán kőrös-tiszai jellegűt, amibe aztán filézett, szálkátlanított szeleteket teszek. Nem volt kérdés, hogy itt, Mohácson, a halászlé őshazájában csakis dunai jellegű lé készülhet.
- Ahány kiló halunk van élősúlyban, annyi közepes fej hagyma kell – kezdtem a receptet, Évi pedig gondosan figyelt. – Körülbelül öt kiló volt ez a három hal. Három kiló halanként egy paradicsomra és egy zöldpaprikára, valamint – nem eretnekség – egy kanál vegetára van szükség. Kiló halanként 1-1,2 liter víz kell, nem szabad bő lére engedni, mert akkor vékony marad. Miután elfőtte a habját, mehet a pirospaprika, liternyi vizenként egy púpos evőkanállal. Aztán csak forralni, forralni fél órát. És a legfontosabb: átkozott a hal a harmadik vízben!
- Harmadik víz? – sokallt be Évi, mert elég gyorsan hadartam. – Milyen harmadik víz?
- Első, amiben felnő, második, amiben megfő, a harmadik már csak valami jóféle bor lehet…
A bográcsban rövidesen rotyogni kezdett a lé, jókedvűen álltuk körül. Gyula szorgosan aprította a száraz uszadék fát, ami príma lángot adott.
Már nem tudom, második és harmadik fogásnak mi volt tálalva, csak a fojtásnak fogyasztott süteményekre emlékszem, de ezután legszívesebben elaludtam volna a vízparti nyárfák alatt felállított karosszékben. Ám nem tehettem. Elvégre halat ígértem, keszegezzünk hát!
Gyula azonban újabb túrára csábított.
- Menjünk a Repity felé egy kicsit balinozni…
- Inkább maradnék. De menj csak nyugodtan. Megleszek itt az árnyékban.
Gyula elmotorozott délnek, én pedig dézsányi etetőanyagot kevertem, agyaggal nehezítve. Tudom, már nem menő, de jókora gombócaimat szabad kézzel bombáztam be magam elé. A horogra csonticsokor került, majd csendes várakozás.
Öt perc után rezdült először a spicc. Gyenge, kapkodó védekezés odalenn. Féltenyérnyi karikakeszeg villog a horgon, ám nem tudom magamhoz dédelgetni azonnal, mert a zsinórra felhalmozódott nyárfaszösz a spiccgyűrűben elakadt.
Ekkor gondoltam először arra, hogy jobb lett volna a Gyulával kihajózni…
Órányi ideig bírtam idegekkel a horgászatot. Fogtam tucatnyi kis karikát, egy laposkeszeget, és lebogoztam a zsinórról fél kiló ázott nyárfaszöszt. Otthon gondolkoztam is, hogy a rakóst elhozom, de bonyolult lett volna betuszkolni a kocsiba. Valahogy csak be kellett volna.
- Semmi sem volt. Még rablás sem – mondta kedvetlenül Gyula, amikor visszatért a pontomhoz. – Pihenjünk egy kicsit, mert fél nyolckor indulás van.
Hét óra után Aranyember kopogtatott be hozzánk. Megmozdult a „sziget”, mindenki a csónakok körül rendezkedett.
A mohácsi kompkikötőben már nagy volt a felfordulás. Egymáshoz kötöttük a ladikokat, és vártuk, hogy megkezdődjön a ceremónia. Hamarosan feltűnt a megyés püspök, megáldotta a felvonult ladikokat, és minden résztvevő hajó kapott egy üveg bort, Mohács borát. Ezután áthajóztunk a Sokac-révhez, ahol felvételeztük a mécseseket.
Lassan sötétedett. Néhány száz méterrel feljebb motoroztunk, majd lehorgonyoztunk a Duna közepén.
Gyufa lobbant; egyenként kaptak lángra a kis mécsesek, fényük kísértetiesen villogott a csónak oldalán. Nepomuki Szent János mártír lelkének a fényei – gondoltam elérzékenyülve az egykori papra, majd miután eldörrent a jel, egyesével a vízre helyeztük a mécseseket.
Rövidesen az egész Duna lángolt. Égett a víz, vibrált körülötte a levegő, a parton pedig felhangzott Walkür zenéje:
„…Az, ki e dárda ércét félti,
Ne jusson e tűzön át…”
Sodródtunk az égő Dunával, némán, mint valami hajótöröttek. Ezer és ezer mécses lángja világított, szinte körülölelt bennünket.
Egészen a tanyákig sodródtunk, majd kikötöttünk a pontonnál. Aranyember ott várt bennünket, kezében Mohács borával.
- Hozok poharakat – mondta Gyula, és felsietett a tanyába.
Koccintottunk. Csak ültünk a csónakban, miközben már a tűzijáték fényei világították a Dunát. Az ezernyi kis mécses éppen ekkor kezdett eltűnni a mögöttünk lévő folyóhajlatban. Aranyember megjegyezte:
- Most már nyugodtan hajózom eztán. Szent János vigyáz rám – és ismét összekoccantak a poharak.
Béke volt, és ünnep, és valami kiszakadt, régen érzett szabadság ölelte körül ladikunkat.
Címkék: novella duna mohács nepomukiA bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Koli 2012.05.24. 20:34:17
Remek írás!
Képzeld, minap a Zsohár Gabival épp azt beszéltük, hogy a nyáron valamikor (...) átmennénk hozzátok hajóval egy kis süllőzésre...
Ólra nincs szükségünk, alszunk a hajón :-)
Koli
Willyfog67 2012.05.24. 20:43:32
jó ötlet, de kis süllővel nem szolgálhatunk, itt csak nagyok jönnek. Tudod, fontos a vendég teljes körű kiszolgálása... :-)
Szóljatok még Erasnak, aki a hóna alá csap két flaska Ábrahámhegyit, azt ki sem mozdulunk a kikötőből :-)))
zsohigaby · http://www.balatonhorgasz.hu/ 2012.05.25. 10:24:57
Azt hiszem, hogy egy ilyen ajánlatot nem utasíthatunk vissza. Addig meg nincs más dolgunk, csak a csiszolni a csalivezetési technikánkat :)
Willyfog67 2012.05.25. 22:38:58
A csalivezetést ne emlegesd, annak idején hamar ráéreztél, amikor csukáztunk a kikötőben...:-))))
A pecáról meg beszéljünk, szívesen horgásznék veletek egyet. Kuttyogathatunk is :-), de meglehet, a pergetéssel többre megyünk!
