Horgász szemmel a Balatonról - 5.

Az előző fejezetben taglaltuk, hogyan került angolna a Balatonba, és láthattuk azt is, miképpen szorított helyet magának a tó biotópjában. A természet azonban felemelte kezeit, és megálljt parancsolt.

Az ügy bűzleni kezd

A halpusztulásokkal külön lapon szándékozom foglalkozni, annak sajnálatos terjedelme miatt, de az angolna-ügy felgombolyítása kapcsán e helyütt is szükséges felemlítenünk. 1985. július 30. és augusztus 10. közt zajlott le az a halpusztulás, melynek során kizárólag angolnák hullottak el a tó délnyugati medencéjében. Néhány tonna volt mindössze az elhullás, ám éppen a nyaralószezon közepén, nagy riadalmat okozva. Az állategészségügyi vizsgálatok előtérbe helyezték a korábbi, szúnyogirtó szerekkel kapcsolatos mérgezés gyanúját, ám konkrét, bizonyító erejű adatokat nem sikerült nyerni (Ekkor még az úszóhólyagféreg nem volt jelen). Aztán elérkezett 1991 júliusa…

Számomra két ok miatt emlékezetes ez a dátum: éppen munkába álltam az irmapusztai tógazdaságban, és azonnal belecsöppentem egy olyan feladatba, mely a legkevésbé sem volt összefüggésben a munkakörünkkel. Halászaimmal heteken keresztül jártunk begyűjteni a zsákokba összeszedett angolnadögöket. Emlékszem, Bognár Feri bácsi, az öreg halászmester gumicsizmában és kék munkásköpenyben kerülgette a strandon napozó lányokat, mi pedig Balogh dokival, cégünk üzemi állatorvosával fürdőnadrágban, behúzott hassal szlalomoztunk közöttük. Furcsa, kettős élmény volt ez: balatoni nyár és rothadó angoltetemek zsákszámra…

Az ekkor elpusztult angolna példátlan mennyiségű volt, tömegét 400 (!!) tonnára becsülték. A fajspecifikus halpusztulás elsődleges okaként súlyos úszóhólyagféreg (Anguillicola crassus) fertőzést diagnosztizáltak. Ez a vérszívó fonálféreg egyébként ismeretlen az európai angolnában, valószínűleg véletlenül hurcolták be Ázsiából. A délnyugati medence angolnáinak úszóhólyagjában 30-40 féreg is előfordult, emiatt annak fala 3-4 mm-re vastagodott, járata elzáródott. A tömeges, viszonylag egyidejű elhullás kialakulásához azonban szükség volt másodlagos szervi elváltozásokra (máj intoxikáció, járulékos bakteriális fertőzés) és a környezeti tényezők kedvezőtlen alakulására (szokatlanul magas és hosszantartó vízhőmérséklet) is. Természetesen a halászati szakma a szúnyogirtó szerek hatására is gyanakodott, hozzátenném, egyáltalán nem megalapozatlanul.

Ivarilag éretlen tejes fent, érett lent

 

Ivarérett ikrás, ikrával telve. A bélcsatorna visszafejlődött

Úszóhólyagférgek (anquillicola crassus)

 

Kiűzetés a paradicsomból 

Ez a halpusztulás keresztet vetett az angolna balatoni pályafutására. Ettől kezdve már nem telepítették, és tűzzel-vassal-árammal üldözötté vált. A szakma és a politika ráébredt: nincs helye a tóban, a belőle származó haszon eltörpült azon károk mellett, amit csak az idegenforgalom számára okozott (természetesen az őshonos halfajok kárára írható „randalírozása” még ekkor is csak „kishalas csínytevésnek” számított…).

Az angolnahalászat mindeddig a tavaszi vízeresztéskor, a Sió-zsilip csapdáinál történt. Ennek sikere (lehetősége) azonban függött a téli-tavaszi csapadéktól, a tó töltöttségi állapotától és a tavaszi időjárástól egyaránt, így évenként változó eredményt hozott. A döglés után azonban fel kellett gyorsítani az angolna „kitakarítását”. Munkába álltak a befolyókra felállított varsák, melyek jó időben, jó helyen és szakszerűen felállítva komoly eredményeket produkáltak, a többi halfaj zavarása nélkül. Ennél azonban több kellett. 1993 augusztusától megkezdték a melegvizen alkalmazható elektromos halászatot, mely tovább mélyítette az amúgy is feneketlen gödröt a halász- és horgásztábor között. Kétségtelen, az elektromos halászat további károkat okozott a Balaton életközösségében, de ez eltörpült ahhoz képest, amit az angolnák okoztak puszta jelenlétükkel. Jómagam egy ízben vettem részt ilyen halászaton, vendégként, a tihanyi kutatóintézet erre a célra felszerelt hajóján. Kérésemre részt vehettem az alkalmankénti hálóürítéseknél is, mint munkaerő: elmondhatom, hogy a módszer szelektivitásához nem férhet kétség, de valóban volt a hálóban sok apró, félarasznyi méretű kősüllő, süllő és durbincs, melyek a vontatott hálóban elpusztultak. Aznap 320 kg. angolna volt a zsákmány, öt darab kiló körüli süllő, talán harminc kiló keszeg, és kb. kétkilónyi apró ivadék.

Az 1961-es telepítést követően, 2006-ig a halászat összesen 4.194.684 kg., azaz közel 4200 tonna (!) angolnát fogott vissza. Viszonyítási alapként leírom, hogy a fellelhető adattár alapján az első időktől 2006-ig jegyzett halász pontyfogás ennek majdnem a fele, míg a süllőé is „mindössze” 8908 tonna.

Az elektromos angolnahalászattal 2000-ben hagytak fel. A balatoni halászatról szólva Tölg László, a BHZRT akkori megbízott vezérigazgatója egy interjúban elmondta, hogy az angolna mennyiségének csökkenése miatt az elektromos angolnahalászat okafogyottá vált. Ma már csak tavasszal, a Sió-zsilipnél kialakított csapdával fogják a vándorútra induló halakat, és Keszthelyen varsával.

Hosszan tartó folyamat

Többször felvetődik a kérdés: ha nem telepítenek 1992 óta angolnát, hogyan lehetséges, hogy még mindig van a minimális korához (18 év) képest kicsinynek tűnő méretű példány? Jogos a kérdés!

Ausztria déli részén van egy zárt vízrendszerű tó, a Faakersee. Tizenkét éve ide magyar halászati szakembereket hívtak meg annak igazolására, hogy a vízben, ahova egyébként soha nem telepítettek angolnát, angolnát fogjanak. A próbahalászat sikerült, nem is kevés angolna került elő a vízből. Van azonban itt más érdekes tény is, ami a fenti kérdésre válaszol: az angolna – elsősorban ivartól függően – elképesztő mértékű szétnövésre képes. Bizonyos kutatások szerint nem is az életkor, hanem a testnagyság határozza meg az elvándorlás időpontját. A kilencvenes években fogott balatoni angolnák átlagtömege 73 dkg. volt, ma ez mindössze 45 dkg. A szakirodalomból ismert eddigi legnagyobb angolnát Svédországban fogták, testtömege 7,65 kg volt. A hazai rekord 4,15 kg., és természetesen a Balatonból került ki 1986-ban. A rekordnagyságú példányokra azokon a vízterületeken lehet számítani, ahonnan az angolna elvándorlása valamilyen okból nem lehetséges. Ezek általában a mesterségesen telepített, teljesen zárt vízterületek. A legidősebb ismert példány 50 évet élt egy svájci tóban, míg a japán angolnánál jegyeztek fel 100 éves kort is. Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy a balatoni angolna még sok éven át a kelleténél nagyobb létszámban fogja zargatni kedves vizünkön a küszöket, és falni az ikrát.

Én csak abban bízom, mind több kerül belőlük a konyhaasztalomra…

 

Felhasznált irodalom:       Gönczy-Tahy: Az angolna                                 

                                      Moldova György: A Balaton elrablása

                                      Szabó István – szóbeli közlés

                                      Dr. Müller Tamás – szóbeli közlés

 

Címkék: angolna 

A bejegyzés trackback címe:

https://pelsologia.blog.hu/api/trackback/id/tr244110977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.